HTML

Fél lábbal a csúcson

Szendrő Szabolcs története, melyben a fél lábnak van a legkisebb jelentősége

Friss topikok

Címkék

Fél lábbal a csúcson - 17. fejezet - A mérték

2021.05.05. 15:58 Németh Géza

sz2018szken_2.jpg

Még 1993-ban, tehát jóval „könyvzárta” előtt megkértem három barátot, mászótársat, hogy beszélgessünk Szabolcsról. Elmentem hozzájuk magnóval, alighanem kérdeztem is egy-két dolgot, de nem kellett őket sokat faggatnom. Mint látható, a kérdéseimet ki is hagytam, így lett belőlük egy-egy monológféle. Szabolcs természetesen a könyv egész kéziratát elolvasta, de ezt a részt nem adtam oda neki. Tudja meg utólag, mit gondolnak róla a társai. Valahányszor ezt a fejezetet olvasom – mert bár lehet, hogy szerénytelenségnek vagy minek tűnhet – ,szeretem olvasni ezt a könyvet, többször is megtettem az évek során, és mindig megborzongok, sőt, talán kicsit meg is hatódok rajta; ez a kedvenc fejezetem. Eredetileg nem is ezzel zárul a könyv (hanem a már közzétett Everest-expedícióval), de most mégis a blog végére tettem. Érteni fogjátok, hogy miért. Huszonöt év telt el a megjelenés óta, Szabolcs persze azóta sem állt le, éli az életét. Túl gyakran nem találkozunk, de amíg aktívan dolgoztam, minden december elején beállított a szerkesztőségünkbe egy nekem dedikált falinaptárával, amiket azóta is őrzök, ha nem is a falon.

    Azt tervezem, hogy ha a járványhelyzet csillapodik, újra leülünk, hogy átbeszélhessük az azóta eltelt évek eseményeit. Szóval, a blognak valószínűleg még mindig nincs vége, csak kicsit várni kell a folytatásra. A blog látogatottsága összességében közelít a 10 ezerhez, és mivel remélhetőleg nem tűnik el a netről, minden fejezet továbbra is olvasható lesz. Köszönöm, köszönjük az érdeklődéseteket, hozzászólásaitokat, megosztásaitokat.

    Most tehát következzen a három barát. 

BABCSÁN GÁBOR

screenshot_2021-05-05_facebook_1.pngSzabolccsal való első találkozásom nem maradt meg ben­nem. Bár ő idősebb nálam, én korábban kezdtem a hegy­mászást. Arra emlékszem, hogy mesélték, van egy féllábú srác, aki egész jól mászik. A legelső túráink, amelyeken Szász-Svájcban a homokköveken mindketten részt vet­tünk, rettentő jó hangulatúak voltak. Később négyesben, Rácz Zsolttal, Jankovics Lacival és vele már együtt mász­tunk a Tátrában. Nagyon jól összebarátkoztunk. Azóta hét vagy nyolc közös táborban voltam vele, többek közt a Kau­kázusban, az Andokban, a Kedar Dome-on.

   Szabolcs, miközben a legjobb barát, azt hiszem, alapve­tően megközelíthetetlen. Van a személyiségének valami bel­ső magja, amit én sosem értem el, de szerintem más sem. Vannak barátaim, akik teljesen kitárulkoznak előttem, Sza­bolcs nem. Persze, lehet, hogy nincs semmiféle titok, talán csak úgy képzelem. Ez a bizonyos megközelíthetetlen belső mag inkább valami szentszerű megtisztultság az ő jellemé­ben. Van benne valami névtelen vallásosság, egy magánval­lás, amiben csak ő hisz. Azt sem tudtam soha eldönteni, hogy mitől lett ilyen monumentális személyiség - mert az! -, attól-e, hogy az a trauma érte, vagy alapvetően is ilyen volt. Van a jellemében egyfajta önzőség, vagy inkább makacs­ságnak tántoríthatatlanságnak mondanám. Én megkötöt­tem a magam kompromisszumait a mászással kapcsolat­ban, ő nem. Ha el akar menni, el is megy. Persze, ez nála is járt lemondásokkal. Nem gyűjtött vagyont, nincs autója, nem érdekli, hány nadrágja vagy cipője van... ,mert hát ezek az utak nagyon drágák.Az, hogy jó haver, jó társ, ez nála a minimum, magától értetődő természetesség.

    Csak egy momentum: egyszer együtt edzőtáboroztunk a Júliai-Alpokban és egy meredek, csúszós horhosban másztunk fölfelé, kötél nélkül. Én mentem elöl, megcsúsztam és Szabolcs elkapta a lábam. Persze, mind a ketten leestünk, elég jól össze is törtük ma­gunkat. Igaz, hogy ez nála reflexszerű mozdulat volt, de azt tudta, hogy ha elkap, ő is leesik, hiszen nem volt kikötve.A Kedar Dome-on meg is tiltottam neki, hogy fölmenjen, olyan rossz állapotban volt, amikor elindult Attilával. Áldo­zatot hozott Attila sikeréért, mert rosszul is elsülhetett vol­na. Ez a mások iránt érzett szeretete sokak számára felfog­hatatlan és talán nem is értékeljük eléggé. Kifejezetten sok gazságot kellene vele művelni, hogy nála beteljen a pohár. Ilyen szempontból Szabolcsot sokan ki is használják és évek óta csak halmozódnak a kifizetetlen szívességek.

   A hegymászásban a legalapvetőbb dolog, hogy olyan em­berrel megyünk a hegyek közé, aki vigyáz ránk, fontosak vagyunk neki, mert ez a kapcsolat, ami egy mászópárt összefűz, életre-halálra szól. Minden hibámnak a másik látja a kárát. Fontos persze a barátság, a bajtársiasság, a kor­rektség, az, hogy a társ ugyanúgy ítélje meg a dolgokat, mint én. Mászás közben elég hamar össze lehet zördülni, még a legjobb barátok is gyakran összevesznek. Szabolccsal ez lehetetlen. Nagyon kevés konfliktusunk volt, pedig én elég nehéz alkatú mászótárs vagyok. Vele olyanok is tö­kéletesen megértik magukat, akik mással nem jönnek ki. Amellett, hogy nagyon keményen tud mászni, hihetetlen al­kalmazkodó-képesség van benne, de ez nem valami beosz­totti szerep. Mindig vannak erőtartalékai, nemcsak fizikai­ak, hanem lelkiek is. Ez az alkalmazkodás egyúttal talán hiba is nála. Én például szeretek olyan partnerrel mászni, akinek vannak ötletei. Szabolcs talán túlságosan is elfo­gadja a másik ötleteit, jobban alárendeli magát a társának, biztosan szeretetből, vagy talán neki mindegy, mert min­denhol képes jól érezni magát. A legtöbb társélményem hozzá kapcsolódik és Péterváry Gáborhoz, akivel a koráb­bi években másztam elég sokat. Szerintem ő univerzális mászónak számít, jégen, sziklán és magas hegyen egyaránt vannak nagyszerű teljesítményei. Ha úgy tekintjük, hogy ki mennyit hoz ki magából, talán ő a legjobb magyar hegymászó. Attila hasonlít hozzá a legjob­ban ilyen szempontból, ezért is szeretik egymást annyira, de ez a férfias, kemény nyomulás, ez a fantasztikus akarás talán jobban megvan benne, mint bármelyikünkben.

     Szabolcsnak komoly sikerei voltak a hegyek közt. Bizo­nyított már magának és másoknak is eleget, ő az egyik leg­ismertebb magyar mászó, hálás dolog is vele foglalkozni, amit egyébként maximálisan meg is érdemel. De úgy lá­tom, még mindig van benne egy adag törekvés a bizonyítás­ra, nehezen tud lemondani egy-egy túráról. Mondtam is ne­ki, hogy egy idő után a lemondás nagyobb erény, mint valamilyen újabb teljesítmény elérése. Én egy csomó minden­ről lemondtam a mászásban és határozottan előnyömre vált. Féltem, hogy annyira megterheli a szervezetét és le fog romlani, annyira emészti a tartalékait, hiszen százszorta jobban égette magát, mint egy átlagember. Ennek a felisme­rése még nem érett meg benne, persze tudom, neki egy erő­próbája még mindenképpen hátravan.

OZSVÁTH ATTILA

ozsvath_attola.jpg

   Szabolcsról nekem az jut eszembe, hogy van egy fiú, akit több mint tíz éve ismerek, akivel számos emlékezetes má­szásom volt. Előttem van egy ember, akire mindig lehet építeni, előttem vannak általa készített fotók, eszembe jut Jankovics Laci, aki a barátja volt, és akit nem tudok tőle elválasztani. Előttem van Szabolcs, akiről mindig minden­ki csupa jót mond, és ez mind fedi a valóságot. Nem vagyok dicsérős típus, nem akarok olyan dolgokat ismétel­ni, amiket mások már sokszor elmondtak róla. Talán a legemlékezetesebb kaland, amit együtt átéltünk, a Kedar Dome megmászása és az a bizonyos éjszaka, amit 6200 méter magasan mindenféle meleg holmi nélkül eltöltöttünk, és ami minket hosszú időre összeköt. Ennek az volt az előzménye, hogy egyedül neki volt kedve, ereje mászni, a többieknek már mindenféle bajuk volt. Bennem csak nem aludt az ördög, titkon reménykedtem, hogy Szabi igent mond. Megpróbálták lebeszélni róla, én pedig azt gondoltam, miért szólnak bele, végül is a hegymászás sze­mélyes dolog (bár sokan a világ legnagyobb ökörségének tartják), mindenki saját maga dönti el, mi a célja, vállalja-e és tisztában van a következményekkel. Persze, azt is megértem, hogy a többiek féltették. Ő ezt mérlegelte, is­mert engem, látta, mi a feladat.

    Emlékezetes az is, amikor együtt voltunk a Pamírban és Szabolcsnak mindenféle problémái voltak az egészségével. Mindenki azt hitte, képtelen lesz fölmenni bárhová is, de végül is - Jankovics Lacival párban - kicsiholta magából azt a hétezrest. Hihetetlen akarat és céltudatosság van ben­ne, a falon is átmenne, hogy elérje, amit akar. Ez egyrészt a személyiségéből következik, másrészt a balesetéből, mert az elvitathatatlan, hogy egy ilyen balesetet elszenvedni iszo­nyú dráma és aztán így továbbélni egy életet... Neki mindig bizonyítania kellett, nekünk is, persze, de nála ez sokkal nagyobb kényszer úgy érzem.

   Határtalan szeretet van benne a hegyek iránt, az a fotói­ból is kitűnik Ez azért fontos, mert a hegymászók motivá­ciója nagyon különböző. Megkérdeztem erről pár ismerő­sömet. Volt, aki azt mondta, azért csinálja, mert a hegymá­szók olyan szép barnák és erősek, másnak a népszerűség, az elismerés a fontos. Van, aki egyszerűen azért mászik, mert imádja a hegyeket és ezáltal érzi megvalósíthatónak a céljait. Az ilyen típus igazából magáért mászik, nekem ez tetszik, és Szabolcs, azt hiszem, ehhez áll közelebb.

    Én nem nagyon hiszek abban, hogy valaki másokért má­szik. Erről egyszer hosszan beszélgettem is vele. A hegymá­szás elképesztően egoista, önző sport ott a családunk, elmegyünk hetekre és a saját kedvtelésünknek hódolunk még akkor is, ha beledöglünk. A feleségünknek, a gyere­künknek szükségük van ránk, persze, ha a feleség egy ál­dott jó asszony és azt mondja, menj csak, nem bánom..., de kérdezem, meddig lehet ezt csinálni... A saját élvezetün­kért mászunk, de ehhez társakra is szükségünk van. A tár­sakkal együtt lenni jó... időnként rossz. Igaz, benne van va­lami határtalan emberszeretet, amit másoknál ilyen mér­tékben még nem tapasztaltam, szeret együtt lenni a társai­val, szeret értük mászni. Tudom, hogy volt egy-két eset, amin nagyon megbántódott, de ő felül tud emelkedni az ilyen konfliktusokon.

    Az Everest-expedíció? Kezeld ezt szubjektív vélemény­ként. Én úgy látom, összeállt egy kvázi Everest kft. és azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Régebben ezek az expedíciók nem egészen így működtek, de most már min­dent az határoz meg, gazdaságos-e vagy sem. Ha száznak vesszük az expedícióba fektetett összes energiát, abból csak kb. 30-35 a sportteljesítmény, akármilyen extrém mászásról is van szó. Itt is ez van... ha a normál úton akarunk fölmenni az Everestre, nem igazán dobogtatja meg a szíve­met, mert mindig jobban szerettem azokat az utakat, amikben van valami, amin el kell gondolkozni, hogyan is csináljuk. Nagyképűség volna persze azt mondani, hogy a normál utat a kisujjamból kirázom. Nagyjából összeállt a társaság, de ezek az emberek - engem is beleértve - alig másznak már, az utóbbi években nincsenek eredményeink, időnk sincs rá, fiatal alig akad közöttünk.

    Döngethetjük a mellünket a múltunkkal, de mi lesz a hegyen, ki fog föl­menni? Jó lenne, persze, fölmenni, de engem igazából ma­ga a hegy vonz. Ott lenni... mert akkor az ember egy kicsit leáll ezzel a mindennapi őrülettel, kikapcsolódik, aztán persze visszakapcsol, de engem egy ilyen út egy évig éltet, feltölt, mint egy akkumulátort. Két éve szinte semmit sem csináltam, csak dolgoztam, de ha elmentem volna egy-két expedícióra, most elmondhatnám, hogy milyen jót mász­tam... vagy rosszat..., de legalább ott voltam. Ma már alig mászik valaki, mindenki a falon csüng, a mászófalakon. Ez egy éles vonallal elválasztható attól, amiért például én is el­kezdtem mászni. Tömegek mennek expedíciózni - nem tő­lünk - az Alpokba, a Tátrába, nézd meg, milyen felszerelé­sekkel vannak tele sportboltok, de Babcsán Gabi el tudná mesélni, hogy milyen minőségű és árú cuccokat vásárolnak teljesen outsiderek. Ötödannyi igazolt hegymászó van ma Magyarországon, mint amennyi felszerelést eladnak. Világ­életemben gyűlöltem a divatot és most utolért; olyan spor­tot űzök már vagy húsz éve, ami divattá vált. Kell a fené­nek, hogy ötven más expedícióval másszak együtt. Nemrég a kezembe került egy külföldi hegymászóújság és látom, ol­vasom, hogy hotelt építenek az Everest-alaptáborban. Mire odaérünk, talán már áll is. Gondold el, szállodát 5300 mé­teren, légkondicionálással, HBO-val... Hát hol élünk? Ez már rég nem rock and roll...

    Ami marad, hogy megnézi az ember a térképet, keres egy hat- vagy hétezrest egy heti járóföldre a legközelebbi telepü­léstől és oda megy. Még tán megérjük, hogy sífelvonó is lesz az alaptáborban és zöldségesek fognak odajárni szórakoz­ni. Akkor abbahagyom és áttérek a gombfocira...

(A sors különös fintora, hogy Attila édesapja, Ozsváth András ha nem is gombfocizó, hanem kiváló sakkozó, szakíró, edző, a Magyar Sakkélet c. lap szerkesztője, főszerkesztője volt. Attila pedig - mintha csak előre látta volna a saját végzetét - a Karakorum hegység egyik völgyében 2002. július 24-én nyomtalanul eltűnt. Se elevenen, se holtan nem került elő többé. 45 éves volt.)

PÉTERVÁRY GÁBOR

60_2.jpg

A rossz dolgokat általában imádjuk elemezni, míg a jó ha­mar természetessé válik. Például az is, hogy egy angyal él közöttünk. Sosem elemezgettem igazán Szabolcs természe­tét, jellemét. Nagyon könnyű elfogadni őt olyannak, ami­lyen. Hegymászó berkekben az járja róla, hogy ha valaki már Szabolccsal sem jön ki a hegyek között, akkor azzal az illetővel már súlyos baj van. Egy hegyi túrán az egyik legfontosabb dolog, hogy a partnerek megértsék egymást. Ext­rém körülmények között, nagy magasságban, oxigénhián­nyal küszködve az ember sokkal kevésbé ura a jellemének. Egy nehéz fal, egy átvirrasztott didergős éjszaka, amikor a legutolsó tartalékokat kell mozgósítani, egy kényszerű visszavonulás vagy egy több napos sátorfogság mindenkiből kihozza a legrosszabb természetet is. Ilyen értelemben Sza­bolcs ideális társ, szinte tökéletesen el tudja leplezni a rossz hangulatát, aggodalmát, szorongását. Hónapok múl­va, véletlenül és nevetve tudod meg, hogy olykor nála is bent volt a zabszem.

   Akinek szerencséje volt a civil életben is megismerni, az tudja, hogy milyen áldozatkész, segítőkész akkor is, amikor nem a hegyek között van. Ezt sokan tudják, és szinte kéje­sen használják, használjuk ki ezt a nagylelkűségét, és vissza is élünk vele. Látszik rajta, hogy rosszul érzi magát, ha va­lamiért nemet kell mondania, de valahogyan mindig megta­lálja a módját, hogy ezt kikerülje, ha vért izzad, akkor is.

   Mi ketten elég jó párost alkottunk. Nagyjából az én fel­adatom volt annak a kitalálása, mikor, hová menjünk. Na­gyon érdekes tulajdonsága, hogy neki szinte mindegy, hová viszik; vakon megbízik a partnereiben. Még akkor is, ha előfordul, hogy a társ mindenképpen látni akarja a hegy tö­vében fekvő csodálatos város templomának csodálatos freskóit is, miközben ő élete egyik nagy csúcs-problémáját akarja megoldani... most mosolyogna, ha hallaná..., de ezt nálam meg kellett tanulnia és nekem is nála.

    Furcsa módon Szabolcs nem igazán vonzódik az emberi civilizáció produktumaihoz. Én ezt korábban úgy fogtam fel, hogy ő ehhez még nem nőtt fel. Ma már fordítva látom. Tudom, hogy én vagyok a gyerek, mert ezek a civilizációs játékok annyi gonoszságot, irigységet, pénzt takarnak, miközben persze egy csomó szép dolog is kinőtt belőlük, hogy tökéletesen megértem Szabolcsot, aki a maga termé­szetes intelligenciájával oda vágyik, ahol a természet alkot­ta meg a maga csodálatos teremtményeit. Mi esetleg csak azokat másolgatjuk, cifrázzuk, de közben belevisszük a sa­ját hamisságainkat is.

   Nemrég több hétig Olaszországban jártam, persze katedrálisok minden mennyiségben..., csömörrel jöttem vissza. Az a pöffeszkedő istendicséret, az áhítat, a szépség címén előadott öntömjénezés, annyi üres pufogtatás szoborban, ornamentikában, piktúrában... Egyáltalán nem csodálko­zom, hogy Szabolcsot mindez nem nagyon érdekli. Itt van előttem egyik felvétele. Ezt a hegycsúcsot - és hány ezer van belőlük - bármikor elcserélném a Szent Péter templom kupolájáért. Nagyon jó szeme van ahhoz, hogy meglássa az igazán szépet a világból és ezt most hegyekkel, városokkal, népekkel, kultúrákkal együtt értem.

   Egy másik hegymászó barátommal egyszer Salzburgban jártunk. Én persze, mint egy megszállott, róttam az utcákat Mozart városában és a kevéske időnkből jó órát arra a ter­méketlen vitára fecséreltünk, hogy egy csomó pénzért bemenjünk-e Mozart szülőházába vagy sem. Szabolcshoz hasonló mentalitású barátom megkérdezte: mit kell egy rég holt embernek a mütyürkéin, tárgyain megcsodálni? Nem elég a zenéje? Ez nekem azóta is alapproblémám, hogy va­jon tényleg kell-e. Az ötvenedik évemben járok, és bizony mondom, kezdek arra a felismerésre jutni, mint ezek a ba­rátaim. Akkor te mit csinálsz ebben a városban, miért vagy itt? - kérdeztem a Mozart-háznál dühösen. Azért, mert te idehoztál - felelte, de ha már itt vagyok, zsebre dugom a kezem és fütyörészve nézegetem az embereket. Ha megné­zem a régi fényképeimet, azt veszem észre, hogy nem sze­repelnek rajta emberek, mindig csak hegyek és épületek... Csak később tanultam meg a vetítések tapasztalatából, hogy milyen varázslatos hatásuk van a képek között fel­bukkanó emberi arcoknak. Jó lenne visszamenni a múlt­ba és sok-sok emberi arccal térni vissza...

    Az én hegymászó pályafutásom elég régen, tizennyolc éves koromban kezdődött, de merem mondani, hogy a Szabolccsal az Alpokban töltött hónap jelenti a csúcsot. Nagyszerű, harmonikus mászásaink voltak, a teljesítmé­nyek is elég szépek, csöppnyi rossz érzésem sem maradt, ami szinte egyedülálló.

    Egy éjjel ültünk a Badile északkeleti falában, szakadt az eső, csapkodtak a villámok és tudtuk, hogy másnapra még maradt néhány kötélhossz. Este úgy egyeztünk meg, hogy én leszek az előmászó. Csak egy kis ezüstös nejlondarab takart, ami kettőnket hálózsákostól semmiképpen nem fe­dett be. Én mindvégig éreztem, hogy engem befed. Szabolcs, nem ázol? Á, nem. Reggel literszámra lehetett csavarni a vizet a hálózsákjából. De hát miért csináltad? Ide fi­gyelj, megbeszéltük, hogy másnap te kezded az utat, az ter­mészetes, hogy ne te ázzál, és jól aludj - mondta. Az biz­tos, hogy minden reggel, mire elszántam magam a felkelés­re, már forrt a teavíz, mosogatnom egyszer sem kellett. És ezeknek a gesztusoknak nem az az oka, hogy hálás, mert örül, hogy egyáltalán ott lehet... Ő nem ilyen, nagyon is a hegyek közé való, kőkemény, olyan állóképessége van, mint keveseknek. A falban azokat a kulcshelyeket - melyek olya­nok voltak nekem, mint a mosogatás - átvállalta, de szó nélkül átengedte a legszebb kötélhosszakat, ha érezte, hogy nekem kedvem volna hozzá.

    Valami ilyesfélék lehetnek az angyalok... tudom, ha ezt elolvassa, meg fog őrülni, mert hát dehogy angyal ő, mond­ja..., mégis, azt gondolom, amit ő képvisel, az lenne a nor­mális, az a természetes. Babcsán Gabival is szoktunk ezen meditálni, hogy mi hajtja Szabolcsot, ismeri-e a mértéket, vagy folyton túllő rajta. Nem látok a lelkébe, de úgy gondo­lom, már régen nem az egyenjogúsításért hajt, hanem azért, hogy elhozhasson nekünk, bárkinek egy csomó szép­séget, amit ő képes meglátni és akár az egekbe is fölmászik érte. Erről az ugrik be, hogy mégiscsak a víz tudja a legjob­ban, mi az a vízszintes és ez a víz számára a legtermé­szetesebb állapot. Valahogy így lehet ez Szabolccsal is. Túllőne a mértéken? Nekem az az érzésem, mintha ő ma­ga volna a mérték...

                                                                                                                              1993 szeptemberében

 

.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://utasesvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5116523326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása