Még 1993-ban, tehát jóval „könyvzárta” előtt megkértem három barátot, mászótársat, hogy beszélgessünk Szabolcsról. Elmentem hozzájuk magnóval, alighanem kérdeztem is egy-két dolgot, de nem kellett őket sokat faggatnom. Mint látható, a kérdéseimet ki is hagytam, így lett belőlük egy-egy monológféle. Szabolcs természetesen a könyv egész kéziratát elolvasta, de ezt a részt nem adtam oda neki. Tudja meg utólag, mit gondolnak róla a társai. Valahányszor ezt a fejezetet olvasom – mert bár lehet, hogy szerénytelenségnek vagy minek tűnhet – ,szeretem olvasni ezt a könyvet, többször is megtettem az évek során, és mindig megborzongok, sőt, talán kicsit meg is hatódok rajta; ez a kedvenc fejezetem. Eredetileg nem is ezzel zárul a könyv (hanem a már közzétett Everest-expedícióval), de most mégis a blog végére tettem. Érteni fogjátok, hogy miért. Huszonöt év telt el a megjelenés óta, Szabolcs persze azóta sem állt le, éli az életét. Túl gyakran nem találkozunk, de amíg aktívan dolgoztam, minden december elején beállított a szerkesztőségünkbe egy nekem dedikált falinaptárával, amiket azóta is őrzök, ha nem is a falon.
Azt tervezem, hogy ha a járványhelyzet csillapodik, újra leülünk, hogy átbeszélhessük az azóta eltelt évek eseményeit. Szóval, a blognak valószínűleg még mindig nincs vége, csak kicsit várni kell a folytatásra. A blog látogatottsága összességében közelít a 10 ezerhez, és mivel remélhetőleg nem tűnik el a netről, minden fejezet továbbra is olvasható lesz. Köszönöm, köszönjük az érdeklődéseteket, hozzászólásaitokat, megosztásaitokat.
Most tehát következzen a három barát.
BABCSÁN GÁBOR
Szabolccsal való első találkozásom nem maradt meg bennem. Bár ő idősebb nálam, én korábban kezdtem a hegymászást. Arra emlékszem, hogy mesélték, van egy féllábú srác, aki egész jól mászik. A legelső túráink, amelyeken Szász-Svájcban a homokköveken mindketten részt vettünk, rettentő jó hangulatúak voltak. Később négyesben, Rácz Zsolttal, Jankovics Lacival és vele már együtt másztunk a Tátrában. Nagyon jól összebarátkoztunk. Azóta hét vagy nyolc közös táborban voltam vele, többek közt a Kaukázusban, az Andokban, a Kedar Dome-on.
Csak egy momentum: egyszer együtt edzőtáboroztunk a Júliai-Alpokban és egy meredek, csúszós horhosban másztunk fölfelé, kötél nélkül. Én mentem elöl, megcsúsztam és Szabolcs elkapta a lábam. Persze, mind a ketten leestünk, elég jól össze is törtük magunkat. Igaz, hogy ez nála reflexszerű mozdulat volt, de azt tudta, hogy ha elkap, ő is leesik, hiszen nem volt kikötve.
Szabolcsnak komoly sikerei voltak a hegyek közt. Bizonyított már magának és másoknak is eleget, ő az egyik legismertebb magyar mászó, hálás dolog is vele foglalkozni, amit egyébként maximálisan meg is érdemel. De úgy látom, még mindig van benne egy adag törekvés a bizonyításra, nehezen tud lemondani egy-egy túráról. Mondtam is neki, hogy egy idő után a lemondás nagyobb erény, mint valamilyen újabb teljesítmény elérése. Én egy csomó mindenről lemondtam a mászásban és határozottan előnyömre vált. Féltem, hogy annyira megterheli a szervezetét és le fog romlani, annyira emészti a tartalékait, hiszen százszorta jobban égette magát, mint egy átlagember. Ennek a felismerése még nem érett meg benne, persze tudom, neki egy erőpróbája még mindenképpen hátravan.
OZSVÁTH ATTILA
Szabolcsról nekem az jut eszembe, hogy van egy fiú, akit több mint tíz éve ismerek, akivel számos emlékezetes mászásom volt. Előttem van egy ember, akire mindig lehet építeni, előttem vannak általa készített fotók, eszembe jut Jankovics Laci, aki a barátja volt, és akit nem tudok tőle elválasztani. Előttem van Szabolcs, akiről mindig mindenki csupa jót mond, és ez mind fedi a valóságot. Nem vagyok dicsérős típus, nem akarok olyan dolgokat ismételni, amiket mások már sokszor elmondtak róla. Talán a legemlékezetesebb kaland, amit együtt átéltünk, a Kedar Dome megmászása és az a bizonyos éjszaka, amit 6200 méter magasan mindenféle meleg holmi nélkül eltöltöttünk, és ami minket hosszú időre összeköt. Ennek az volt az előzménye, hogy egyedül neki volt kedve, ereje mászni, a többieknek már mindenféle bajuk volt. Bennem csak nem aludt az ördög, titkon reménykedtem, hogy Szabi igent mond. Megpróbálták lebeszélni róla, én pedig azt gondoltam, miért szólnak bele, végül is a hegymászás személyes dolog (bár sokan a világ legnagyobb ökörségének tartják), mindenki saját maga dönti el, mi a célja, vállalja-e és tisztában van a következményekkel. Persze, azt is megértem, hogy a többiek féltették. Ő ezt mérlegelte, ismert engem, látta, mi a feladat.
Emlékezetes az is, amikor együtt voltunk a Pamírban és Szabolcsnak mindenféle problémái voltak az egészségével. Mindenki azt hitte, képtelen lesz fölmenni bárhová is, de végül is - Jankovics Lacival párban - kicsiholta magából azt a hétezrest. Hihetetlen akarat és céltudatosság van benne, a falon is átmenne, hogy elérje, amit akar. Ez egyrészt a személyiségéből következik, másrészt a balesetéből, mert az elvitathatatlan, hogy egy ilyen balesetet elszenvedni iszonyú dráma és aztán így továbbélni egy életet... Neki mindig bizonyítania kellett, nekünk is, persze, de nála ez sokkal nagyobb kényszer úgy érzem.
Határtalan szeretet van benne a hegyek iránt, az a fotóiból is kitűnik Ez azért fontos, mert a hegymászók motivációja nagyon különböző. Megkérdeztem erről pár ismerősömet. Volt, aki azt mondta, azért csinálja, mert a hegymászók olyan szép barnák és erősek, másnak a népszerűség, az elismerés a fontos. Van, aki egyszerűen azért mászik, mert imádja a hegyeket és ezáltal érzi megvalósíthatónak a céljait. Az ilyen típus igazából magáért mászik, nekem ez tetszik, és Szabolcs, azt hiszem, ehhez áll közelebb.
Én nem nagyon hiszek abban, hogy valaki másokért mászik. Erről egyszer hosszan beszélgettem is vele. A hegymászás elképesztően egoista, önző sport ott a családunk, elmegyünk hetekre és a saját kedvtelésünknek hódolunk még akkor is, ha beledöglünk. A feleségünknek, a gyerekünknek szükségük van ránk, persze, ha a feleség egy áldott jó asszony és azt mondja, menj csak, nem bánom..., de kérdezem, meddig lehet ezt csinálni... A saját élvezetünkért mászunk, de ehhez társakra is szükségünk van. A társakkal együtt lenni jó... időnként rossz. Igaz, benne van valami határtalan emberszeretet, amit másoknál ilyen mértékben még nem tapasztaltam, szeret együtt lenni a társaival, szeret értük mászni. Tudom, hogy volt egy-két eset, amin nagyon megbántódott, de ő felül tud emelkedni az ilyen konfliktusokon.
Az Everest-expedíció? Kezeld ezt szubjektív véleményként. Én úgy látom, összeállt egy kvázi Everest kft. és azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Régebben ezek az expedíciók nem egészen így működtek, de most már mindent az határoz meg, gazdaságos-e vagy sem. Ha száznak vesszük az expedícióba fektetett összes energiát, abból csak kb. 30-35 a sportteljesítmény, akármilyen extrém mászásról is van szó. Itt is ez van... ha a normál úton akarunk fölmenni az Everestre, nem igazán dobogtatja meg a szívemet, mert mindig jobban szerettem azokat az utakat, amikben van valami, amin el kell gondolkozni, hogyan is csináljuk. Nagyképűség volna persze azt mondani, hogy a normál utat a kisujjamból kirázom. Nagyjából összeállt a társaság, de ezek az emberek - engem is beleértve - alig másznak már, az utóbbi években nincsenek eredményeink, időnk sincs rá, fiatal alig akad közöttünk.
Döngethetjük a mellünket a múltunkkal, de mi lesz a hegyen, ki fog fölmenni? Jó lenne, persze, fölmenni, de engem igazából maga a hegy vonz. Ott lenni... mert akkor az ember egy kicsit leáll ezzel a mindennapi őrülettel, kikapcsolódik, aztán persze visszakapcsol, de engem egy ilyen út egy évig éltet, feltölt, mint egy akkumulátort. Két éve szinte semmit sem csináltam, csak dolgoztam, de ha elmentem volna egy-két expedícióra, most elmondhatnám, hogy milyen jót másztam... vagy rosszat..., de legalább ott voltam. Ma már alig mászik valaki, mindenki a falon csüng, a mászófalakon. Ez egy éles vonallal elválasztható attól, amiért például én is elkezdtem mászni. Tömegek mennek expedíciózni - nem tőlünk - az Alpokba, a Tátrába, nézd meg, milyen felszerelésekkel vannak tele sportboltok, de Babcsán Gabi el tudná mesélni, hogy milyen minőségű és árú cuccokat vásárolnak teljesen outsiderek. Ötödannyi igazolt hegymászó van ma Magyarországon, mint amennyi felszerelést eladnak. Világéletemben gyűlöltem a divatot és most utolért; olyan sportot űzök már vagy húsz éve, ami divattá vált. Kell a fenének, hogy ötven más expedícióval másszak együtt. Nemrég a kezembe került egy külföldi hegymászóújság és látom, olvasom, hogy hotelt építenek az Everest-alaptáborban. Mire odaérünk, talán már áll is. Gondold el, szállodát 5300 méteren, légkondicionálással, HBO-val... Hát hol élünk? Ez már rég nem rock and roll...
(A sors különös fintora, hogy Attila édesapja, Ozsváth András ha nem is gombfocizó, hanem kiváló sakkozó, szakíró, edző, a Magyar Sakkélet c. lap szerkesztője, főszerkesztője volt. Attila pedig - mintha csak előre látta volna a saját végzetét - a Karakorum hegység egyik völgyében 2002. július 24-én nyomtalanul eltűnt. Se elevenen, se holtan nem került elő többé. 45 éves volt.)
PÉTERVÁRY GÁBOR
A rossz dolgokat általában imádjuk elemezni, míg a jó hamar természetessé válik. Például az is, hogy egy angyal él közöttünk. Sosem elemezgettem igazán Szabolcs természetét, jellemét. Nagyon könnyű elfogadni őt olyannak, amilyen. Hegymászó berkekben az járja róla, hogy ha valaki már Szabolccsal sem jön ki a hegyek között, akkor azzal az illetővel már súlyos baj van. Egy hegyi túrán az egyik legfontosabb dolog, hogy a partnerek megértsék egymást. Extrém körülmények között, nagy magasságban, oxigénhiánnyal küszködve az ember sokkal kevésbé ura a jellemének. Egy nehéz fal, egy átvirrasztott didergős éjszaka, amikor a legutolsó tartalékokat kell mozgósítani, egy kényszerű visszavonulás vagy egy több napos sátorfogság mindenkiből kihozza a legrosszabb természetet is. Ilyen értelemben Szabolcs ideális társ, szinte tökéletesen el tudja leplezni a rossz hangulatát, aggodalmát, szorongását. Hónapok múlva, véletlenül és nevetve tudod meg, hogy olykor nála is bent volt a zabszem.
Akinek szerencséje volt a civil életben is megismerni, az tudja, hogy milyen áldozatkész, segítőkész akkor is, amikor nem a hegyek között van. Ezt sokan tudják, és szinte kéjesen használják, használjuk ki ezt a nagylelkűségét, és vissza is élünk vele. Látszik rajta, hogy rosszul érzi magát, ha valamiért nemet kell mondania, de valahogyan mindig megtalálja a módját, hogy ezt kikerülje, ha vért izzad, akkor is.
Mi ketten elég jó párost alkottunk. Nagyjából az én feladatom volt annak a kitalálása, mikor, hová menjünk. Nagyon érdekes tulajdonsága, hogy neki szinte mindegy, hová viszik; vakon megbízik a partnereiben. Még akkor is, ha előfordul, hogy a társ mindenképpen látni akarja a hegy tövében fekvő csodálatos város templomának csodálatos freskóit is, miközben ő élete egyik nagy csúcs-problémáját akarja megoldani... most mosolyogna, ha hallaná..., de ezt nálam meg kellett tanulnia és nekem is nála.
Furcsa módon Szabolcs nem igazán vonzódik az emberi civilizáció produktumaihoz. Én ezt korábban úgy fogtam fel, hogy ő ehhez még nem nőtt fel. Ma már fordítva látom. Tudom, hogy én vagyok a gyerek, mert ezek a civilizációs játékok annyi gonoszságot, irigységet, pénzt takarnak, miközben persze egy csomó szép dolog is kinőtt belőlük, hogy tökéletesen megértem Szabolcsot, aki a maga természetes intelligenciájával oda vágyik, ahol a természet alkotta meg a maga csodálatos teremtményeit. Mi esetleg csak azokat másolgatjuk, cifrázzuk, de közben belevisszük a saját hamisságainkat is.
Nemrég több hétig Olaszországban jártam, persze katedrálisok minden mennyiségben..., csömörrel jöttem vissza. Az a pöffeszkedő istendicséret, az áhítat, a szépség címén előadott öntömjénezés, annyi üres pufogtatás szoborban, ornamentikában, piktúrában... Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Szabolcsot mindez nem nagyon érdekli. Itt van előttem egyik felvétele. Ezt a hegycsúcsot - és hány ezer van belőlük - bármikor elcserélném a Szent Péter templom kupolájáért. Nagyon jó szeme van ahhoz, hogy meglássa az igazán szépet a világból és ezt most hegyekkel, városokkal, népekkel, kultúrákkal együtt értem.
Egy másik hegymászó barátommal egyszer Salzburgban jártunk. Én persze, mint egy megszállott, róttam az utcákat Mozart városában és a kevéske időnkből jó órát arra a terméketlen vitára fecséreltünk, hogy egy csomó pénzért bemenjünk-e Mozart szülőházába vagy sem. Szabolcshoz hasonló mentalitású barátom megkérdezte: mit kell egy rég holt embernek a mütyürkéin, tárgyain megcsodálni? Nem elég a zenéje? Ez nekem azóta is alapproblémám, hogy vajon tényleg kell-e. Az ötvenedik évemben járok, és bizony mondom, kezdek arra a felismerésre jutni, mint ezek a barátaim. Akkor te mit csinálsz ebben a városban, miért vagy itt? - kérdeztem a Mozart-háznál dühösen. Azért, mert te idehoztál - felelte, de ha már itt vagyok, zsebre dugom a kezem és fütyörészve nézegetem az embereket. Ha megnézem a régi fényképeimet, azt veszem észre, hogy nem szerepelnek rajta emberek, mindig csak hegyek és épületek... Csak később tanultam meg a vetítések tapasztalatából, hogy milyen varázslatos hatásuk van a képek között felbukkanó emberi arcoknak. Jó lenne visszamenni a múltba és sok-sok emberi arccal térni vissza...
1993 szeptemberében
.