Fél lábbal a csúcson

Amikor jöttünk lefelé a Kedar Dome-tól és Babcsán Gabi azt mond­ta, itt volna érdemes abbahagynom, talán igaza volt. Tud­tam, hogy ilyesmiben - hiszen ez falmászás volt - többet nem lehet részem. Viszont az a bizonyos nyolcassal kezdő­dő szám, a bűvös határ... Nem mondom, szívesen venném, ha egy másik nyolcassal folytatódna, de ha csak 8001, már akkor is...

  Akkor már tudtam, hogy 1990-ben indul egy magyar ex­pedíció a Cho Oyu-ra és megint rákerültem a névsorra. A Kedar Dome-on feljutó voltam, de az mégse az én világom, nem az én teljesítményem, hanem a csapaté. Egy nyolcez­resre már nem lehet valakit felhúzni. Ez az említett beszél­getés pont akkor zajlott le, amikor éppen átkoztam a he­gyeket, hogy miért kell ezt nekem csinálni és mégis, már azon morfondíroztam, hogy egy nyolcezresre azért föl kellene menni. Nem fogadtam szót Gabinak, augusztus 22-én útnak indultunk.

    Miért pont a Cho Oyu-t választottátok, mit érdemes tudni erről a hegyről?

    8201 méter magas, a hatodik legmagasabb nyolcezres. Tibet, azaz Kína területén van. Az utat Nagy Sanyi szervez­te a Magyar Hegymászó Klub keretében, ő hozta össze a Shisha Pangmára menő expedíciót is. Árban és időben ez volt számunkra a legmegfelelőbb. Ha Nepál felől akartunk volna fölmenni bármelyik nyolcezresre, nagyon sokat kel­lett volna várni, mert a hegyek évekre előre le vannak fog­lalva és a hosszú felmenetelek és egyebek miatt is sokkal drágább.

    Mit jelent ez az ár? Ha jól értem, a költségeken kívül fi­zetni kell magáért a hegyért is, hogy egyáltalán odamehess, magyarán belépődíjat szednek, igaz?

    Így van. Ezért az expedícióért 24 ezer dollárt kellett ki­fizetni a kínai hegymászó szövetségnek, ebben benne volt a csúcsdíj - nevezheted belépődíjnak is -, aztán az összekö­tő tiszt fizetése, és mivel nem tudott angolul, a tolmácsé is. Rengeteg szponzorunk volt, tizenhatan utaztunk ki, ne­künk is be kellett fizetni fejenként 136 ezer forintot.

   Két csoportban mentünk ki, én az elsőbe kerültem, így jutottam ki újból Delhibe. Ottani nagykövetségünk a ma­gyar hegymászók egyik alaptábora. Hajón kivitettünk kö­rülbelül másfél tonna holmit. A mi feladatunk volt, hogy ezzel elutazzunk Nepálba, Katmanduba, ahol majd találko­zunk a többiekkel, köztük egy osztrák házaspárral, akik szintén a csapat tagjai voltak.

    Ők hogyan kerültek közétek?

    Én tulajdonképpen személyesen nem is ismertem őket, de másztak már korábban magyarokkal a Pamírban, talán 1988-ban. Aztán hallottak az expedíciónkról, és mivel az osztrákoknak korábban volt egy hegymászó balesetük, a szö­vetség minden expedíciót évekre visszamondott. Így nekik az egyetlen lehetőségük az maradt, hogy csatlakoznak más országbeliekhez. Ketten százezer schillinget fizettek ezért az útért, plusz a repülőjegyeket. Ez osztrák viszonylatban olcsó túrának számított. Úgy beszélték meg, hogy Katmanduban a királyi palota előtt találkozunk este nyolckor. Persze ott mil­liónyi külföldi turista nyüzsgött. Hogy fogjuk megismerni egymást? Nekünk is nagyon fontos volt, hogy kijöjjenek, mert ha valamilyen okból lemaradnak, vissza kellett volna fi­zetnünk a százezrüket. Végül is a továbbindulás előtti utolsó este érkeztek meg. Egy másik társunkkal, Várkonyi Lacival pedig a Cho Oyu alaptáborban kellett találkoznunk.

   Még mielőtt elindultunk volna erre az útra, kimentünk egy rövidebb akklimatizációs túrára a Tiensanba egy majd­nem hétezresre, a 6995 méter magas Han Tengrire.

                                 Bemelegítés a Tiensanban

   Gondolj csak bele, pár éve még öt-hatezresekkel vias­kodtál, boldog voltál, hogy bekerültél a Pamír-expedícióba, most meg lazán, bemelegítésül egy hétezres...

    Ez akkor már természetesnek tűnt. Igazából nem tu­dom, megérte-e, mert egy ilyen előakklimatizációs túrán eléggé leromlik a szervezet, és én szinte a hazaérkezés után rögtön indultam a Himalájába. 1990 egyébként is csodála­tosan kezdődött, mert az FTSK szervezett egy pihenőtúrát a Sínai-félszigetre, főleg a Kedar Dome-os csoport tagjai ré­szére, mondván, elég sokat fáztunk odakinn, majd Egyip­tomban melegedhetünk. Ott is elég sokat fagyoskodtam.

                                             Lazítás a Sinai-félszigeten

    Ezt ismerem. Életemben nem fáztam úgy, mint ott, a Mózes-hegyen, pedig az alig magasabb kétezer méternél.

    Persze, a sivatagi éjszakákon nagyon lehűl a levegő, napfelkelte után meg megolvadtunk a hőségben...

   Ekkortájt kellett döntenem a nyugdíjba menetelemről is. Elvileg bármikor megtehettem volna, ezért a cég arra az év­re már csak három nap szabadságot tudott volna adni. Ek­kor döntöttem el, hogy nem várok tovább, jöhet a nyugdíj.

    Katmandunál tartottunk. Milyen ez a város? Úgy hal­lottam, a hatvanas-hetvenes években, amikor a nyugati fia­talság a keleti kultúrák és vallások vonzásába került, ren­geteg hippi özönlötte el Katmandut.

    Ennek már semmi jelét nem láttuk, de kétségtelen, hogy rengeteg a külföldi. Maga a város lenyűgöző. Éppen az összeomlás határán áll, mert a restaurálási munkálatok nem képesek lépést tartani a pusztulással, de még így, félig összedőlve is csodálatos. Korábban beszélgettünk arról, hogy engem csak a hegyek érdekeltek. Ekkorra ezen már túl voltam, hála Katalinnak. A nekifutás és a hazajövetel egyaránt fontos volt, időben is nagyjából egyharmad-egyharmad arányban oszlott meg a mászással együtt.

(2011-ben én is eljutottam Nepálba, Katmanduba is. Csakugyan lenyűgöző város, Történelmi épületeit nagyon szépen rendbe hozták, aztán 2015-ben egy erős földrengés nagy részüket romba döntötte. - N.G.)

   Katmanduból busszal mentünk át Kínába. A határnál volt némi gond, mert egy darabon gyalogolni kellett. Út van ugyan, de azt mindig elmossa az eső, szinte járhatat­lan, ez volt talán a legnehezebb hegyi utam. Iszapfolyá­sokon kellett mennünk, ami tele volt fél ház nagyságú kő­tömbökkel, de beléjük sem lehetett kapaszkodni, mert már csúsztak is. Ráadásul a kínaiak éppen dózerolták az utat és nyilván nem hagyták abba a kedvünkért. Még a leguruló köveket is kerülgetni kellett. A teherhordók ott még velünk jöttek. Nekik ez a terep otthonos környezet, ne­kem már hegy.

    Ugye, jól tudom, hogy a nepáli teherhordók, a serpák tigrisnek nevezik azokat a társukat, aki már járt nyolcezer fölött. Akkor most már te is tigrisféle vagy, igaz?

    Teherhordónak azért nem válnék be...

   A határ után, Zhangmuban várt bennünket a kínai összekötő tiszt. Szinte azonnal kezdődtek a bonyodalmak, mert a kínaiak minden külföldiből a lehető legmagasabb árat akarják kipréselni, Sanyi viszont arról nevezetes, hogy mindenért a lehető legkevesebbet akarja fizetni. A csapat­ból majdnem mindenki összeveszett az összekötő tiszttel, kivéve engem, aki semmiféle nyelven nem beszélek, csak mosolyogtunk, megveregettük egymás vállát, igaz, a végén kapott is egy pár jó kesztyűt.

   Felszálltunk három dzsipre, egy teherautó vitte a felszere­lést, ezzel elmentünk az úgynevezett kínai alaptáborig. Köz­ben áthaladtunk a Himalája legalacsonyabb részén, körülbelül 5200 méteres magasságon, aztán leereszkedtünk 4700-ra a kínai alaptáborba. Fel kellett állítanunk a nagy sátrat, amit a formájáról cirkuszsátornak neveztünk el, ab­ban tároltuk a felszerelést. Óvatosnak kellett lennünk, mert már a hágón mutatkoztak a hegyi betegség első enyhébb tü­netei. Ha nem indul be az akklimatizálódás, az egyetlen orvos­ság, hogy visszamegyünk a tengerszint közelébe, de itt nem volt hova lemenni. Kínában más a szokás, mint Indiában vagy Nepálban. Itt egyszerre több expedíció is dolgozott a hegyen, a kínaiaknak kevesebb a nyolcezresük és így pró­bálnak minél több bevételhez jutni. Egy hetet töltöttünk itt.

   Mindig elcsodálkozom, amikor emlegeted ezeket az itt-ott eltöltött napokat, heteket. Mit tudtok egyáltalán csinál­ni ennyi ideig?

    Volt ott egy nagy vörös hegy - mi így neveztük -, ami tu­lajdonképpen egy régi gleccser oldalmorénája. Arra mász­káltunk föl. A tábor fölött találtunk egy kísértetfalut, min­den ház össze volt dőlve. Fogalmam sincs, kik élhettek itt korábban. Valamivel lejjebb van egy falu, Tingri, az utolsó lakott település, a Cho Oyu fővárosának is nevezik. Ott sincs éppen zöld rét, de itt aztán igazán semmi, se fű, se fa. Mozogtunk, hogy akklimatizálódjunk és itt már lehetett mosogatni. Tizenhatan voltunk, képzelheted... Mire végez­tem a reggeli edényekkel, már ebédeltünk. A vacsora utáni mosogatással már nagyon kellett sietni, mert nagyon ha­mar odafagyott minden. A mosogatás komoly probléma egy expedíciónál, óriási veszekedések tudnak lenni belőle. Hazafelé menet, Alma-Atában találkoztunk egy orosz hegy­mászóval, aki járt az Everesten. Az első kérdése az volt, feljutottunk-e a Cho Oyu-ra, a második, hogy ki mosogatott. Az igazi alaptáborunk 5700 méteren volt. Csaknem egy hónapot töltöttünk ott. Gondold el, évekkel ezelőtt alig száz méterrel alacsonyabban sírógörcsöt kaptam örömöm­ben az Elbruszon, most meg itt kell élnem heteken át.

   Miért kellett ez az egy hónap?

    Eddig tartott, amíg kiépítettük a felső táborokat. Ez a normál stílus. Ma már nagyon sokan alpesi stílusban másznak, ami azt jelenti, hogy elindulnak és folyamatosan mennek táborról táborra. Így akár pár nap alatt fel lehet jutni egy nyolcezresre. Mi kiépítettük az első tábort, vissza­jöttünk az alaptáborba, aztán a második tábort, újból lejöt­tünk és így tovább. Azért kell folyton lejönni, hogy kipihen­hessük magunkat, hogy ismét olyan erőállapotba kerül­jünk, amivel tovább tudunk haladni. Három táborunk volt, az első 6300, a második 7000, a harmadik 7500 méteren.

                                                                  Cho Oyu alaptábor

    Nem idegesítő ez? Föl, le heteken keresztül többször is és a csúcs még sehol. Az alsó részeket már biztosan na­gyon utáltátok.

    Eléggé. Az alaptábor és az első tábor között volt egy kőgörgeteges szakasz, kb. 500 méter szint, ráadásul elég ron­da és már az elején tudtuk, hogy ezen fogunk a legtöbbször végigmenni. Amikor először mentünk föl az egyesből a ket­tes táborba, nem tudtuk egy nap alatt megjárni, igaz, köz­ben forgattunk is. Itt kivételesen nem én, hanem Decsi Pis­ti barátunk, aki korábban filmes volt. Amerikában járva megismerkedett egy emberrel, aki tízezer dollárt ígért, ha készít rólam egy portréfilmet. Ez persze - szokás szerint - nem készült el, pontosabban elkészült, de olyan minőség­ben, hogy vetítésre alkalmatlan. Valami baj volt a kamera optikájával, szinte minden snitt életlen lett.

    Az amerikai honnan tudott rólad?

    Szerintem Decsi Pisti említette neki, hogy jön ki egy féllábú gyerek is, de az amerikai elég okos volt, mert csak 3000 dollár előleget adott. Amikor meglátta a forgatott nyersanyagot, szerintem boldog volt, hogy csak ennyit ve­szített.

  Az említett két tábor közt volt egy nagyon szép alakzat, mi jégablaknak neveztük el; egy gleccseralagút-féle. Amel­lett sosem tudtam úgy elmenni, hogy meg ne csodáljam, pedig ott már többnyire agonizáltam. Amikor a csúcstáma­dásra került a sor, ezt az utat négy és fél óra alatt tettük meg, pedig közben elég rendesen lefogytunk.

              A jégablak

   Fokozatosan építgettük ki a táborokat, a rádióink jól működtek. Úgy terveztük, hogy a 7500-as táborból indít­juk a csúcstámadást, úgyhogy aki odáig följut, mehet a csúcsra is, de persze nem egyszerre, mert a legfölső tábor­ban túl kevés volt a hely. Ott egyszerre csak öten fértek el. Elérkezett az első csapat ideje, mi közben a kettes táborban várakoztunk, hogy ha ők leérnek, váltjuk egymást. Elromlott az idő, így ők is, mi is visszamentünk az alaptáborba.

                                                           Úton a csúcs felé

  Kénytelen az ember több mint ezer métert lemenni szintben, pihenni pár napot, hogy aztán kezdje elölről az egészet, de nem volt más választásunk, mert olyan nagy magasságban nem tudsz rendesen enni, aludni, rohamo­san csökken az erőnléted.

   Hiába volt előttünk két expedíció, azok a kettes tábor után elakadtak, úgyhogy tovább nekünk kellett nyomokat taposni a hóban. Maga a mászás technikailag nem nehéz, alig használtunk jégcsákányt. Időközben jött egy spanyol csapat is Nepál felől. Az volt az első kérdésük, vannak-e a táborunkban kínaiak. Mert ha nincsenek, ők is feljönnek anélkül, hogy a csúcsdíjat kifizetnék. Magyarán potyáztak, mert fel is jöttek. Persze ezek után nemigen verhették féltéglával a mellüket, hogy megmászták a Cho Oyu-t, mert ha ezt a kínaiak megtudják, spanyol mászók egy ideig be nem tehették volna a lábukat Kínába.

  A sikertelen kísérlet után lefelé jőve találkoztunk Straub Józsival és Koncz Ákossal, akik lementek a 4700-as tábor­ba benzinért. Visszajöttek és innen egy menetben, táborról táborra haladva megmászták a hegyet. Távcsővel figyeltük őket és láttuk, hogy a hármas tábor alatt már csigalassú­sággal haladtak. Végül is ők voltak az első feljutók az oszt­rák fiúval együtt.

                                                      Táborozunk

   Ezután egy ötös csapat is feljutott a csúcsra, majd mi kö­vetkeztünk. Nagyon jó erőben értem fel az egyes táborba. Elöl mentem, már csak a forgatás miatt is. Általában las­san megyek, de folyamatosan. Fodor Tibi, aki utánam jött, azt mondta, legközelebb csak olyannal megy a hegyek kö­zé, akinek mindkét lába hiányzik, mert alig tudott követni. Ennél nagyobb dicséretet nemigen kaphat az ember. Mindezek ellenére borzasztó feszültség volt bennem. Se aludni, se enni nem tudtam rendesen. Az egyesből, amint mondtam, négy és fél óra alatt értünk föl a kettes táborba, de ne gondold ám, hogy valami fickósan érkeztem meg; ép­pen hogy az utolsó erőtartalékokkal... Képtelen voltam aludni, annyira izgultam. Tudtam, ha most nem sikerül, többet már nem jövök fel. A hármas táborban sem tudtam aludni, mert nagyon elromlott az idő. A szél hó- és jégda­rabokat vagdosott a sátorhoz, ki is lyukasztotta a külső ré­tegét. Egyfolytában arra gondoltam, hogy itt szerencsétlenkedtünk egy hónapig, lifteztünk föl-le, erre bedöglik az idő és nem tudunk fölmenni.

                                                                    A csúcs

     Reggel mégis elindultunk. Benn a sátorban - már csak a zajok miatt is - rosszabbnak tűnt az idő, mint valójában volt. Innen már nagyon kevés holmit vittem, a fényképező­gép ugyan velem volt, de 7300-on sütöttem el utoljára. Se­gítettem fölvinni a filmkamerához való pótakkukat meg pár tekercs filmet, ami ilyen magasságban elég komoly ter­het jelentett.

   Elég meredek résszel kezdődött a 3. tábor feletti sza­kasz, de nem kellett biztosítani. Elöl mentem. Keresni kel­lett a nyomokat, mert a szél eléggé befújta őket. Jó, ha megy előttünk valaki, lelkileg húz magával. 8000 méter kö­rül úgy éreztem, egy lépést sem tudok továbbmenni, kész, vége, mintha falnak ütköztem volna. Semmim nem fájt, nem is fáztam, csak arra kellett koncentrálnom, hogy az egyik lábamat előre tegyem, utána a másikat, de nem ment. Közben észrevettem, hogy a jobb szememen bepárásodott a hószemüvegem. Elkezdtem törölgetni, de csak nem lett tisztább. Akkor jöttem rá, hogy a látásommal van baj. Le­het, hogy ilyenkor illik visszafordulni... Nagy Sanyi vette át a vezetést, őt követte Decsi Pisti, és a nyomukban én is elin­dultam. Felértünk csaknem 8200-ra, ahonnan szintben már csak pár méter a csúcs, csak éppen 500 métert kell még gyalogolni odáig, majdnem vízszintes terepen.

    Mondd, ha ezt a távolságot nem tudod megtenni, most boldogtalan lennél? Ennyit számít az néhány méter?

    Persze. Az azt jelentette volna, hogy nem értem el a csúcsot. Ha az a távolabbi pont van kinevezve csúcsnak, akkor el kell merni odáig. Nem emlékszem, hogy tettem meg ezt a távot. Azt tudtam, hogy innen látni az Everestet... A jobb szememmel mintha tejüvegen át néztem volna. Annyi energiám sem volt, hogy elővegyem a gépemet és kattintsak egyet. Az se maradt meg bennem, hogy fényképeztem-e egyáltalán a csúcson, aztán utólag kiderült, hogy Nagy Sanyi gépével lefotóztuk egymást. Csak álltam, se sí­rás, se összeborulás, se csúcsérzés... Azt tudtam, hogy fönn vagyok, talán örültem is, de nem tudtam kifejezni.

                                         Az expedíció csoportképe. Elöl dr. Nagy Sándor, az expedíció vezetője . Guggoló sor, balról jobbra: Szendrő Szabolcs, Fodor Tibor, Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László. Álló sor, balról jobbra: Balog Géza, Reinhard Wlasich, Elisabeth Wlasich, Straub József, Koncz Ákos, Pajor István, Kertész Zoltán, Decsi István, dr. Hábencziusz Károly (az expedíció orvosa). A kép a Cho Oyu alaptáborában készült, 1990. szeptemberében

   Vannak emberek, akik egyedül mennek fel nyolcezre­sekre. Van, aki már az összeset megmászta. Ti komoly elő­készületeket tettetek, segíthettétek egymást. Hogyan képes egy ember fizikailag és pszichésen egyaránt ilyen teljesít­ményre - egyedül?

   Ebben a szezonban mi értünk föl először a Cho Oyu-ra a normál úton, de a túloldalról egy új úton jött fel egy hár­mas csapat, de úgy, hogy még sátrat sem hoztak. Olyan nevek, mint a lengyel Kurtyka, a svájci Loretan és Troilet, az volt a taktikájuk, hogy nem aludni, nem enni, hanem menni. Csak bivakzsákot meg egy kis főzőt hoztak. Folya­matos mászással felértek és a mi útvonalunkon lementek. De ez még mindig semmi. Vannak, akik egyedül csinálják, fölmentek például a Lhotse-re, pedig oda már komoly biz­tosításra volna szükség. Az is óriási erőt adhat, ha az em­ber lelkileg eleve úgy készül, hogy egyedül megy. Ha társ van, együtt kell mászni, ha egyedül vagy, a társad esetleg nem gátol meg abban, hogy feljuss, mert ha ő nem bírja, neked is vissza kell fordulnod. Bizonyos mértékig felszaba­dulttá tesz a társ hiánya. Én ezt már nem tudnám csinál­ni, pedig a pályám kezdetén megtettem... mindig valakiért kell mennem...

   Öt percnél aligha töltöttünk több időt a csúcson, elindul­tunk lefelé. Én voltam az utolsó. Akkorra már a bal sze­mem is elromlott. A nyomokat homályosan még láttam egy darabig, de egy idő múlva teljes fehérség vett körül, nem láttam, hova lépek. Megálltam. Vagy fél óráig ácsorogtam úgy 7700 körül, vártam, hogy talán rendbe jön a látásom, vagy valaki ész­reveszi, hogy eltűntem. Egy idő után elkezdtem pijjogni - ez egy jeladás magas hangon -, ekkor Decsi Pista visszajött és felkiabált, hogy gyere. Mondom, nem tudok, mert nem látok. Amikor úgy két-három méterre ért tőlem, homályosan megláttam és őt követve mentem le. Addigra leszóltak az alaptáborba Kar­csinak, az orvosunknak, hogy mit csináljanak velem, mi­lyen gyógyszert adjanak be. Bevettem, jól aludtam, reggel­re a látásom is rendbe jött.

  Táborról táborra szépen leballagtunk. A zsákom közben egyre nagyobb lett, mert mindent, amit lehetett, összeszed­tünk és levittük. Rettenetesen hosszú volt, amíg végigmen­tünk a gleccseren. Az alaptáborban már persze tudtunk örülni, pezsgőt it­tunk, volt Unicum is, nagyon jól esett...

  Hazafelé két turnusban jöttünk. Az egyik csoport Katmandun keresztül visszaindult - én is szívesen velük tartottam volna, de Tibet nagyon vonzott. Akkoriban kül­földiek számára éppen zárt területnek számított, nekünk pedig csak a határtól a hegyig és vissza szólt az engedé­lyünk. Elindultunk Lhasza felé teherautóstoppal. Egy nap legföljebb egy teherautó jár azon az úton, de alig vártunk fél órát, felvettek bennünket. Persze, fizettünk is érte. Elvitt egy faluig, ott volt az első ellenőrző pont. Hova mennek? Hát Lhaszába! És hol az engedély? Az persze nem volt, mu­togattunk mindenféle hivatalos papírokat, de a végén a so­főr győzte meg a rendőröket, hogy engedjenek tovább ben­nünket, nyilván abból a meggondolásból, hogy így biztosan megkapja a pénzét.

                                                                Szökés Tibetbe

   Shegar falu csodálatos, igazi ősi tibeti házakkal... Itt ért utol bennünket az összekötő tiszt, akinek Nagy Sanyival Pekingbe kellett mennie, hogy a hátralevő hivatalos dolgokat, a fizetést elintézzék. Azt nem gondolta, hogy mi is lelépünk. Később is volt problémánk a rendőrséggel, de mindig to­vábbengedtek bennünket, csak hogy szabaduljanak tő­lünk. Végül megérkeztünk Lhaszába, megláttam a Potala palotát és eldobtam magam. Aztán megnéztük belülről is, de már nem tetszett annyira; ez kívülről csodálatos látvány.

   Valami olcsó szállóba próbáltunk menni, de az összekö­tő tiszt 40 dollárért akart bennünket elszállásolni, amit persze nem akartunk és nem is tudtunk volna megfizetni. A fiúk komoly összetűzésbe keveredtek vele, mert elkezdte lerámolni a cuccainkat a kocsiról, mire a mieink finoman leállították. Ezt később a rendőrségen úgy adta elő, hogy tettleg bántalmaztuk. Ki se tehettük a lábunkat a szállodából, valamiféle házi őrizetben voltunk. Persze, onnan is leléptünk, biciklit béreltünk, azzal jártunk kolostorról ko­lostorra. Megint elkapott a rendőr, de már csak az volt a kí­vánságuk, hogy tűnjünk el innen, de minél hamarabb, per­sze repülővel. Három irányba mehettünk volna. Pekingbe, Katmanduba, vagy Chengduba. Ez utóbbi volt a legolcsóbb, így elindultunk hazafelé az ellenkező irányba...

                                                               xxx

    A Cho Oyu-expedíció óta eltelt négy év. Hogy élsz most?

     Köszönöm, jól.

   Aki idáig eljutott az olvasásban, sok mindent megtud­hatott rólad. Milyennek képzeljen el, aki sosem látott?

   173 centi magas... voltam pár éve, azóta biztosan összementem egy kicsit. Fekete, enyhén őszülő tincsekkel...

   De azért tíz évet így ránézésre nyugodtan letagadhat­nál...

   Többen mondják.

    Ilyen alkat vagy, netán a hegyek konzerváltak?

    Alighanem az utóbbi. Ha agyongyötröd magad, fiatal maradsz, ha nem csinálsz semmit, megöregszel. Így nincs időd rá, van tennivalód, mindegy, mit csinálsz, miről álmo­dozol. De amíg álmodozol, nem lehetsz öreg... talán csak testileg...

    Te például miről álmodozol?

    Éppen ez az... amíg ülök, addig lehet álmodozni, de ha szállok le a buszról és éppen rossz napom van, igencsak meg kell fognom a kapaszkodót és lehet, hogy úgy szállok le, mint egy 58 éves... egy pillanat alatt elszállnak az ál­mok. Pár éve kiderült, hogy a jobb térdem jobban elkopott a kelleténél, túlerőltettem. Leginkább ez teszi kétségessé az álmaimat, mert az igazi álom az 1996-os Everest-expedí­ció... lenne. Nem merem beleélni magamat, hogy tagja lehetek ennek a csapatnak, de talán kellene egy fotós meg egy mosogató ember.

   Elképzelted már, hogy ott vagy az Everest oldalában... csúcstámadás, Szabolcs megy fölfelé és egyszer csak ott áll a csúcson...

    Nem, erről még álmodni sem szabad. Talán már azzal is meg tudnék békülni, ha nem jutnék föl, most már az se zavarna, ha azt mondanák, fölösleges volt kivinni ezt az embert. Volt idő, említettem, amikor nagyon bántott volna. Ma már tudom, ha mindent megtettem és mégsem sike­rült, az nem kudarc.

   Miért fontos neked az Everest?

    Mert az már két nyolcassal kezdődik. Nagyon sok hegymászónak ez a vágya. Mi magyarok sokáig nem is ál­modhattunk ilyen lehetőségről.

  Ha eléred, ha följutsz - amit szívből kívánok -, akkor mi lesz? Ott állsz majd 50 évesen, mindent elértél, amit egy magyar hegymászó elérhet... vagy akkor még mindig ott van pár nyolcezres?

   Sosem lehet meg az az érzésem, hogy már mindent el­értem, de ahogy öregszem, úgy megyek egyre lejjebb... iga­zából nem is ez a fontos. Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, talán azt gondolja, hogy ez a Szabolcs fél lábbal is micsoda helyekre fölment, elismeri a teljesítményt, ami persze jól­esik. De nem ez a fontos, hanem az, amit itt a földszinten csinálunk. Bennem a technikumi tanulmányaimból alig maradt meg valami, de amit egyszer az osztályfőnökünk mondott, egy életre megjegyeztem. Azt mondta, gyerekek, a buszon a helyet át kell adni. Nem hátratekintgetni, hogy van-e még ülőhely, hanem föl kell állni! És te is tudod, hogy nem adják át. Félre ne érts, nem az hiányzik, hogy nekem adják át! Ezt nem bírom elviselni... egyszer valami ilyesmi­be fogok belepusztulni, úgy fel tudom magam idegesíteni. Nekem ezek a problémáim... emberi problémák. Itt a föl­dön kellene pár szabályt betartani, például azt, hogy ne menjünk át a pirosban.

   Nagyon fontos szimbólumokat mondtál most. A társa­dalmi lét ősidőktől fogva létező - illetve kívánatos - alap­szabályait fogalmaztad meg: az emberi kapcsolatokat és a szabályok, a törvények betartását.

   Persze, ezekben minden benne van. Lehet, hogy majd nem akarok fölmenni még egy nyolcezresre, egyszerűen csak azt akarom, hogy a családom boldog legyen és jó len­ne boldog embereket látni magam körül. Többet, mint amennyit most látok. Mindenki azt gondolja rólam, hogy boldog vagyok és tényleg az vagyok. Ezt elérni a legnagysze­rűbb dolog a világon.

   Te egy Móricz-féle Boldog ember vagy. Mi tesz boldog­gá? Most már sejtem, hogy nem maguk a hegyek.

   Az, hogy a környezetemnek tudjak adni valamit. Az egész hegymászásnak semmi értelme, ha nem tudom meg­mutatni másoknak a képeimet, ha nem mondhatom el sen­kinek az élményeimet. És talán még valamit tudok adni. Hitet egy másik mozgássérültnek, aki ezt elolvassa..., de ta­lán nem is kell annak lennie..., hogy semmi, még egy fél láb sem számít...

   Beszélnek pokolról, mennyországról..., pedig a menny­ország itt lehetne, ahol élünk. Lehet, hogy ehhez vissza kel­lene menni az ősközösségbe és tudom, hogy ez nem járha­tó út, az ember nem erre született. Mégis, talán néha vissza kellene menni a gyökerekhez, kőbaltával fát hasogatni és elgondolkodni, hogy tényleg jó irányba tartunk-e. Ez talán nehezebb egy nyolcezres megmászásánál, én mégis ehhez az úthoz szeretnék társakat találni.

                                                                              xxx

És még nincs vége! Magam sem hittem volna, hogy a könyvkiadás útvesztői miatt még egy rész belefér.  Az, amikor Szabolcs tényleg ott áll az Everest oldalában... Erről majd legközelebb! - N.G.