A következő évben, 1988-ban megtudtam, hogy egy csapat Alaszkába készül. Nagyon vonzott, mert a Mount McKinley, vagyis a Denali a legészakibb hatezres, morc idők vannak arrafelé, pont nekem való hegy. Összeállt a csapat. Én nem szóltam, nem mertem szólni, még ott tartottam... hátha hívnak... Az egyesületben úgy félhangosan, hogy azért az illetékesek meghallják, eldörmögtem, hogy milyen jó lett volna kimenni. Az utat dr. Nagy Sándor szervezte, de mire összejött a csapat, kiderült, hogy a többieknek nem jó az időpont. Jobb lenne egy hónappal előbb menni, az az idő viszont Sanyinak nem felelt meg. A többiek úgy határoztak, kiutaznak, Sanyi pedig itthon maradt és nekiállt egy új társaságot szervezni. Akkor szólt nekem is, így bekerültem Tóth Csábival együtt, aki szintén kimaradt a Himalája-expedícióból, mert neki egy kőlavina félig letépte a vádliját a Grossglockneren.
Apropó, mit csináltak a többiek a Himalájában?
Ez szemétség, akárhogy is vesszük... még magamban sem mertem arra gondolni, hogy ne tudjanak felmenni. A Shisha Pangmára készültek. Ez a legalacsonyabb nyolcezres...,de ha senki sem tud felmenni, akkor nekem az égből szóltak, hogy kell egy baleset, hagyd ki, megmarad a pénzed, el tudsz menni máshova. Amikor megtudtam, hogy sikerült nekik, akkor éreztem, hogy kihagytam valamit. A nyolcas fontos szám lett volna nekem…, csak hogy nyolcassal kezdődjön... Addig magyar hegymászó nem járt nyolcezer fölött.
Mindegy, boldog voltam, hogy mehettem Alaszkába. Az első társaság egyből Anchorage-be repült. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk, de addigra ők már túl lesznek a hegyen. Mi pedig... na, hát, ez egy igazi „Nagy Sanyi Tours” volt. Ő mindent látni akart és igaza volt. Ha van annyi pénzünk, hogy egy füst alatt végigjárhatjuk fél Amerikát, miért ne azt tegyük. Prága, Moszkva, Havanna érintésével kirepültünk Mexikóvárosba, onnan pedig busszal az amerikai határig mentünk. Odaértünk Nogalesbe és már éppen taxikat akartunk fogadni, hogy átmenjünk a határon, amikor rájöttünk, hogy úgy ötven méterre az a kerítés már az amerikai határ. Így aztán szépen átsétáltunk. Sanyiék elmentek Tucsonba autót bérelni, mi meg ott ültünk és vártuk őket. Egy nappal később jöttek csak vissza, mint amikorra vártuk, agyonizgultuk magunkat, hátha beleset érte őket. Közben nézegettem az autókat, milyen is volna a legjobb, erre ők megjöttek egy ugyanolyannal, mint amilyet kinéztem. Egy furgonszerűség volt, elöl elég nagy utastérrel és nyitott platóval, amelyre egy műanyag bodegafélét szereltek.
Összesen heten voltunk. Négy hegymászó, két fiú a Kertészeti Egyetemről, ahol Sanyi tanít, és velünk jött egy tévés operatőr, Fazekas Bence, hogy majd filmet forgat az útról. Úgy tudom, sosem vetítették le. Az utastérben hatan fértek el, én vállaltam, hogy hátraülök. Végül is majdnem kilencezer kilométert utaztam ott hátul, úgyhogy szinte mindent, amit Amerikából láttam, oldalnézetből láttam.
Hátul persze őrült meleg volt, csak két kis ablakkal a bodegán. Arizonában, a Sonora-sivatagban akkor 48 fokot mértek. Bejött ugyan valami levegő, de úgy éreztem, mintha két hajszárítóval fújnák be a forró levegőt. Féltem, hogy hőgutát kapok, és ha rosszul leszek, még előre sem tudok szólni, mert köztünk voltak a hátizsákok. Minden fél órában ittam pár korty vizet.
Hetek óta egyfolytában arról beszélgetünk, hogy a hegymászóknál milyen fontos a társ, egymás segítése és hasonlók. Senkinek se jutott eszébe, hogy cseréljen veled egy időre?
Kati teljesen ki volt akadva, hogy csak a Szabolcs lehet olyan hülye, hogy egy műanyag kaszniban végigmegy a sivatagon. A legmelegebb részen előre ültem fél napra a légkondicionált utastérbe, néha egy-egy srác is hátraült hozzám szolidaritásból. De én ezt vállaltam, tényleg jól éreztem magam magammal, jó társaságban voltam.
Egy sivatagi éjszaka nagyon megmaradt bennem. Leálltunk egy mellékúton, vadkempingeztünk, főztünk. Sátrat nem is állítottunk, majd a földön, a szabadban alszunk. Egyszer csak valaki megkérdezi: mondjátok, nincsenek itt skorpiók? Már miért lennének! Levilágítottam a földre a fejlámpával, éppen ott sétált el egy, meredező farokkal. Egyből eldőlt, ki hol alszik. Négyen fölmentek a kocsi tetejére, mi hárman maradtunk a földön, úgyse volt több hely. Az állat szerintem nem bántja az embert, ha az nem bántja őt.
Talán így van, de bemászhat a hálózsákodba, véletlenül ráfekszel, és...
Ezzel én is számoltam. Bogarak masíroztak rajtam végig az éjszaka, de nem mertem elhessenteni őket, mert nem tudtam, melyik a skorpió.
Kaliforniában elértük az óceánt. San Franciscót nagyon akartam látni, elsősorban a Golden Gate, meg azok az utcák miatt, amiket a filmekben is látni... Csak fél napunk volt városnézésre. A főutcától két tömbnyire leálltunk parkolni, de ott olyan fekete alakok mászkáltak, hogy az autót nem merték egyedül rám bízni, még valakinek ott kellett maradnia.
Te el se mentél városnézésre?
A végén Csabával elszaladtunk egy-két órára.
Komolyan mondom, ez már sok. Miért mindig te vagy az, aki a kocsi hátuljában utazik, a földön alszik, mosogat, vigyáz a csomagokra!? Hogy van ez?
Én ezt bizonyos fokig szívesen vállalom, mert valakinek ezt is kell csinálnia. Érzem azt, hogy szükség van rám. Mindenki nagyon el akart menni...
...de azt is érezhetnéd, hogy a rohadt életbe, úgy vágytam ebbe a városba, erre ott dekkolsz a cuccal. Miért ne mondhatnád csak egyetlen egyszer, hogy nem, nem ülök hátra, nem alszom a földön, nem maradok a csomagokkal! Te soha nem akadsz ki ilyeneken?
Emiatt nem. Egy eset volt, hogy tényleg nagyon kiakadtam, de azt nem mondom el...
Mentünk tovább északnak. Kaliforniából nem sok maradt meg bennem. Az oregoni Kráter-tó viszont igen, arról már láttam képeket. Ez nekem mindig fontos, kell lenni valamilyen előzménynek, hogy legyen mivel szembesíteni a valóságot.
Az oregoni Kráter-tó
Seattle-ből repültünk át Alaszkába, Anchorage-be. Ott találkoztunk a lejövő csapattal, váltottunk pár szót. Normális körülmények közt ilyenkor egymás nyakába borul a társaság, ehelyett elég hideg-rideg volt a találkozás. Autóval felmentünk Talkeetnába, ami nem messze fekszik a hegy lábától. Az ottani központban jelentkezni kell, és amúgy is csak repülővel lehet eljutni a hegyhez. A tundra nyáron felolvad, óriási mocsarakon, folyókon kellene átkelni, gyalog megközelíteni fizikai lehetetlenség. Itt Talkeetnában tartottak egy eligazítást, nevezhetném akár munkavédelmi oktatásnak is. Levetítettek egy kis filmet, mindenféle szörnyűségeket arról, hogy mi minden érheti az embert a hegyen. Még odahaza Nagy Sanyi szerzett egy videokazettát, amit egy német expedíció készített. Azt sejtettük, hogy hideg van, cudar idő, de képileg csak ekkor kezdtük felfogni, mire vállalkoztunk. Hasig érő hóban gázoltak, az egyiket már úgy vonszolták, szóval elég borzalmas volt.
Repülőt kellett bérelnünk, ez már előre meg volt beszélve. Kis gépekkel két menetben jutottunk fel. Az operatőr előre ment, hogy fel tudja venni, amint kilépünk a hóra. Jó kis sítalpas gép volt, alul kilógtak a kerekei, tényleg hóra szálltunk le, egy szép sima gleccserre, 2200 méter magasságban. Még Talkeetnában feltűnt, hogy este tízkor ragyogóan sütött a nap. Ez jó érzés, mert tudod, hogy mászás közben nem fog rád sötétedni. Ez már a 62. szélesség körül van, közel a sarkkörhöz. Ennyire északon még sosem voltam. Itt a Kahiltna-gleccseren olyan meleg volt napközben, hogy szinte kibírhatatlan. Nekem legalábbis szokás szerint pokoli melegem volt. Nagy Sanyi ment pehelykabátban, én rövid ujjúban. Innen elvileg egy hét alatt oda-vissza meg lehet járni a hegyet, ha elég gyors az ember. Mi nem siettünk. Három hétre kellett vinnünk felszerelést, élelmet, mert ha elromlik az idő, esetleg napokig nem tud feljönni értünk a repülő. Ott a leszállóhelynél mindjárt kialakítottunk egy depót. Egyébként ha jó az idő, naponta több gép is megy. Az előző társaságtól hallottuk, hogy egyszerre 250 ember volt a hegyen. Mások síléccel vagy hótalppal mentek. Erre az időre egy pár hótalp bérlése 45 dollár lett volna. Szerencsénkre nem volt mély a hó és elég jói kitaposták. Bence csinált pár snittet, aztán átadta a kamerát nekem, hogy a hegyen majd én filmezzek. A hótalp nem érkezett meg időre, kaptunk viszont egy-egy szánkót, arra raktuk a cucc zömét. 35 kilós zsákkal aligha tudtunk volna közlekedni.
(Itt most "kisegítem" Szabolcsot, én ugyanis fotóztam a Denali Nemzeti Park fölött,
pár évvel később - N.G.)
Az első napon szintben csak kb. 150 métert haladtunk, de elég nagy távolságot sikerült megtennünk. Próbálgattuk, hogyan boldogulunk a szánkóval. Kettőnk közé kötöttük, egyik húzta, a másik a lejtős részeken visszafogta. Tüdőd, volt a tévében, a Delta elején az a képsor, ahol a hóviharban húzzák a szánkót. Éltem-haltam ezért a részletért, most én is úgy éreztem magam, mint ők.
A második napon már 1000 méteres szintet kellett mennünk. Az egyik páros, Karcsi és Csabi gyakran váltották egymást a szánhúzásban, mi Sanyival fél naponként. Én voltam a délelőttös, mert abban a dög melegben alkalmatlan voltam a szánhúzásra. 3340 méteren volt a 2. táborunk. Az előző csapatok kis hófalakat építettek, azok közepére lehetett felállítani a sátrat. Felülről úgy néztek ki, mint a holdkráterek. Jól is jöttek, mert ott elég erős szelek fújnak. Kialakult a csapaton belüli munkamegosztás. Sanyi főzött, Csabi volt a sátorállító, én pedig mosogattam. Hóval. Ilyenkor vagyok én nélkülözhetetlen. Nem volt verekedés, hogy ki csinálja ezt a műveletet.
Ahogy innen megyünk föl a 4300-as táborba, van egy úgynevezett „Szeles sarok”, ahol mindig pokolian fúj a szél, viharok tombolnak. Ezzel szemben olyan tökéletes szélcsendben mentünk föl, hogy egy pihét le lehetett volna ejteni. Majd meghaltam a melegtől. A két tábor közt kb. 1000 méter a szintkülönbség. Föl kell húzni a cuccot 4300-ra egy platóra. Ez elég gyors emelkedés, nekünk pedig nem volt időnk akklimatizálódni. Nagyjából a csapat minden tagjáról tudott volt, hogy bírja a magasságot, de egy napra mindenképpen meg kellett állnunk pihenni. Szokás szerint nem bírtam enni. Innen már nem vittük tovább a szánkót, a síelők nagy része is otthagyta a felszerelést.
Az egyik tábor
Itt ismét hagytunk egy depót, és egy hétre való felszerelést vittünk magunkkal, annak ellenére, hogy három nap alatt akartunk feljutni a csúcsra. Az első 300 méter meg se kottyant, csak az utolsó 700, ahol egy darabon beépített kötél volt. Nem vittem magammal jumárt - ez egy eszköz, amivel a már említett pruszikcsomót helyettesítjük -, pedig ez megkönnyítette volna a mászást. Elég sokat kínlódtam ezen a szakaszon. Felértünk a gerincre, jobbra, balra elég nagy leszakadások voltak. Itt én mentem elöl, síbotokra támaszkodva, ezekkel akárhol elmegyek, a lényeg, hogy fogjak valamit. A környezet csodálatos, néha filmezgettem. Ezt kivételesen láttam visszajátszva is, mégpedig a BNV-n vetítettek belőle egy részletet, de maga a film sosem készült el, az anyag nem lett összevágva. Nem tudom, mitől ilyen gazdag a magyar tévé...
Akkor még hozzáteszem, hogy rólad is készült egy portréfilm, de az is állt pár évig, mire levetítették...
Felértünk az 5200-as táborba, innen szokták indítani a csúcstámadást. Még körülbelül 1000 méterünk volt hátra, a hegy 6194 méter magas. Tartottunk egy nap pihenőt. Este a hidegtől szenvedtem, napközben a melegtől. Elindultunk felfelé. Vittem meleg ruhát, ráadásnak a kamerát, a pótakkukat, a filmeket. Nem mondta senki, hogy átvesz tőlem valamit, én pedig nem kértem. Ez nekem lelki pluszt ad..., hogy feladatom van. Nagyon becsapósak voltak a távolságok, minden kétszer olyan messze volt, mint amennyire becsültük.
Úton a McKinley csúcsára
Az utolsó útszakasz elég unalmas volt, csak menni kellett. Mi Csabival eléggé lemaradtunk, Sanyi egy, Karcsi fél órát vert ránk, mire a csúcsra értünk. Megjegyzem, hatezer méteren még rövid ujjú trikóban mentem, aztán jött egy fuvallat és nem éreztem a karomat, úgyhogy ott már jobban fölöltöztem. Sanyiék addigra már elunták az életüket a csúcson, azt mondták, már megyünk is vissza. Akkor egy kicsit kiakadtam. Itt ez a kamera, minek cipeltem! Majdnem földhöz vertem... Odaadtam Sanyinak, filmezzen ő, én már úgyis kivoltam, de akkor meg elromlott az idő. Ezzel nagyjából túl is voltunk az egészen. Közben jöttek föl mások is, japánok, amerikaiak, egy osztrák házaspár a nagypapával. Később találkoztunk egy hetven év körüli bácsival, ő két vezetővel jött föl. Irigyeltem, mert ha hetvenévesen van egy álma, hogy ő még nem volt a McKinley-n és fel akar menni, megteheti. Ehhez nemcsak anyagi, hanem lelki háttér is szükséges. Elindultunk lefelé, akkor lassultunk csak le igazán Csabival együtt. Valami azért visszamaradt a sérüléséből, nem tudta rendesen behajlítani a térdét, persze, én is sántikáltam már. Kínlódtunk a szánkóval is, lefelé sokkal keservesebb volt, mert állandóan kicsúszott a nyomból.
Az Arches Nemzeti Park
Melegforrás a Yellowstone-ban
Mindezt itthon, vagy bárhol másutt nem kapom meg. Én nagyon ragaszkodom a Dunakanyaromhoz, de oda ötvenszer is ki kell mennem, hogy egy elfogadható színvonalú fotót készítsek. Itt a kanyonnál nem lehet olyan rossz idő, hogy ne tudjak jó képeket készíteni. Ha oda visszamehetnék ötvenszer, akkor jönnék rá, hogy még nem láttam semmit, és arra is, hogy szép ez a kis ország, nagyon szeretem, de természeti látnivalókban ehhez a vidékhez képest sehol sem vagyunk.
A Grand Canyon (Szabolcs felvételei)
(Még hogy nem lehet olyan rossz idő, hogy ne tudj rossz képet készíteni? De lehet!
Itt az enyém 1985-ből. Ezért is mentem vissza még kétszer - N. G.)
