Fél lábbal a csúcson

Egy úr még a pokolban is úr (nem itt és nem akkor készült a kép, de jó - Babcsán Gábor felvétele)

1983-ban járt először magyar expedíció a Himalájában, mégpedig a Garhwal Himalájában, Indiában. A legmaga­sabb csúcsok itt csak 7000 körüliek, viszont tele van ne­héz sziklafalakkal. A Satopanth-csúcsot akarták meg­mászni, erről már beszéltünk. Itt halt meg Jankovics La­ci. A hegy felé útba esik jövet-menet a Kedar Dome. A fiúk, akik akkor ott jártak, gyönyörű fotókat készítettek a hegy­ről, nyilván már akkor megfogant bennük a gondolat, hogy ide el kellene jönni. Azt tudtuk, hogy a Kedar Dome falát még senki sem mászta meg. Már fotó alapján is döb­benetes látvány.

     Ebbe a csapatba hogyan kerültél be?

   Az expedícióhoz hat emberre volt szükség. Öten már megvoltak: Attila, Berecz Gábor, azaz Berci, Singer Janó, Krafft Walter és a felesége, és Babcsán Gabi. Ő volt az, aki azt mondta, csak akkor megy, ha én is bekerülök a csapat­ba. Eszem ágában sem lett volna, hogy erre az útra jelent­kezzek, a falmászás nagyon távol állt tőlem. Tudtam, hogy nem vagyok jó sziklamászó, ráadásul ez első megmászás, a képek is félelmetesek voltak. Úgy gondoltam, semmi esé­lyünk sincs arra, hogy feljussunk, nemcsak nekem, hanem a társaimnak sem. Meg kell jegyeznem, hogy öt-hat expedí­ció már próbálkozott ezzel a fallal, de egyik sem jutott fel. Pedig nagyon jó nevek is voltak közöttük.

            Berecz Gábor, Ozsváth Attila, Singer János és Babcsán Gábor

  a Kedar Dome alaptáborában, 4700 méteren

    Miért nehéz a Kedar Dome, nekik vajon miért nem sikerült?

    Így utólag, ismerve a körülményeket, azt hiszem, azért, mert ők direktebb úton próbáltak feljutni, tehát mintha egy vonalat húztak volna a falra és azon akartak fölmenni Mi ehelyett úgy tekeregtünk a sziklán, ahogy adta magát.

   Kirepültünk Delhibe. Akkor találkoztam először Indiával. Ahogy leszáll a gép és kilépsz, megcsap a forróság, a pára, a szagok, az utcán az iszonyú tömeg, a nyüzsgés... Ódelhiben bementünk egy kempingbe, letáboroztunk. At­tila már járt ott, elmentünk városnézésre. Visszafelé el is tévedtünk, a naplóm szerint aznap úgy húsz kilométert gyalogoltunk egy kialvatlan éjszaka után. Olyan élmény ez, amit nem tudsz feldolgozni. Várnunk kellett pár napot az összekötő tisztre, mert nélküle nincs hegymászás. Ő egy hivatalos személy, az indiai hegymászó szövetség alkalma­zottja, aki eljön velünk a hegyhez, szervezi a teherhordókat és ügyel arra, hogy csak akkor és oda menjünk, amikorra és ahova az engedélyünk szól. Ha ettől eddig van a foglalá­sunk, tovább nem tartózkodhatunk a hegyen, de az sem megengedett, hogy ha útközben megtetszik egy másik csúcs, felmenjünk rá.

    Egy angol csapat mászott előttünk, meg kellett várnunk, míg leérnek. Előfordulhatott volna, hogy megmásszák a fa­lat, mire odaérünk. Képzeld el, elindulsz egy első megmá­szásra és kiderül, hogy pár nappal előbb, az orrod előtt mások már feljutottak... Delhiből először bérelt, majd me­netrend szerinti busszal utaztunk, megérkeztünk Gangotriba. Ezt nevezhetjük a hegy előszobájának. Gyönyörű helyeken mentünk felfelé a Gangesz völgyében, néha érin­tettünk egy pár bódéból álló kis falut. Itt már jelentkeztek a magassági problémák, de nem csak nálunk, mert ahol meg­szálltunk - nagy hodályok vaságyakkal -, a falon keresztül hallottuk, hogy mások is küszködnek. Sok zarándok jön föl ezen a szakaszon a Gangesz forrásához.

                       Gangotri (Babcsán Gábor felvétele)

   Az összekötő tisztünk elég kezdő volt, szerencsére Attilának már volt helyismerete, inkább ő intézkedett. Teherhor­dókat fogadtunk, iszonyú sok felszerelésünk volt. Fantasz­tikus terheket vittek, jóval többet, mint mi, pedig cingár kis emberek voltak. Azokon a helyeken, ahol mi bakancs­ban mentünk, ők strandpapucsban. Nekem ilyen terepen már tíz méter után leszakadt volna a lábamról, de ők pon­tosan tudták, hova hogyan kell lépni. Hiába kapták meg a legjobb vállpántos Karrimor hátizsákot, nem a hátukra vették, hanem elő a homlokpántot és azzal vitték

   A hatos mászó csapaton kívül velünk jött Walter felesége, valamint Juhász Árpád és Rozsnyai Aladár operatőr a té­vétől. Ők csak a falig tartottak velünk.

          Juhász Árpád felvétele az alaptáborban. Háttal Babcsán Gábor,

    szemben Ozsváth Attila, Juhász Árpád és Berecz Gábor.

A hölgy Krafft Walter felesége, Julia

     Alaptábori csendélet (Juhász Árpád felvétele)

   Elértük a Gangesz forrását, ami nem is igazi forrás, ha­nem a Gangotri-gleccser olvadékvize. Ide jöttek tömegével a zarándokok. Fürödni persze nem fürödtek, ahhoz túl hi­deg volt a víz, csak locsolgatták magukat és majdnem mindegyik hozott valami kannát, abban vitte haza a vizet a családnak..

                            A Gangotri gleccser (Juhász Árpád felvétele)

    Át kellett mennünk a gleccseren, majd a morénán. Kiér­tünk egy rétre, ott táboroztunk. Másnap reggel indulni akartunk, a teherhordók már fölpakoltak, elkezdett sza­kadni a hó. Erre a strandpapucs már nem igazán jó, de hi­ába adtunk nekik tornacipőt, nem vették föl, hazavitték a családnak, vagy eladták, nem tudom. Egy szál vékony ru­ha volt rajtuk, a felszerelésünkön kívül vitték a pár marék­nyi rizsüket és egy pokrócot. Pihenőben összegömbölyöd­tek, mint a kutya, amikor fázik, úgy feküdtek.

   Gondolom, ők sosem kértek pihenőt.

   Nem, de általában nem is velünk együtt jöttek; vagy előttünk, vagy mögöttünk, a saját tempójukban. Ebből egy­szer probléma is lett, mert nem oda vitték a felszerelést, ahova megbeszéltük. A fal alja 4800-on van, az alaptábo­runk pedig 4700 méteren volt. Ez ugyan csak 100 méter szintben, de elég csúnya gleccsertúra. Már két hete úton voltunk, de még mindig nem láttuk a hegyet. Gangotriból körülbelül négy napi gyaloglással értük el a fal alatti tábort. Ez himalájai viszonylatban elég rövid beszállás. A költsé­gek szempontjából sem mindegy, mert a teherhordókat oda-vissza ki kell fizetni. Természetesen nekünk kellett gondoskodnunk az összekötő tiszt élelmezéséről, felszere­léséről is.

   Ezen a bizonyos réten építettük ki az alaptábort. Bab­csán Gabinak és nekem jutott a feladat, hogy elmenjünk a hegyhez és távcső segítségével belőjük a mászási útvonalat. Első megmászásra készültünk, itt nem volt előre leírva, hogy kettőt jobbra, négyet balra, mindent nekünk kellett kitalálnunk. Megnéztük a falat, szörnyülködtünk, pedig éppen csak látótávolságban voltunk tőle.

   Eközben Attiláék elhozták a táborba a felszerelést, amit a teherhordók rossz helyre vittek. Innen már mindent ne­künk kellett fölhurcolni a fal alá. Többször fordultunk, ami akklimatizációs szempontból pont jó volt, különben sem jött még el az időnk, hogy indulhassunk a falra. Már korábban találkoztunk az angolokkal. Elsőre lerítt róluk, hogy nekik nem sikerült. Hoztak egy bafáslizott lábú fiút, aki az egyik gleccserhasadékban eltörte vagy kificamította a lábát. Megint eszembe jutott, mi az ördögöt keresek itt, ha az igazi jó mászók a falig sem jutnak el...

    Szép lassan felhurcolkodtunk a fal alá. Úgy beszéltük meg, hogy két háromfős csapatban fogunk dolgozni. Az egyikben Attila, Janó és Berci, a másikban Walter, Gabi és én. Azt is előre beosztottuk, hogy Attiláék indulnak első­nek, kiépítik az út egyharmadát, aztán mi váltjuk őket és ők fejezik be.

   Ha jól értem, ők kiépítik az út első részét, visszajön­nek, ti kiépítitek a közepét, visszajöttök és így tovább. Föl, le többször is.

    Végig fix kötelet akartunk beépíteni a falba. Szerencsénkre az angolok beépítettek úgy 300-400 mé­ter kötelet a fal aljáig. Ez nekünk jól Jött, mi is tudtuk használni.

   Visszamentünk a 4700-as táborba. Reggel, amikor fel­keltem, mínusz 9 fokot mértem, amint jött fel a nap, lezu­hant mínusz 16-ra. Aztán elkezd melegedni és napközben szétégsz a forróságtól, közben körülöttünk ott a hó meg a jég.

                                              A Kedar Dome az alaptáborból

                           A Kedar Dome a fal alatti alaptáborból

                                        A Meru hegy a 4700-es alaptáborból

                                            A Shivling a 4700-es táborból

                            A Karchakund a 4700-es alaptáborból (Szabolcs felvételei)

Elindult az első csapat. Rozsnyai Ali még feljött a fal alatti táborig filmezni, aztán úgy beszéltük meg, hogy ők hazautaznak, én pedig  - szokás szerint - megkapom a kamerát és a falon én forgatok.Komolyan mondom, örültem neki, pedig már tudtam, hogy ez milyen plusz teher...mégis, ha ilyen feladatot kapok, azt jelenti, hogy miindenképpen fel kell jutnom a falra. Nem mondhatom, hogy öreg vagyok, nehéz a kamera. Ez olyan erőt ad, ami többet jelent mint az az öt-hat kilós hátrány, amit a nyakamba akasztanak.

    Attiláék tehát elindultak, hogy kiépítsék az első útsza­kaszt. A fal alatt volt egy hóbarlang, azt még az angolok ás­ták, oda vittük fel pár fordulóval az összes szükséges fel­szerelést. Mi lenn maradtunk a 4800-as táborban. Úgy volt, hogy kényelmesen elleszünk, de egyik társunknak At­tila csapatából gyomorproblémái voltak és úgy döntött, még egy napot lenn marad. Egyből kevés volt a hely a sá­torban négy embernek. Felmértem, hogy így négyen nem fo­gunk aludni, úgyhogy én inkább kimegyek, legalább ők fér­jenek el rendesen.

   Persze, percek alatt tiszta jég lettem, a gyomrommal is szenvedtem, de akkor már nem mehettem vissza azzal, hogy fázom. Ott forgolódtam álmatlanul és közben fényeket láttam a fal aljánál. Gondoltam, Attiláék sem tudnak aludni, de miért nincsenek a hóbarlangban... Volt ugyan rádiónk, este kellett volna összeköttetést terem­tenünk, de nem sikerült. Mivel reggel sem tudtunk rádióz­ni és úgyis kellett felszerelést felvinni, gondoltuk, felme­gyünk hozzájuk. Ez kb. 500 méter szint, nekem oda-vissza egy nap, köves, jeges, havas terepen. Attiláék ott üldögél­nek és mondják, gyerekek, nincs meg a hóbarlang, a hava­zás mindent betemetett. Ott volt a hó alatt több ezer már­ka értékű felszerelés. Ezen múlhat egy expedíció sorsa, mert ha nem találjuk meg, akkor kész, vége, hiába volt minden. Ennél nagyobb égés nincs.

    Mi visszamentünk, ők pedig két és fél napig ástak a hó­ban, mire megtalálták. Távcsövön figyeltük őket, láttuk, amint egyikük eltűnik a hóban, aztán rövidesen rádión be­jelentkeztek, hogy megvan a barlang. Elkezdték a mászást, ahogy előre elterveztük. Három nap után visszajöttek. Addig mi pihentünk, most rajtunk volt a sor. Megkaptam a kamerát.

     A fiúk esésvonalban hozták le a kötelet, vagyis az eresz­kedő pályán, mert annál rosszabb nincs, amikor ferdén kell mászni a kötélen. Ezzel a bizonyos jumárral közleked­tünk és egy húzózsákban vittük fel a további holmikat. Ez egy zsák, amit megpakoltunk kb. 30-40 kiló súllyal és húz­tuk magunk után fölfelé. Rögtön ahogy elindultunk, a hóbarlangból kijőve egy elég meredek hólejtőn lehetett el­érni a falat, ami egy picit áthajlott. Elindultam fölfelé a kö­télen, de csak nem tudtam elszakadni a hótól. Aztán ami­kor végre sikerült, egyből fejre álltam, hátrarántott a háti­zsák, hiszen nálam volt a kamera, azt nem rakhattam be­le a húzózsákba. Végül beakasztottam a beülőbe és elindul­tam fölfelé. Gábor ment elöl mint legjobb mászó, utána Walter, én pedig utoljára. Én voltam a zsákkiszabadító em­ber, mert a húzózsák időnként elakadt a falon. Persze, időnként filmezni is kellett. 

     Elérkeztünk egy hólejtőig, legalábbis lentről hónak lát­szott. Úgy gondoltuk, abban kialakítunk egy hóbarlangot és az lesz az utolsó táborunk 5800 méteren. Ez egy kb. 6 méteres, 50 fokos lejtő volt, de kiderült, hogy nem hó. hanem szinte tiszta vízjég. Gabi és Walter elvégezték a rá­juk eső munkát és visszaereszkedtek a fal alatti hóbar­langhoz. A terv szerint estére kellett felérkezniük Attiláéknak. Úgy volt, hogy én ott maradok, míg el nem indulnak, filmezek, aztán visszaereszkedem. Ha már ott kellett ma­radnom, elkezdtem faragni a jeget, hogy valami barlang­félét csinálok a feljövőknek. Odacsaptam a jégcsákánnyal, szikrázott, visszarúgott. Iszonyú meló volt. Kikötöttem ma­gam, úgy faragtam a jeget, tudtam, minden centi számít, in­kább nem filmezek, csak hogy minél nagyobb legyen nekik a barlang. Estig faragtam az odút, Attiláék felértek és más­nap reggel indultak volna a fal felső részére.

   Én is fönn aludtam, de reggel szakadt a hó, se mászni, se filmezni nem lehetett. Még délig faragtam a jégodút, majd leereszkedtem Gáborékhoz. Úgy gondoltuk, vissza­megyünk az alaptáborba, hiszen ezzel számunkra az egész mászás befejeződött. Tudtuk, hogy nem jutunk föl a fal te­tejére, mert az utolsó rész Attiláéké. Ők vállalták az orosz­lánrészt, ők fejezik be az utat.

    Ti ezek szerint már a kezdet kezdetén tudtátok, hogy nem juttok fel, csak untermanok vagytok, akik a másik háromnak besegítenek.

    Terv szerint igen, de alakulhatott volna úgy is, hogy Attiláék az elején nem tudnak elég gyorsan haladni és négy szakaszra oszlik az út. Akkor pedig mi kerülünk előre...

   De minden terv szerint ment, így mindenki tisztában volt vele és bele is nyugodott, hogy ők mennek föl. Ilyen csapat nincs még egy, talán ez volt az első és az utolsó... Ehhez hat összetartó ember kellett, nem több, nem kevesebb. Ha töb­ben vagyunk, biztosan kijönnek az ellentétek.

  Én tehát visszaereszkedtem. Másnap reggel látjuk, hogy két társunk jön lefelé. Mi történt? Attila és Janó volt, neki felkötve a keze. Kiderült, hogy a zsák felhúzásánál úgy megerőltette a kezét, hogy eltörött. Erősebb volt az izma, mint a csontja Ilyet még világ életemben nem hallottam. Attila segítette le, mert egyedül nem tudott volna vissza­ereszkedni.

    Abban a pillanatban kiderült, hogy odafönn megürese­dett egy hely, Attila önként jelentkezőt kért. Gábor, aki elő­mászó volt, nagyon kemény munkát végzett, eléggé kime­rült, kihűlőfélben volt, Walter lábán fagyási tünetek mutat­koztak és tisztában volt vele, minél magasabbra megy, an­nál hidegebb lesz és csak romlik az állapota. Azt mond­tam, én vállalom, azzal a feltétellel, ha fel tudok jumározni ezen a 400 méternyi kötélen. Az történt ugyanis, hogy a jég­barlang vésése közben olyan ínhüvelygyulladást kaptam, hogy a jobb kezemet alig bírtam mozdítani. Recsegett az egész alkarom. Baromira fájt a kezem, de azért remény­kedtem, hogy ettől függetlenül működik.

    Elkezdtünk jumározni fölfelé, tényleg pokolian fájt, de működött. Megaludtunk a jégbarlangban, de Berci reggel azt mondta, teljesen kimerült, nem tudja folytatni, inkább lemegy.

   Rögtön tudtam, hogy itt én már nem lehetek harmadik ember, aki csak főz a másik kettőre - az is nagyon fontos, persze -, mert ha Attila föl akar jutni, társra van szüksége. Tudtam, hogy nekem, aki eleve úgy indultam el, hogy csak egy tégla leszek a falban, aki hozzásegíti a társait a feljutás­hoz, most már mindenképpen föl kell mennem.

                                       Szabolcs a falon (Babcsán Gábor felvételei)

    Este nekiálltunk főzni, de kifogyott a palackból a gáz. Le akartuk tekerni a palackról a csatlakozást, eltört a cső. A csonkot képtelenek voltunk letekerni. Hiába volt tartalék palackunk, nem tudtuk használni. Most már aztán tényleg vége a túrának, mert ha nem tudunk havat olvasztani, hogy vizünk legyen - még három nappal számoltunk -, akkor be kell fejeznünk. Hiába szenvedtünk, egy rohadt gázfőző mi­att vége. Végül ragtapaszt tekertünk a csonkra és Attila a fogával szedte le, de úgy, hogy a foga nyoma ott maradt a fémen. Megpróbáltuk a csövet ragtapasszal összefoldozgatni, de mindenhol jött a gáz, csak ott nem - a főzőfejen -, ahol kéne. Mondom, gyújtsuk meg egyből a palack kimene­ti nyílásánál. És ha fölrobban? Dehogy robban ilyen hideg­ben! Meggyújtottuk, úgy égett, mint egy jól kiengedett gáz­öngyújtó lángja. Másfél órába telt, mire egy lábas havat meg tudtunk olvasztani, addig tartottam a láng fölé az ín- hüvelygyulladásos kezemmel az edényt. Melegítésről, fő­zésről persze szó se lehetett, örültünk, hogy legalább vi­zünk van. Akkor viszont már tudtuk, hogy fenn maradunk és továbbmegyünk.

   Attila kiépített egy pár méteres kötélkordont a falig, hogy később erre a rövid szakaszra ne kelljen jégcsákányt meg hágóvasat vinni. Most már persze tudnám, hogyan kellett volna közlekedni ezen, mint a kutyaláncon, de akkor úgy gondoltam, kézzel fogom a kötelet, ne kelljen állandóan a pórázzal vacakolni. A sziklafalig még oda kellett vinni egy negyven méteres kötelet. Előzőleg a jégbarlang folytatása­ként kifeszítettünk egy bivakzsákot, amit két jégcsavarral rögzítettünk. Olyan volt, mint egy sátor. Hónom alatt a kötéllel elindultam, nem voltam kikötve, gondoltam, csak nem lépek rá a sátrunkra, ezért megfogtam a bivakzsák al­só végét, hogy úgy jussak tovább. Kiszakadt a két jégcsa­varnál, én pedig elindultam az ötven fokos lejtőn lefelé. Persze, se hágóvas, se jégcsákány nem volt nálam, amivel fékezhettem volna. Tudtam, hogy végem, de pánikszerűen tíz körömmel meg a bakanccsal próbáltam fékezni maga­mat. Szerencsére a jég pár méter után átváltott firnbe, pont olyan minőségűbe, amiben még éppen meg lehetett kapasz­kodni. Még nem értem el a 30-40 kilométeres sebességet, mert utána mindegy, semmi sem állít meg.

    Csikorogva megálltam. Csak annyit hallottam, hogy Szabcsi! Attila üvöltött, mint aki föladta az utolsó kenetet. Ledobott egy kötélvéget, annál fogva fölevickéltem. Kér­dem, honnan tudtad, hogy kicsúsztam. Mondja, üvöltöttem egyet, hogy Atillusz! Száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy mukk nélkül szálltam el. Nekem ezek szerint ez lett volna az utolsó szavam, de semmire se emlékeztem.

    Pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, elindul­tunk mászni. Aznap már csak egy kötélhosszt sikerült megtennünk, mert elromlott az idő. Másnap szépen halad­tunk. Följebb láttunk egy hómezőt. Tudtuk, ha azt elérjük, akkor már győzhetünk. Egy kötélhosszra voltunk az aljá­tól, amikor újra szakadni kezdett a hó. Most értettük meg, hogy miért telnek meg és tűnnek el odalenn a hóbarlangok. Mintha egy hófolyóban lettünk volna, az összes hó ömlött lefelé a sziklán, azon tán egy gramm nem tapadt meg. Köz­ben persze kaptunk a nyakunkba is bőven.

     Visszaereszkedtünk egyetlen melegedőhelyünkre, a jégbarlangba. Persze az is tele volt hóval. Kikotortuk, a hálózsákból kiráztuk a havat, rögtön belebújtunk, talán még jól is éreztük magunkat. Kínkeservesen sikerült egy kevés havat megolvasztanunk. Már nem emlékszem, melyik este, ott fönn megettem egy olajos halat. Egyben. Össze volt fagy­va, ahogy kiszedtem a dobozból. Mindenünk meg volt fagy­va. ott éjjel-nappal mínuszok voltak. Eljött a csúcstámadás napja. Csodálatos reggelre ébredtünk, feljumároztunk a ki­épített szakaszon, de elfogyott a beépítésre szánt kötelünk. Úgy tudom, összesen kb. 700 méternyi kötelet építettünk be a falba, azt oda mind föl kellett hurcolni, persze a szö­gekkel együtt.

    Attila a fix kötelek végére érve megmászta a hómezőig hátralevő szakaszt, én utána. Azt hittük, innen már könnyű dolgunk lesz. Kiderült azonban, hogy a hó csak úgy rajta volt a sima sziklán, és ahogy rálépett, már pörgött is ki a lába, csikorgott a sziklán. Szinte centiről centire, jobb­ra, balra mozogva jutott föl. Alpin stílusban másztunk, vé­gig ő haladt elöl, én csak mentem utána jumározva. Kiér­tünk egy gerincrészre és egyszer csak ránk sütött a Nap. Ilyenkor tudod igazán értékelni a Nap sugarát, miután har­mincszor agyonfagytál. Már tudtuk, hogy fel fogunk jutni, de azt is, hogy jóval messzebb van a fal teteje, mint saccoltuk. Maga a csúcs még legalább egynapi járóföldre lett vol­na, de nekünk csak a sziklafal megmászása volt a célunk. A csúcsra más irányból könnyebben fel lehet jutni. Egy há­tizsák volt nálunk, és hogy ki ne fussunk az időből, ezt le­tettük, mindent ott hagytunk.

   Felértünk a fal tetejére. Most jöhetne a csúcsérzés. Körülnéztünk és ekkor vettük észre, hogy besötétedett. Nem tu­dunk lejönni! Úgy számoltuk, hogy visszajutunk a jégbarlangig, ezért se hálózsákot, se pehelykabátot nem hoztunk föl. Rajtam egy ing, egy pulóver, egy széldzseki, meg egy sí­nadrág volt. 6200 méteren voltunk. Lenn a fal alján mínusz 20 fokot mértünk, biztos nem tévedek sokat, ha úgy tippe­lem, hogy itt mínusz 25 lehetett. Persze, se kaja, se víz...

    Itt kellett maradnunk éjszakára. A két kötelet összete­kertük, azokra ültünk, egymás hátának dőlve. Attila állítot­ta, hogy ilyen helyzetben csak úgy lehet életben maradni, hogy mozgunk, egymáshoz dörgöljük a hátunkat. Mon­dom, én ebben nem hiszek, a mozgás csak energiát vesz el, még a levegővétellel is takarékoskodom, benn tartom a le­vegőt, minél kisebbre összehúzom magam és összpontosí­tok, hogy nincs is olyan hideg. Azt mondta, hogy ezt a stí­lust nem szereti, úgyhogy dörgölőztünk. Tizenegy és fél órán át tartott a maratoni bivak.

   Nézted közben az órát?

    Egy darabig nem. Talán két-három órát is kibírtam ennyi ideig, hogy ne nézz az órára. Attila ütögette a bakan­csát jégcsákánnyal, félt, hogy elfagy a lába. Nekem legalább nem fagy el a lábam, de azért életemben először itt nagyon fázott a csonkom. Ráadásul annak még a vérkeringése is rossz. Valahogy ki kell bírni. Csak azért imádkoztam, hogy ne kezdjen fújni a szél. Arról már beszéltünk korábban, hogy meddig tart a hit... A hitem itt most szélcsendre volt érvényes. Tulajdonképpen állandóan fújt a szél, oldalt óriási hóátfúvások voltak, azokról hatalmas jégcsapok lóg­tak le, köztük csak úgy fütyült a szél, de ebből hozzánk csak egy fuvallat érkezett el. Igaz, az rögtön csontig hatolt.

    Mondd, nem itt hangzott el másodszor az a bizonyos itt döglünk meg? Azt hiszem, elárulhatod, elvégre nem szé­gyen az, a legjobbakból is előjön kritikus helyzetben.

   De igen, itt mondott Attila valami ilyesmit.

   És erre te? Azt mondtad, á, dehogy döglünk?

   Persze, mert én már ültem ilyen hidegben éjszaka a Kaukázusban és tudtam, hogy ki fogjuk bírni. Hittem ben­ne, hogy túléljük. Fagyási sérüléseink se voltak. Nekem addigra már az összes körmöm vérzett, de különben meg­voltunk.

    Eljött a reggel, sütött a nap, de még mindig nem volt melegünk. Attila elindult lefelé. Mindig kommunikálni szoktunk, ilyenkor persze meg is szólítjuk egymást, de most egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Amint kiment a képből, már nem tudtam, kivel fagyoskodtam végig az éjszakát. Gondoltam, összeszámolgatom, kik vannak lenn a völgyben, aztán csak rájövök, hogy ki a partnerem, de már azoknak a neve se jutott eszembe. Lement a függöny. Azt tudtam, hol vagyok, magamnál voltam és ereszkedtem én is lefelé. Amint megláttam, már tudtam, hogy kivel vagyok. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen fáradt lehetek, ha már ennyire nem forog az agyam. (Attila ezt így írja le a Hegy­mászó c. lap 1990. 1. számában: Szabolcs eleinte nem na­gyon ismert föl, de aztán ereszkedés közben újra összeba­rátkoztunk. )

    Leereszkedtünk a fix kötél felső végéig. Egyszer útköz­ben elakadt a kötél, amit húztunk le magunk után. Ilyen­kor nincs mese, föl kell menni és kiszabadítani. Elméleti­leg rábízhatom magam a kötélre, hogy nem szakad ki, mert olyan jól beakadt, de mi van, ha mégsem. Fölmász­tam, kiakasztottam és szépen mentünk lefelé. Állandóan bajok voltak velem. Előfordult, hogy annyi erőm sem volt, hogy a kötélre rá tudjam rakni az ereszkedő nyolcast. Ez egy szerkezet, aminek a segítségével fékezve le lehet csúsz­ni a kötélen. Elértük a jégbarlangunkat, ott töltöttünk egy éjszakát, majd ereszkedtünk tovább. Amit csak tudtunk, leszedegettünk a falról. A végén olyan nehéz lett a húzó­zsákunk, hogy az utolsó standról már ketten sem bírtuk leemelni, úgyhogy Attila késsel levágta, hogy le tudjuk ereszteni a hóra.

     A legrosszabb ebben a fenn töltött négy-öt napban az volt, hogy tudtuk, egyedül vagyunk, senkire sem számítha­tunk, lentről nem tudnak segíteni. A rádiónk nagyon ha­mar bedöglött. Nem tudtunk róla, hogy távcsövön végig fi­gyeltek bennünket, mindenről tudtak, azt is, hogy jövünk lefelé. A fal aljánál levő hóbarlangig feljött elénk Gabi. Na­gyon boldog voltam, hogy gondolnak ránk, újra együtt a csapat. Talán ott volt csúcsérzésem.

                 Attila és Szabolcs, a Kedar Dome falának első megmászói

Ezután még át kellett mennünk a gleccseren. Életemben ott láttam igazán fáradtnak Attilát, alig vánszorgott, rólam nem is beszélve. Nem tudom, mitől volt még annyi erőm, hogy ne legyek lassúbb nála.

Lementünk a 4700-as alaptáborba, pezsgőt is ittunk, nagyon jól esett, sajnáltam, hogy olyan kevés van. Ide már elénk jöttek a teherhordók. Amikor elindultunk lefelé, észrevettem, hogy nem látok rendesen. Teljesen lemerül­tem, átkoztam a hegyeket, vagy háromszor pofára estem a köveken.

Ahogy jöttünk, Gábor azt mondta, Szabolcs, neked ettől kezdve már nem kell többet másznod, ennél többet már úgysem tudsz elérni és milyen szép, ha az ember a csúcson hagyja abba. Én pedig nem tudtam volna szépen abbahagy­ni, mert éppen itt könyörögtem a többieknek - amit soha nem csináltam -, hogy várjanak meg, nem bírom követni őket...

Az itt következő videón megtekinthető Babcsán Gábor és Szabolcs visszaemlékezése, 25 évvel a Kedar Dome megmászása után (2014-es felvétel) https://www.youtube.com/watch?v=op0Ti2NPQXY