Fél lábbal a csúcson

1985 júliusában ismét a Kaukázusba mentünk. Akklimatizációs túrákkal kezdtük, utána egy jégfalmászásra készül­tünk. Az ilyen utaknál alapfeltétel a hideg, hogy stabil le­gyen a jég, a kőzet és hogy ne jöjjenek a lavinák. Ezt a jég­folyosót hívják Olasz kuloárnak. Hetedik érzékünkkel úgy döntöttünk, hogy előző este nem vacsorázunk főtt ételt, nem nagyon bíztunk az orosz konyhában, mert már voltak rossz tapasztalataink. Helyette halkonzervet ettünk. Ezek­nek a jégfalaknak és a gleccsernek a találkozásánál mindig van egy hasadék, vagy szakadék, nem is tudom, hogy ne­vezzem. Ezen kellett volna átjutnunk.

   Előtte fölmentünk a Cseget-hegy oldalába lanovkával - télen egyébként nagyon jó sípálya -, hogy benézzük, hol le­het majd közlekedni. Aztán jött a halkonzerv, ami meg is tette a hatását. Éjjel Babcsán Gabi ment ki hányni, nekem még csak berregett a gyomrom. Reggelre Gábor nagyjából rendbe jött, akkor viszont nekem kezdődött a hasmenés, szokás szerint aranyérrel kombinálva. Délután fél háromkor indultunk el, egy darabig felvonóval, majd gyalog. Tel­jesen ki voltam készülve, Gábor lőtt rólam egy fotóso­rozatot, amint ott fekszem. A hal kiütéses győzelmet ara­tott. Amúgy gyönyörű helyen jártunk. Elértünk egy tópart­ra, éppen virágoztak a rododendronok. A Kaukázus na­gyon szép nyáron, az alsóbb régiókban olyan buja a nö­vényzet, alig látszottunk ki belőle.

   Elértünk a fal alá, lepihentünk, de este tízkor már kel­tünk is fel. Fagyban kellett elindulni, mert különben potyognak a kövek a jégfolyosóban. Az elinduláskor rögtön kiderült, hogy mindkettőnk erőnléte nulla, egyszerűen képtelenek voltunk átmenni a peremhasadékon. Még ez volt a szerencse, mert ha át is jutunk, ilyen erőnléttel biz­tosan nem érünk fel a csúcsra, a visszajövetel pedig még bizonytalanabb.

   A másik tervünk az volt, hogy felmegyünk az Usbára. Na­gyon szép hegy, a Kaukázus Matterhornjának is nevezik, csak ennek kettős csúcsa van. Közben nagyjából rendbe jöt­tünk. Mályi Józsival, Babcsán Gabival indultunk, együtt egy amerikai társasággal. Ők hegyi vezetők voltak és tudtuk ró­luk, hogy többször jártak a Mt. McKinley-n. Ezek alapján azt hittem, tíz körrel jobbak nálunk, ez nekik csak séta.

   Ezen a környéken az a szokás, hogy az alaptáborból el­viszik a mászókat, amíg lehet, busszal, végtére is minek gyalogoljunk fölöslegesen kilométereket, amikor nem azért jöttünk. Útközben nadrágot cseréltem. Amikor csak lehet, rövidnadrágban megyek, hogy jobban szellőzőn a bal lá­bam. Elég rossz volt az út, a busz belezökkent egy gödör­be, éreztem, hogy nyeklik egyet a derekam. Felüvöltöttem. Ültömben megtámasztottam magam a kezemmel. Az volt az érzésem, ha elengedem, magam mellé esek. Gabi rám néz, mondja, végem. Odahaza ilyenkor szokott jönni a két hét betegállomány, meg az injekciók.

            A 85-ös nemzetközi Kaukázus-tábor csoportképe. Hátsó sor, balról: Horváth Emil, Mályi József, Kunos Gábor, Szabó Jenő, Kovács Márta, Gond Ferenc, Kalmár Ákos, Borosnyay Balázs, első sor: Szendrő Szabolcs,  Péterváry Gábor, Babcsán Gábor, Kollár Lajos   

   Közben megérkeztünk, el kellett dönteni, visszame­gyünk, vagy maradunk. Gábor mondja, menjünk vissza. Add rám a hátizsákot, és ha el tudok indulni, akkor elin­dulunk. Végül is még a hegytől is visszafordulhatunk. Nagy szerencsémre, mint mindig, most is nálam volt a két síbot, ezek nélkül ilyen állapotban egy lépést se tudtam volna ten­ni. Nagyjából fél napig emberi körülmények között men­tünk, erdőben, virágos réteken, aztán délután már a gleccseren voltunk, de nem jégen, hanem a moréna törmelé­kén. Ezeket a gleccsereket nagyon sok kő borítja az alsó részeken. Az amerikaiaknak minimum 35 kilós zsákjuk volt, ekkorákat még az életben nem láttam. Még cserépbög­rét is vittek magukkal, de talán porcelán teáskannát is. Mindenük volt és mindenből a legjobb. Ők úgy döntöttek, hogy a gleccseren sátraznak, mi pedig egy kissé lankás hó­lejtőn kezdtük fölverni a sátrat. Éppen ezen ügyködtünk, amikor elzúgott mellettünk egy jókora kő. Mindjárt kialakult a sátorrend, az enyém lett a hegy felőli oldal, hogy majd én védem ki a következő követ, de erre nem került sor.

     Reggel elindultunk fölfelé az Usba-gleccseren. Elég mere­dek, erősen töredezett...

    Amikor ilyen vadidegen helyen vagytok, ahol azelőtt még egyikőtök se járt, honnan az ördögből tudjátok, merre kell továbbmenni. Térkép, iránytű, leírás, vagy mi?

     Ez mind megvan. Gábor mindig megtalálja az utat, lehet, hogy én magamtól nem találnám meg. Sőt lehet, hogy vissza se tudnék jönni, mert visszafelé annyira más a táj, mintha soha az életben nem jártam volna arra. Nagyon sokszor hát­ra kell nézni, hogy azonosítani tudjuk a lejöveteli utat.

   Az Usba-gleccser elég vadnak tűnt, ezen kellett fölmenni körülbelül 900 métert szintben egy nap alatt. De ezzel még csak az Usba-platóra érünk, ott kezdődik a beszállás. Amit addig csinálunk, csak bemelegítés. Mályi Józsi időnként bizonytalanul mozgott, néha kötéllel biztosítottuk. Felér­tünk a platóra, de nem a szokásos táborhelyre mentünk, ahol általában sátrazni szoktak, hanem kissé lejjebb. In­nen nagyon szép a kilátás, látni az Elbruszt és több más csúcsot is. Úgy döntöttünk, itt maradunk és éjjel imádko­zunk, hogy ne fújjon a szél, mert elviszi a sátrat. Az ameri­kaiaknak nagyon jó sátruk volt, a mienk a közelébe se jö­hetett. Gábor még az este lebeszélte Józsit arról, hogy to­vábbjöjjön, mert nem tudunk végig biztosítva haladni, ő pedig nem biztos, hogy egyedül bírja majd.

    Hajnali négykor indultunk. Felmentünk oda, ahol a töb­bi csapat sátrazott. Ez egy hófal alján van, onnan semmit se látni, szinte egy katlan, viszont viharban ideális hely. Mi voltunk az első indulók. Egy óriási hóáthajlásba veze­tett az út. Körülbelül 20 méter hosszú, 3-4 méterrel hajlik át. Megkerülni nem lehetett, alatta próbáltunk elmenni, né­hol olyan alacsony volt, hogy négykézláb kúsztunk. Óriási, két-három méteres jégcsapok között kellett átbújni, hogy folytathassuk az utat. Felértünk a párnára. Ezt így nevezik, nem platónak, itt is szoktak sátrazni. Tulajdonképpen itt kezdődött a beszállás, 4100 méteren. Vízjégen és sziklán kellett menni. Végig én haladtam elöl, mert úgy gondoltuk, ahol én el tudok menni, ott Gábor is feljön. Éppen felkelt a nap. Amikor a gerincre értünk, reggel 8-kor pedig már a csúcson voltunk, 4696 méteren. Ennek az útnak a ka­lauzideje körülbelül nyolc óra. Mi kevesebb, mint öt óra alatt tettük meg. Már felfelé menet féltem a visszajöveteltől és nem is vé­letlenül, mert mindkét oldalon igen nagy mélységek voltak alattunk.

                                        Az Usba (Babcsán Gábor felvétele)

    Hogyan jön le az ember egy ilyen lejtőn? Szemből vagy háttal?

    35-40 fok meredekségig általában szemből, nagyobb lejtőszög esetén háttal, de a vízjég maga is befolyásolja a testhelyzetet.

    A vízjégről jut eszembe, az Elbruszon is volt egy ilyen szakasz, amitől nagyon tartottál a lábad miatt. Hogy lehet ezen lejönni bokaízület nélkül?

    Azzal itt már nem volt gond. Ha a hágóvas két hátsó fo­ga tart, le lehet jönni. Ha kicsit meleg van, inkább a hó okoz gondot, Beragadhat a fogak közé és pár lépés után már több kilós kölöncöt cipelünk, ráadásul nincs fogás, könnyen el lehet csúszni, úgyhogy le kell verni a havat.    Eleinte még összekötve haladtunk, de később eltettük a kötelet, mert nem tudtunk kontaktust teremteni. A szikla­tornyoktól néha nem is láttuk, hallottuk egymást, a kötél pedig állandóan feszült. Azt hittem, Gabi húzza, aztán ki­derült, hogy a szél akarja kitépni a kezemből.

   Azt írtam a naplómba, hogy visszatértünk a sátorhoz és elég boldog voltam.

    Ez az "elég" nem úgy hangzik, mint egy örömmámor. Tényleg, okoz-e még örömet egy ilyen teljesítmény neked, aki már jóval magasabban és nehezebb helyeken is jártál?

    Persze, ez nagyon jó teljesítmény volt a kalauzidőhöz képest. Ráadásul, úgy tudom, nem sok magyar járt ezen a csúcson.

   Na jó, ha azt mondaná valaki, gyerünk ki a Tátrába a Weberre, másszunk egy ötöst, ugyanúgy tudnál még annak is örülni?

    Nem, de a pillanatnyi öröm azért mindig megvan. Most jártam kinn a Dolomitokban, de ezek nem igazi mászóutak voltak. A Via Ferratára bárki fölmegy, igényesebb turisták járnak oda ezerszámra, nagyon szép hely. Belenéztem a durva mászófalakba és nem viccelek, irtóztam tőlük. Eszem ágában sem volt, hogy félujjnyi fogásokra kívánkoz­zak, amikor ott a jó kis létra meg a kapaszkodók. Nem volt semmiféle hiányérzetem, eleve úgy is indultam el, hogy jó kis fotóstúra lesz.

                                                      Egy hazai via ferrata - Tatabánya

    Amikor aztán az emberben már annyira felgyülemlik a vágy, akkor tényleg menjen és vaduljon egyet...

   Elindultunk visszafelé a Cseget szállóba. Gábornak na­gyon fájt a lába, kiderült, hogy mind a tíz körme tiszta kék, nem vágta le indulás előtt, útközben pedig elég sokat kel­lett rugdosni a jeget. Egy gleccserpatakban áztatgatta a lá­bát, hogy legalább elzsibbadjon, aztán fölvette a cipőjét és elindult háttal. Egyszerűen nem bírt előrefelé menni, mert minden lépésnél előrecsúszott a lába. Borzasztóan fájt ne­ki. Még öt kilométer volt hátra az országútig, mondom, cse­réljünk cipőt, én ezt a pár kilométert kibírom egy számmal kisebben is.

   Közben Józsi eltűnt, előrement, nem tudtunk róla. Visszaértünk a szállóba, közben ő is megkerült. Addigra Gá­bornak az életből is elege lett és a lába miatt le kellett mon­dania a további mászásokról. Megtudtuk, hogy Péterváry Gábor és Borosnyay Balázs megmászta az Olasz kuloárt, aminek nagyon örültünk, hogy ha mi nem is, de legalább ők följutottak. Gond Feri - egyébként vele szoktam mostanában fát vágni...

    Te fát vágni is jársz?

    Ez is az alpin technikával megy. Vannak olyan fák, ami­ket nem lehet kidönteni, mert kicsi a hely, fel kell rájuk mászni és egyenként nyesegetni az ágakat... szóval Gond Feri még aznap este szólt, hogy a társa nem akar vele tar­tani, s hívott, hogy menjünk a Szabad Spanyolország ke­resztezésre.

   Atyaúristen, micsodára?

    Itt ilyen nevek vannak. Az egész Kaukázus meg a Pamír tele van pártkongresszusokkal, meg ilyen elvtársi nevek­kel. Ezt a csúcsot így nevezik. Egyik oldalán felmegyünk, a másikon lejövünk, ezért hívják keresztezésnek.

   Sok kedvem nekem se volt hozzá, már megcsináltam, amit nagyon akartam, és minden pihenő nélkül... De hát jó barátom, nem tehetem meg vele. Lazán itt maradhatnék a táborban, de ha nincs mászótársa, segítenem kell neki.

   Délben indultunk, először busszal, aztán gyalog a Vörös bivakig.

    Csak nem ez is szovjet-vörös?

   Nem, azt hiszem ez a sziklák színe miatt. Meglepett, milyen jól bírom pihenő nélkül. Nagyon érdekes volt, hogy folyt a homlokomról a víz és nem volt sós. Úgy látszik, előt­te már minden sótartalékomat kiizzadtam. Éjjel kettőkor indultunk a beszálláshoz. Feri nagyon lelas­sult, minél magasabbra értünk, annál nehezebben tudott jönni. Ő az a típus, aki elvileg nem tud feljönni 6000 fölé, pe­dig amúgy nagyon Jó hegymászó, de úgy látszik, a nagy ma­gasságot nem bírja a szervezete. Ekkor még csak négyezer körül voltunk. Mondom, maradj itt, majd én egyedül leke­resztezem azt a Szabad Spanyolországot. Azt válaszolta, húzzuk ki itt reggelig, majd meglátjuk, mi lesz. Indulás előtt még megbeszéltük, ki mit hoz, szét szoktuk osztani a cuccot, van, aki a sátorvasakat, van, aki a ponyvát hozza, most én vittem a főzőt, ő meg otthagyta a fazekat a sátorban. Ott áll­tunk víz nélkül. Pokoli meleg volt, elővettük a bivakzsákot, annak a felszínén olvasztottunk havat, a végén még sokkal több vizünk lett, mint amennyit meg tudtunk inni.

   Mihelyt lement a nap, baromi hideg lett, és én szokás sze­rint nem hoztam semmi meleget, gondolván, úgyis folya­matosan megyünk, akkor pedig nem fázhatunk. Ferinek volt bivakzsákja, bebújtam mellé. Úgy fáztam, reszkettem, hogy berezonáltam, borzasztóan szégyelltem magam... ez olyan, mintha megkívántam volna, nem tudok leállni, csak ott reszketek a háta mögött. Az lett a vége, hogy nem bír­tam tovább, éjjel fél tizenkettőkor fölkeltünk. Addigra ő is összeszedte magát, elindultunk fölfelé. A Hold és egy fej­lámpa volt a világításunk.

    Mi az a bivakzsák?

    Ez egy orkánanyagból készült zsák. Az is baj, ha át­ereszti a vizet, de az is, ha nem. Ha átereszti, beázik, ha nem, az összes kipárolgás lecsapódik, mint az én nejlon­zsákomban az első tátrai túrámon. Lehet kapni Goretexből húszezer forintért olyat, ami kiengedi az izzadságot, de nem ázik át. És elviszik, csak azt nem tudom, kik. Az biz­tos, hogy nem hegymászók, mert azoknak nincs húszezrük egy bivakzsákra. Ennyiből én egy hónapot eltöltők az Al­pokba.

   Egy darabig havas, jeges lejtőn mentünk fölfelé hágóvas­sal, aztán sziklás részek következtek, de nem vettük le a hágóvasat. A kövön csikorog, nyikorog, szörnyű hangja van, de megtart. A mai modern hágóvasakat egyetlen moz­dulattal föl-le lehet venni, a mienket még kötözgetni kellett. Gyönyörű hóátfúvásokat láttunk, de egy képem sincs ró­luk, hiszen sötétben mentünk.

   Igazi mászások következtek biztosítással, nagyon erős szél fújt a gerincen. 9 óra körül értünk a csúcsra. A lejövetel egy elég meredek gerincen vezet, majd egy hasadékokkal szabdalt gleccserben folytatódik. Mielőtt elindultunk volna erre a mászásra, hallottuk, hogy itt pár napja két oroszt elvitt a lavina. Reggel egyből ezt a lejtőt süti meg a nap, tehát vagy fenn éjszakázik az ember, vagy kockáztat és megpróbál nagyon gyorsan lejönni. Mi elindultunk. Sze­rencsére elég jól tudtuk kerülgetni a gleccserhasadékokat, vagy hóhidakon mentünk át rajtuk. Ezek, ha jól megpakol­ja őket a lavina hóval, nem veszélyesek, megtartanak. Dél­re értünk le a fal lábához, ott fogtunk kezet. A csúcsérzés eltolódott.

    Az utolsó mondat, amit beírtam a naplómba, így hang­zik: a sündisznó már nagyon vágyakozik haza. Látod, ná­lam ez azt jelenti, hogy hiányzik a család. (A sündisznót Katitól kaptam még a pamíri útra kabalának.) Közben el­telt egy hónap.

   Amikor a társad rossz állapotban volt, azt mondtad, maradjon ott, te elindulsz egyedül. Most már nem először. Ugyanezt csináltad az első Alpokbeli túrádon, aztán a Pirinben és lesz egy ilyen eseted az Andokban is. Ezek a magányos vállalkozások végig elkísérnek. Mi ez? Felelőt­lenség, önbizalom, csakazértis?

   Egy igazi hegymászónak ez semmi. Még nekem se je­lenthet problémát, ha lelkileg felkészülök. Aztán lehet, hogy hamarosan kiderül, túl nagy fába vágtam a fejszémet. Akkor visszajövök. Nem tudom, mi lett volna, ha Feri azt mondja: menj. Lehet, hogy felnövök a feladathoz, megtanu­lok tájékozódni, mindent megtanulok, mert magamra va­gyok utalva. Viszont sokkal jobban kell vigyázni magamra, mint máskor. A társamnak nem lehet az miatt lelkiismeret-furdalása, hogy elengedett egyedül és én esetleg lepotyogok. Ezt nem kockáztathatom, nemcsak magammal, hanem az egész magyar hegymászóközösséggel szemben is óriási fe­lelőtlenség volna. De ha kijutok a Pamírba, vagy a Kaukázusba és nem megyek föl a hegyre, úgy érzem, kitúrtam egy embert, aki helyettem esetleg meg tudta volna csinálni. Amikor a lavórban üldögéltem a Pamírban, komolyan meg­fordult a fejemben, hogy leadom a felszerelést. Itt az alkalom, megkaptam a nagy lehetőséget, én meg itt aranyerezek, ahelyett hogy a csúcsra mennék. Ilyenkor na­gyon nehezen tudok a társaim szemébe nézni. Ha meg leesek? Bárki azt mondhatja, hogyan engedhettek ki egy ilyen embert! Ma már ezen túl vagyok, mert ha története­sen leesnék, már nem lenne lelkifurdalásom, csak a csalá­dommal szemben, hiszen nálamnál jobbakkal is előfor­dult. De az nagyon bennem van, hogy teljesítenem kell. Ha egyedül, akkor egyedül.

   Azt gondolná az ember, hogy mivel neked van bizonyos hátrányod másokkal szemben, te magad és mások sem várnak el annyit tőled, mint a két lábúaktól. Ezzel szemben te úgy érzed, hogy többet kell teljesítened.

   Nem, nem többet, csak a célt, amiért kimentünk. Azt valakinek teljesíteni kell.

   Mindenki így gondolkodik közöttetek?

   Nem tartom magam túl kemény embernek..., de példá­ul Attilához képest tényleg nokedli vagyok. Én tízszer visszafordulnék, amikor ő még mindig megy.

   Mégis, mi hajtja a hegymászót – ha nem az olajos hal?

   Fogalmam sincs. És még ő is hol van azokhoz képest, akikről olvashatsz egy-egy jobb hegymászókönyvben. Nem tudom..., azt a mérhetetlen szenvedést és kockázatot, amit az ilyen emberek vállalnak, már én sem értem. Ezekhez képest az, amit én csinálok, szinte csak hobbi. Vannak ná­lam sokkal flúgosabbak.

   Mi a flúgok flúgja?

    Például három északi fal megmászása az Alpokban huszonnégy óra alatt. Ebben benne volt a Matterhorn, az Eiger és a Grand Jorasse. A magyarok fölmentek az Eiger északi falára három bivakkal, a Matterhornon is kell egyet-kettőt bivakolni, a Grand Jorasse egy nap alatt megmász­ható, de akárhogy vesszük, ez majdnem egy hetes prog­ram. És egy pasas egymaga elindult. Nem is ő az egyedüli, többen is megcsinálták. Mondjuk, valaki hegyivezető akar lenni. Megjelenik róla pár cikk, hogy ezt és ezt csinálta, ak­kor biztosan befut. Ebben tehát már üzlet is van. Ez az em­ber például úgy indult neki, hogy előtte még nem is volt a Matterhornon. Biztosítani nem tud, mert egyedül van, rá sem ér, nem fér bele az idejébe, ráadásul csak klasszi­kusan mászik. Tök sötétben egy fejlámpával fölment. Van, aki öt óra tíz perc alatt oda-vissza megmászta a Mont Blanc-t.

                   Az Eiger északi fala

    Téged sosem vonzott ez a legendás északi fal az Eigeren?

    Dehogynem. Az első alpi túrán elmentem az Eiger alá, csak hogy lássam. Elég rettenetes volt.