A következő hetekben-hónapokban Szendrő Szabolccsal közösen írott könyvünket olvashatjátok itt a blogban, fejezetenként. Mivel a blogot én kezelem, csak az én nevem fog megjelenni szerzőként, de szeretném hangsúlyozni, hogy abszolút közös munka volt. A könyv első kiadása 1997-ben, a második 1998-ban jelent meg (Korona Kiadó), a harmadik 2001-ben (magánkiadás). Szaklektora Balog Géza, szerkesztője Dürr János volt. (Megjegyzem, a könyv ára eredetileg valami 400 forint volt. Mostanság 7-12 ezer forintért kínálják antikváriumok online.)

      Néhány gondolat sportról, életről, szeretetről

Analfabéta ne írjon könyvet, ám ha mégis feltámad benne valami közlési vágy, legalább legyen egy olyan barátja, aki megpróbálja közvetíteni a gondolatait. Ez a barátom Né­meth Géza, a Természet Világa szerkesztője, aki vállalko­zott erre a hálátlan feladatra. Bíztam benne, mert olvastam a Föld körüli csavargásaim című könyvét, ami valóban re­mek olvasmány. Arra gondoltam, hogy ebben a stílusban feldolgozva az én kalandjaim is biztosan érdekesek lesz­nek. Amikor az első kéziratrészt végigolvastam, nagyon meglepődtem. Sok mindent gondoltam magamról, de azt, hogy még mesélni sem tudok... Géza hiába szed­te össze teljes szókincsét, mégsem tudta – vagy talán nem is akarta – nyers stílusomat színesebbé tenni. 

A következő oldalakon egy hegymászó életét és kalandjait fogják megismerni. Ez a hegymászó én vagyok, egy a sok száz társa közül. Általában nem gondolkodunk egyformán, más a felfogásunk, más az indítékunk, ami a hegyek felé hajt bennünket. Ezért megítélésemkor kérem, ne általáno­sítsanak; vannak köztünk egészen másfajta emberek is.

A sport nekem az életet jelentette és jelenti ma is. Egy problémám mégis van vele. Ahhoz, hogy akár csak utolsó előttiek lehessünk, legalább egy társunkat le kell győz­nünk. A hegyeket nem győzhetjük le, ők nagyobbak, erő­sebbek nálunk, csak hittel és alázattal közeledhetünk felé­jük. A hegymászásban csak a gyengeségünkön, félelmün­kön kell úrrá lennünk. A társunk itt nem ellenfél, hanem barát, akivel összekötjük magunkat, ami nem csak fizikai kapcsolatot jelent, mert attól a pillanattól akár az életün­ket is a társunkra bízzuk.

Egy expedíció során egyszerre többen indulunk a csúcs felé, de fel csak néhányan érhetünk. Valamiről azonban nem feledkezhetünk meg. Feljutottunk a csúcsra, de csak a többiek, a társaink segítségével. A dicsőség nemcsak az enyém, hanem a Mienk. Az életet egy szinuszgörbéhez tudom hasonlítani. A függőleges tengely a boldogság muta­tója, a vízszintes maga az életút. Minél nagyobb a görbe ki­térése pozitív, illetve negatív irányban, annál többet tapasz­talok, tehát élek. Ha éheztem és fáztam, akkor tudom iga­zán értékelni a száraz kenyeret, vagy a Nap sugarát. Az éle­tet én így szeretem. Ha a hazánkat nagyon szeretjük - így tartjuk sokan –, akár az életünket is odaadnánk érte. Én az élettel vagyok így. Annyira szeretem, hogy meg tud­nék érte halni.

Úgy hiszem, szeretetért szeretetet kapok cserébe, bár több barátom kételkedik ebben. Sokszor igazuk is van, de az már biztos, hogy pofonért pofont kapok. Így inkább ma­radok az első változatnál. Ha csak egyetlen társamtól ka­pok mosolyt, már megérte. Álmaimban szerepel egy ország - Magyarország -, amelyben nincsenek hegymászók, csak Emberek, akik nem kötik magukat össze kötéllel: egymás kezét fogva mennek fel és le ezen a bizonyos görbén, és így már nem is érzik annyira hullámosnak.

Ha a következő oldalakon nem ismernek rám, ne csodálkozzanak. Ott a hegyek között egy másik énem jár, aki nem gondolkodik, hanem élvezi a kihívást, a természet szépsé­gét és megpróbálja legyőzni önmagát.

                                                                                                                  Szendrő Szabolcs

                                      Néhány gondolat a szerzőtársról

Szabolccsal 1990 végén találkoztam először. Valami szép hegyi képet kerestünk a Természet Világa címlapjára. Dürr Jancsi kollégám talált rá Szabolcsra. Ő behozott pár fotót és amint megnéztük őket, a szerkesztőség egy emberként kezdett visongani a gyönyö­rűségtől. Legszívesebben az egész kis kollekciót közöltük volna. A kiválasztott kép meg is jelent az 1991. februári szám címoldalán. Igazából nem is tudom, miért, Szabolcs ezután is belátogatott időnként a szerkesztőségbe Attól tartok, a diáit fél­tette, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak jól érezte magát nálunk. Ilyenkor rendszeresen meséltettem. Geográfus végzettségűként nekem is van némi közöm a hegyekhez, de a hegymá­szás mint sport vagy szenvedély az én szememben egy ki­csit mindig a „Tán csodállak, ámde nem szeretlek...” kate­góriába tartozott. Viszolygásom, azt hiszem, valójában abból fakadt, hogy félek a hegyektől. Számomra érthetetlen az a klasszikussá vált válasz a „miért mászik hegyet?" kérdésre az, hogy... „mert ott van". Ma már kissé másként látom, s az idézett Petőfi verssorból is csak az eleje, a Tán csodállak… maradt meg.

Szabolcs tehát mesélt, merthogy sűrűn faggattam. Eltelt pár év, amikor egyszer megkérdeztem: miért nem írod meg ezeket? Mert alkalmatlan vagyok rá, hangzott a válasz. (De sokszor hallottam ezt a könyvírás közben is, csak éppen a hegyekkel kapcsolatban...) Mondom, akkor írjuk meg ketten. Én kérdezek, terelgetlek, te mesélsz. Sokkal könnyebben sikerült rávennem, mint gondoltam. Talán azért, mert megbízott bennem, de meg inkább azért, mert meggyőződésem, hogy azok a gondolatok és történetek, melyek immár papírra kerültek, kikívánkoztak belőle, s talán csak médiumra volt szüksége.

Nem jól venné ki magát, ha itt a bevezetőben a szerző­társak egymást dicsérgetnék, de el kell mondanom, hogy újságírói pályám legnagyobb élménye volt ez a másfél hó­nap, az a nagyjából huszonnégy óra, amit magnóra vettünk. Kivéte­les szerencse kell ahhoz, hogy az ember ilyen beszélgető­társra leljen, akivel már öt perc után megtalálja a közös hangot, akivel ilyen könnyen, zökkenőmentesen együtt le­het dolgozni. Ami pedig szerzőtársam - önmaga által nyersnek vélt - stílusát illeti, valóban nem akartam túlzot­tan kozmetikázni. Maradjon meg így, kissé kócosan, aho­gyan kiszakadt belőle.

A könyv végén megszólal Szabolcs három társa, barátja, akikkel emlékezetes kalandokat, mászásokat élt át. Egyi­kük sem tudott róla, hogy mit mondott a másik, és még­is... majd meglátják. Egyébként ez volt a kéziratnak az a része, amelynek elolvasásától Szabolcsot kategorikusan eltiltottam. Az életben nem tudtam volna rávenni, hogy ez így megjelenhessen.

Ajánlom ezt a könyvet - természetesen - a hegymászók­nak. Szabolcsot nagyon sokan ismerik, tisztelik és szeretik. Ez a könyv egyben tisztelgés is a magyar hegymászósport előtt, amely ritkán áll reflektorfényben, s most talán más megvilágításba kerül. Ajánlom azoknak, akik nem mász­nak, csak egyszerűen szeretik a természetet, a hegyeket. Legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akiknek semmi kö­zük sincs a hegyekhez. Ugyanakkor előre bocsátom, hogy ez nem hegymászókönyv, még ha elsőre annak is tűnik. Szól azokhoz, akiknek mély gödrökből kell kimászniuk és nem találják a kivezető utat. Talán adunk némi segítséget ahhoz, hogy ők is eljussanak a csúcsra. Ki-ki a magáéra.

És még valami! Ebben az egészben a címben is szereplő fél lábnak van a legkisebb jelentősége.

                                                                                                                     Németh Géza

                                     Nászéjszaka a hegyekkel

   Emlékszel rá, mikor láttál először igazi hegyet?

   Az Ördögszikla volt az első, valamikor a hetvenes évek vége felé. Nem is hegy, csak egy szikla. Elég csupasz, ne­kem szép volt. Arra emlékszem, hogy a Turista Magazin hátlapján megjelent egy kép, nagyon tetszett, az volt a címe, hogy Az Ördögszikla, háttérben Dömössel. Fogalmam se volt, merre van, de a képen látszott egy folyó, ami a Duná­ra hasonlított. Megkerestem térképen, kiderült, hogy Visegrád fölött van pár kilométerrel, a börzsönyi oldalon. Odamentem, megnéztem, megcsodáltam - lentről -, elme­séltem a kajakos barátaimnak. Többen is kimentünk. Há­tulról a legkönnyebb feljutni rá - valójában inkább lejutni, mi meg persze elindultunk egyenest a sziklafalnak. Olyan 3-4 méter magasan lehettem, éppen elgyönyörköd­tem egy kövirózsában, amikor vagy a fogás, vagy a lépés ki­tört alólam, lepottyantam. Egyik társam még nehezebb he­lyen indult el, pár méter után ő is visszajött. Aztán végül is a legkönnyebb részen fölmásztunk. Akkor már fotó is ké­szült, de nem én csináltam, még gépem se volt. Szóval ki­ültünk a szikla szélére és jól éreztük magunkat.

Nem messze onnan van néhány barlangféle. Talán nem is igazi barlangok, mintha úgy lettek volna kivésve, azokat is megnéztük. Remetebarlangnak hívják őket. Az egyikhez tényleg elég nehezen lehet feljutni. Később majdnem ez lett a lakásom. Többször is kijártam oda, mert fantasztikus a panoráma, látni a Prédikálószéket, és van ott egy görbe fa. Egyszer, jóval később, le is fényképeztem, ez az egyik kedvenc fám. A fákat különben is szeretem, nemcsak a sziklákat. Az erdő is szép, de a magányos fák közelebb állnak hozzám. Talán azért, mert kilógnak a sorból. Ez a görbeségével, az agyonsanyargatott életével különösen megfogott.

                           Az a bizonyos görbe fa

   Amikor az első házasságom kezdett megromlani, már incselkedtem a gondolattal, hogy oda megyek lakni, ha valami történik. Kinéztem magamnak azt a felső barlangot, ahova nehéz feljutni, oda ritkábban járnak emberek és ar­ra gondoltam, hogy ne kelljen minden cuccomat állandóan magammal hurcolni, csinálok oda egy beépített szekrényt. Elhoztam a cégtől két spiccvésőt meg egy kalapácsot és elkezdtem készíteni a szekrényt, bele a sziklába. Nemrég a fiaimmal kimentünk oda kirándulni. Azt persze nem engedtem, hogy fölmásszanak, de mondom, én megnézem, megvan-e még a szekrény helye. Megvan.

Tényleg komolyan gondoltam, hogy odaköltözöm. Ami­kor elváltunk, mindent ott hagytam. Kérdezték a munka­társaim, hol fogsz lakni. Mondom, az Ördögsziklánál a barlangban. Ne hülyéskedj! Miért ne, állati szép hely! Egyik barátom... barátom?... végül is szinte mindenki a barátom volt a munkahelyemen... azt mondta, maradjak ott a sofőrszobában. Vételeztek ágyat, beraktak egy éjjeli lámpát, hogy tudjak olvasni. Igen ám, de ott egész napos műszak volt, én meg késő estig járkáltam edzésekre és ahhoz, hogy be tudjak menni a lakásomba, valakit mindig fel kellett csengetnem. Tudod, éjszaka szívesen lepihentek az emberek és nem akartam zavarni őket.

Egy hét után aztán beköltöztem a műhelyünkbe. Volt hozzá kulcsom. Ott, az íróasztalon aludtam egy éven át. Az volt az ágyam, pár könyv a párnám, de az asztal rövid volt, a lábam kilógott egy villanyrezsóra. Soha nem használtam szivacsot - pedig volt -, hogy érezzem a különbséget a hit­vesi ágy és az íróasztal között.

Aztán lebuktam. A nagyfőnök egyszer hátrajött ellenőriz­ni, korábban, mint kellett volna, még mielőtt megkezdő­dött a munkaidőm. Korábban bejártam Máriabesnyőről, ami azt jelentette, hogy fél négykor kellett kelnem. Itt vi­szont a legkényelmesebb dolgom volt a világon, mert csak felültem az íróasztalon, készen a munkára. Szóval éppen tekergettem össze a hálózsákomat, amikor megjelent a fő­nök. Először még nem szólt, de aztán másodszorra már megkérdezte a kisfőnököt, hogy Szabolcs miért nem a szobájában alszik. Úgyhogy átköltöztem a fotószobába és ott laktam még két évig. El tudod képzelni, milyen sötét egy fotólabor. Csak az órámról tudtam, éjjel van-e vagy nappal, az időjárásról nem is beszélve...

Az első igazi hegy, amit láttam, a Magas-Tátra volt. Nászútra mentünk egy IBUSZ-csoporttal, még 1972-ben.

   Miért pont oda, miért nem mondjuk a tengerpartra?

Igazából a nejem akarta. Ha a tengerpartra szeretett volna menni, akkor oda megyünk. Velünk jött az öcsém is, együtt túrázgattunk, de azért az éjszakákat külön szobá­ban töltöttük. Na hát, amikor a Tátrát először megláttuk a vonatból... Ősz volt, gyönyörű. A Tátra azért olyan csodála­tos, mert hirtelen emelkedik ki a síkságból és ha jó az idő, már messziről látszik. Amint megpillantottuk, az öcsém­mel együtt elkezdtünk ész nélkül fényképezni, úgyhogy mi­re odaértünk, talán nem is maradt filmünk. Akkor már volt egy kis Beirette gépem.

   A Tátrából is van egy hegymászó élményem. Fölmentünk a társasággal a Poprádi-tóhoz. A hegyoldalban vezet egy szerpentinösvény, most már nem is tudom, milyen hágó­hoz. Megláttam, hogy az ösvényen emberek mozognak. Nem hegy volt, csak egy hegyoldal, de valami ellenállhatat­lan vágyat éreztem, hogy oda én is fölmenjek. Mondom a nejemnek, meglógnék egy időre, beszélek a csoportvezető­vel. így is lett. Másfél órát adtam magamnak, hogy oda-vissza megjárjam az utat. Semmiféle tapasztalatom nem volt, de láttam egy jeges szakaszt és már az akkori eszem­mel kiszámoltam, hogy a visszaútra is legalább annyi időt kell szánnom. Tudtam, hogy a síkosság miatt lefelé se lesz gyorsabb. Később aztán megtanultam, hogy nem akkor kell örülni, amikor az ember felér egy csúcsra, hanem ak­kor, amikor már vissza is jött.

    Percre pontosan visszaértem. A feleségem meg azt mond­ta, ez volt az első és utolsó hegyi túrám. Lehet, hogy érezte rajtam azt a borzasztó vágyat, talán valami megcsalásnak számított ez a szemében és talán az is volt... Én a lelki megcsalást sokkal súlyosabbnak érzem, mint a testit, mert az lehet botlás vagy hasonló, de amikor a lelkem kíván mást... Ő erre akkor ráérzett és nagyon igaza volt... Nekem azon a nászúton a hegyek jobban tetszettek.

   Tévedett, mert nem az volt az utolsó hegyi túrám. Ké­sőbb többször is visszamentem a Tátrába, egyedül. Évekig kéretőztem vissza, mindig megmondta, kivel, mikor mehe­tek, aztán amikor eljött az idő, valamiért mindig otthon maradtam. Egyszer aztán összevesztünk, ma is pontosan tudom, miért, nem érdekes. Két hét mosolyszünet, egy szót se szólt hozzám. Én otthon üldögéltem, már megvoltak a gyerekek... Két fiam van, Szilveszter 73-ban, Sebestyén 74-ben született. Nagyon elkívánkoztam, gondoltam, ha úgyse veszi észre, hogy itthon vagyok, akkor akár a Tátrá­ban is lehetnék. Elmentem.

  Ez tavasszal történt. Semmiféle felszerelésem nem volt, de tényleg, a legcivilebb módon indultam neki. Egy rossz félcipő, egy rossz aktatáska, minden rossz és eldobható. Eleve úgy számoltam, hogy majd ott veszek meg pár dolgot, de mivel féltem, hogy hazafelé a vámnál gond lesz a sport­cikkekkel, emlékszel, a csehek szerettek az ilyesmikbe be­lekötni, gondoltam, majd kinn mindent lecserélek, és ami­ben hazajövök, tán csak nem szedik le rólam.

    Tényleg, vásárlással kezdtem. Vettem egy Pamír típusú hátizsákot, amit aztán évekkel később oroszoknak adtam el a Kaukázusban, hálózsákot, bakancsot, ami az első nap beázott és végig vizes volt, nem tudtam kiszárítani. Az első éjszakát lenn töltöttem a Csorba-tó mellett a fenyvesben. Volt ott egy kis kályha kidobva - környezetvédelem! – ab­ba belepakoltam az itthoni cuccaimat és szépen beöltöztem az újba. Nagyon büszke voltam magamra, úgy éreztem, kezdek hasonlítani egy igazi turistához. Akkor még lenn is volt hó foltokban, feljebb meg összefüggő hótakaró. Ott aludtam hálózsákban, ráhúztam egy nejlonzsákot, amit itthonról vittem magammal, Reggelre vizes voltam, mint a rongy, mert akkor még nem tudtam, hogy amit kipárolgok, lecsapódik és az utolsó cseppig vissza is kapom.

Később aztán - mindig valami családi veszekedés után - még kimentem párszor. Az első csúcsom a Rysy, a Tenger­szem volt. Odafönn találkoztam Lenin elvtárssal, ő is megmászta, van ott egy emléktábla meg valami dombormű. Ne­kem még nincs ott a táblám...

Túlestem az első bivakon, vagyis szabadban töltött éjsza­kán is. A Vyhodna Vysokára (Kis-Viszóka-csúcs) akartam feljutni. Normális kö­rülmények között a mászók a Sziléziai háztól szoktak in­dulni. Én fölmentem a csúcs alá, gondoltam, ott éjszaká­zom. Egy szikla alatt, amennyire tudtam, kitapostam a ha­vat vízszintesre, leterítettem a nejlonzsákot. Didergős éj­szakám volt, alig aludtam, de ha hegyen vagyok, mindig, azóta is, elkap az aggkori álmatlanság. Ha sátorban va­gyok, azért, mert zavar, ahogy a szél zörgeti az oldalát. Kinn se nagyon tudok aludni, de nem vagyok fáradt, mert azért pihenek.

Reggel aztán fölmentem a csúcsra, és amikor visszaértem a bivakhelyemre, összetalálkoztam egy kis csoporttal. Nem hitték el, hogy életben vagyok. A nyomaim kifelé vezettek az oldalban, mert tényleg arrafelé indultam el, okvetlenül ki kellett néznem a túloldali völgybe. Ezek meg, miközben én fönn voltam, odaértek, látták a cuccaimat, a nyomai­mat, ember sehol, nyilván lecsúszott, meghalt.

     Hoztam még egy maradandó emléket erről az útról. Már kinn éreztem, hogy borzasztóan fáj az Achilles-inam. Hiá­ba, három év kimaradt a sportolásból a házasság miatt és a hirtelen erős terhelés megbosszulta magát. Otthon estén­ként, amikor befejeztem a tévénézést, mint egy kenguru, két ugrással odaszökelltem a tévéhez és lekapcsoltam. A túra után, ha esténként leültem, egyszerűen nem tudtam lábra állni. Reggelre aztán rendbe jöttem. Ez így ment fél évig. Figyelmeztető jel volt, amit persze nem vettem komo­lyan. Mindig tudom, hogy mit miért csinálok, ez óriási szerencsém... ,illetve inkább úgy mondanám, mindig minden­re kitalálok valami magyarázatot, hogy mi miért történt. Tudom, hogy senkit se hibáztathatok, legföljebb magamat a saját hülyeségeimért.

 Akkoriban már rendszeresen fotóztál?                                     

    Nem is tudom. Most, hogy említed, előttem van egy kép, amit ott készítettem. Egy havas lejtő, rajta emberek. Akkor biztos azt gondoltam, hogy talán hegymászók lehetnek.

Egyszer a kezembe került egy könyv Szász-Svájcról, fény­képekkel a gyönyörű homokkő-tornyokról. Szabadjegyem volt a vasútnál, gondoltam, elmegyek. Az NDK Centrumban, ami ott volt a Deák tér sarkán, vettem egy térképet és elin­dultam. Jóformán köszönni se tudtam németül. Megint tavasz volt, így is akartam, hogy szép tavaszi képeket készít­hessek. Akkor már egy Pentacon Six gépem volt. Valahol a Bastei alatt aludtam egy kis sziklalyukban, egy pillanatra elszunyókáltam, s fölriadva azt vettem észre, ahogy estele­dett, annál világosabb a környék. Szépen behavazott. Gondoltam, már megint a szokásos időben jöttem...

Túrázgattam a térkép alapján és minduntalan összefutot­tam egy német házaspárral. Egy alkalommal, amint éppen a térképet nézegettem, merre induljak, odajöttek hozzám, hogy talán eltévedtem. Egy szót se tudtam németül, de azért úgy-ahogy megértettem. Mondom, nem tévedtem el, s mutattam az irányt, amerre menni akarok. Az nem szép út, menjek in­kább velük és mutattak egy jó meredek hegyoldalt. Ne csi­nálják, ott a nagy zsák a hátamon, én erre képtelen vagyok! Erre magyarázzák, hogy a Pirinbe, Bulgáriába készülnek a nyáron, ez nekik éppen jó edzés, azzal a férfi fölkapta a zsá­komat és elindultunk. Mese nincs, mennem kellett.

  Hívtak, menjek hozzájuk Drezdába aludni, és onnan ki­járhatok túrázni. Mondom, de csak így magyarul, hogy nem akarok senkinek a terhére lenni, elleszek itt kinn ma­gamban. Valahogy ők is megértették, de a lelkemre kötöt­ték, hogy mielőtt hazaindulok, menjek el hozzájuk elbú­csúzni. így is lett és otthon vetítettek nekem a Pirinről, mert ők már jártak ott. Hova menjenek szegény endékások a hegyek közé? Csehszlovákiába, vagy Bulgáriába. Tetszet­tek a diák nagyon, mire azt mondták, menjek velük. De hát én erre képtelen vagyok, nem tudok annyit menni! Nem, nem, ők látták, hogy mennyit bírok, próbáljam csak meg. A végén így lett, együtt utaztunk el.

  Talán a harmadik napja túráztunk, amikor megérkez­tünk a Vihren-csúcs közelébe. Irgalmatlan rossz idő volt, hosszan mentünk egy gerincen, teljesen kibuktam a fáradt­ságtól, lefeküdtem a sátorba, ők meg főzték nekem a teát. Egyszer csak jönnek lelkesen és magyarázzák, hogy a Vihren kibújt a felhők mögül. Megláttam, elfelejtettem min­den fáradtságot, ki a sátorból csak úgy tornacipőben. Mi­nél följebb jutunk, annál jobb lesz a kép, szökelltem egyik szikláról a másikra, ösztönösen éreztem, hova kell lépni, a feleség meg jött közvetlen utánam. Az lett a vége, hogy beesett két kő közé és eltört a lába. Jöttek a hegyi mentők, hordágyra tették, én meg a magamé mellé kaptam még egy hátizsákot.

Utána még évekig tartottuk a kapcsolatot, eljártunk egy­máshoz. Mostanában csak egy naptárt küldök nekik, de hát ők most már nem endékások... Akkoriban kicsit bosszantott is, miért nem nyugatnémeteket tudtam kifogni...

  Megtanultál valamennyire németül?

  Nem, nem, semmilyen nyelven nem beszélek, borzasz­tóan szégyellem magam. Érdekes, velük tökéletesen meg­értettük egymást, majdhogynem még politizálni is tudtunk, de például ha egymás közt beszéltek valamit, egy kukkot sem értettem. Valaha azt mondtam, megtanulnék angolul, ha ez volna a feltétele annak, hogy egy csapatba kerülve el­jussak az Everestre, de lehet, hogy most már akkor sem. Soha nem tudtam egy-két évnél tovább tervezni, merthogy nekem úgyis végem. Nem hittem abban, hogy még hosszú éveket fogok eltölteni a hegyek között. Ez nem vicc. A má­sodik feleségemnek, Katinak van egy levele tőlem még 1981-ből, amiben azt írom, hogy még két évem van, úgyse tudok többet a hegyek közé menni, elkopok, vagy tu­dom is én... Aztán mindig letelik az az egy-két év és jön a következő. Persze, ha tudom, hogy ilyen sokáig húzom, le­het, hogy egy kicsit megtanulok németül vagy angolul.

  Idáig szinte csak egyedül túráztál. Mikor volt az első al­kalom, amikor igazi csapattal mentél?

  Csak akkor, amikor hegymászó lettem.

  Mitől lesz valaki hegymászó? Van ugye a tu­rista, aki járja a hegyeket, élvezi, hogy milyen szépek és egyszer csak hegymászó lesz belőle? Hol a választó­vonal?

  Úgy 78-ban elhatároztam magam és elmentem az FTSK-ba - ma is a tagja vagyok -, mert egy kajakos lány­tól, Gizustól, aki velük járt síelni, hallottam róluk. Be vol­tak zárva, senkit sem találtam ott, ezzel aztán - egy időre - vége is lett a hegymászó pályafutásomnak.

  Először magamnak kellet bebizonyítanom, hogy alkal­mas vagyok rá. Megpróbálkoztam máshol is. Egy hirde­tésből megtudtam, hogy hegymászó tanfolyam indul és a Bajcsy-Zsilinszky úton a hegymászó szövetségnél lehet je­lentkezni. Odamentem és bejelentettem, hogy szeretnék hegymászó lenni, de van egy problémám... Azt mondták, maga nem lehet hegymászó. De én nem is akarok igazi hegymászó lenni, csak magashegyi turista, nem akarok fa­lakra menni, csak szeretnék a hegyek között mászkálni. Elmennék egy tanfolyamra, hogy megtanuljam, mik a ve­szélyek, mit hogyan lehet megoldani... Nem, nem tudjuk fölvenni. Ezzel el volt intézve.

  Később, amikor készültem a Matterhornra, akkor men­tem ki először az Oszolyra. Ez egy sziklafal a Pilisben, lát­tam a térképen, az volt kiírva mellé, hogy hegymászó isko­la. Én addig igazi hegymászót nem is láttam. Persze, már tudom, hogy akik ott voltak, igazából sziklamászók, de ak­kor nekem a kettő még ugyanazt jelentette. Gondoltam, ki­megyek, mindent megfigyelek és lekoppintok. Akkor láttam először, hogyan mozognak az emberek a falon. Úgy néztem föl rájuk, mint az istenekre. Odaálltam a fal alá, lestem, gyönyörködtem, és arra gondoltam, ha ezen egy­szer föl tudnék menni, én lennék a világ legboldogabb em­bere.

  Tulajdonképpen azért mentem oda, mert úgy éreztem, erre szükségem van a Matterhorn előtt. A cseheknél már korábban megvettem a kötelet. Láttam, hogy a mászókon van mellbekötő, én is csináltam magamnak egyet, autós hevederből. Azt csak össze kell kattintani elöl, de ha hoz­zányúlok, már old is. Meglátja ezt az egyik lány, mondja, ember, mit akarsz itt ezzel, tűnj el, de gyorsan! Úgyhogy a következő alkalomra, amikor megjelentem, átfúrtam a csa­tot, beletettem egy drótot és mutattam Hildának - már tud­tam a nevét -, nézd meg, ez nem nyílik ki. Akkor már nem zavart el, látta, hogy ez megszállottabb az átlagosnál, ebből akár még hegymászó is lehet.

   A lényeg az, hogy már másnap fenn voltam a fal tetején. Nem előmászóként, tehát nem kellett a falba betennem semmiféle biztosítószerkezetet. Felülről biztosítottak, úgy­hogy nem tudtam volna leesni, de bele sem lógtam a kö­télbe.

   Akkor már úgy éreztem, kezdek hasonlítani az igazi hegymászókhoz, de hivatalosan még nem voltam az. Vala­mi egyesülethez kellene tartoznom, mert akkor bepecséte­lik, hogy az vagyok. Valójában nem a papír miatt kellett, hanem azért, hogy tovább tudjak lépni. Tudtam, hogy én egyedül sosem fogok eljutni sem az Alpokba, sem a Kauká­zusba. Túrázni persze lehet egyedül is, de ahhoz, hogy egy mászóutat végig tudjak csinálni, társra van szükségem.

(AZ ÚJ OLVASÓKNAK JELZEM, HOGY A KÖVETKEZŐ FEJEZETEKET SZERDÁNKÉNT, DÉLUTÁN 5-6 ÓRA KÖRÜL TESZEM FEL. HA NEM AKARSZ LEMARADNI RÓLA, KEDVELD A BLOGOT - N.G.)