Fél lábbal a csúcson

A 6. fejezethez érkeztünk, melyből többek között megtudhatjuk, hogyan akklimatizálódott először Szabolcs a magas hegyek között és hogyan találkozott először egy társa halálával.

(A kép forrása: Babcsán Gábor Facebook-oldala)

A Pamír előtt 1982-ben volt egy kaukázusi túránk. Amikor jelentkeztem arra a bizonyos hegymászó tanfolyamra, azt mondták, teljesen fölösleges erőlködnöm, mert ezzel a láb­bal sosem kapok olyan orvosi papírt, amivel nagy hegyek­re mehetnék. Meg kell mondanom, hegymászóként tőlem soha semmiféle papírt nem kértek. Ahhoz, hogy kajakos­ként versenyezhessek, minden évben át kellett esnem egy sportorvosi vizsgálaton.

Szóval bekerültem ebbe a csapatba, elrepültünk Moszkvá­ba, onnan a Kaukázus lábához, Minyeralnije Vodiba, majd felvittek bennünket egy üdülőhely-félére, az Elbrusz lábá­hoz. A cél ugyanis az Elbrusz megmászása volt télen, febru­árban. Szállodában laktunk, az volt az alaptábor. Akár ki se kellett volna onnan mozdulnom, elheverészhettem volna ott egy hónapig anélkül, hogy bármit is mászok. Először két akklimatizációs túrán vettünk részt, ami nagyon fontos...

Az Alpokban már jártál jóval négyezer fölött. Hogy bír­tad a magasságot?

   Az az igazság, hogy nem is tudtam, mi az akklimatizáció. Csak annyit éreztem, hogy egy kicsit hígabb a levegő, de nem hittem, hogy ebből bajok is lehetnek. Gondoltam, legföljebb nem tudok fölmenni, de hogy ennek halál is le­het a vége...

   Később, már mint képzett hegymászó, megtanultam, hogy nem szabad hirtelen nagy magasságba fölmenni, meg hát persze nem is nagyon bírnánk. A Cseget-csúcsra drót­kötélpálya is vezet, azzal mentünk fel. Kiszálltunk a kabin­ból és nem kaptunk levegőt. Nem a túl nagy magasság mi­att, hiszen legföljebb négyezer méteren jártunk, hanem a hirtelen emelkedés miatt. Már a szállóban is elég rosszul éreztem magam, ami nálam általában abban nyilvánul meg, hogy nem tudok enni és alvási nehézségeim vannak. Ezek a magas hegyekben mindig előjönnek, és persze az is örökösen izgat, fel tudok-e menni. Én például ebben látom a siker egyik titkát. Ha valakit ennyire foglalkoztat valami és ennyire készül rá, akkor  sikerülnie kell. Lelkileg leg­alábbis mindig nagyon fel vagyok készülve, még akkor is, ha közben állandóan szorongok.

   A többiek általában hogyan viselik a nagy magasságot?

    Különbözőképpen. Van, aki úgy alszik, mint a mormota és szenzációsan jól akklimatizálódik. Először nagyon féltem, hogy nem indul be a szervezetem, mert körülbelül ötezer méter az a határ, ahol elválik, ki bírja, ki nem.

   Mit jelent az, hogy nem indul be a szervezet?

   Mivel kevés az oxigén, a szervezet ezt megpróbálja va­lahogy kompenzálni, mégpedig azzal, hogy több vörös vér­sejtet termel. Persze, ugyanazt az érzést sosem fogja adni, mintha a földszinten lennénk. Ez volt az egyik félelmem, hogy alkalmatlan vagyok a nagy magasságban való mászás­ra. A másik a korcsolyapálya. Van az Elbrusz oldalában egy jéglejtő, tiszta vízjég, nem pedig firn, mint a gleccserek. Felfelé még csak hagyján, mert nem túl meredek, de lefelé csak úgy lehet közlekedni rajta, hogy a hágóvasas lábbal te­le talppal, lefeszített lábfejjel lépünk rá. No hát ez nekem bokaízület hiányában nem ment. Tudtam, hogy a bal lába­mon csak a hágóvas két utolsó foga tart meg…, ha megtart. Nagyon féltem az orvosi vizsgálattól, ami tulajdonképpen arra irányult, hogy megállapítsa, mennyire akklimatizálódtunk. De mi lesz, ha kiderül, hogy hiányzik a lábam? Hú­szat kellett guggolni, aztán az orvos megmérte a pulzusszá­munkat. Csanádi Sanyival, az expedíció vezetőjével megbe­széltük, hogy amikor rám kerül a sor, valahogyan megpró­bálják elterelni az orvos figyelmét, én meg közben jobb láb­bal, a balt kissé oldalt kitartva elguggolgatok. Így is történt, az orvos nem vett észre semmit, megkaptam az engedélyt.

   Felmentünk a Prijut menedékházba, onnan indulnak ki az Elbruszra vezető mászóutak. Az első éjszaka nagyon megmaradt bennem. A ház egy óriási hodály, de csak né­hány helyisége lakható, mert a többit a hiányzó ablakokon át telehordta a szél hóval. Szokás szerint rosszul aludtam, persze, enni is alig tudtam. Ozsváth Attila korábban mesélte, mi­lyen problémái voltak az evéssel, de mivel a lelkemre kö­tötte, hogy mindenáron kell enni valamit, kotyvasztottam egy kis levest. Még szalonnát is vágtam bele, legyen valami energiatartalma is. Nagy keservesen legyűrtem, de a hátam közepére se kívántam. Utána szinte napokig alig ettem valamit.

   Van olyan hegymászó, akinek viszont farkasétvágya van a hegyek között?

   Balog Géza barátom ilyen. Ő például tengernyi kaját ci­pel magával, mégis attól fél, hogy éhen hal a hegyen. Azt mindenesetre megtanultam, hogy a hegyre mindig a legeslegkedvesebb élelmet kell vinni, abból talán lemegy valami.

  Mit szoktatok enni?

Soha nem írom föl a naplóimba, miket eszünk. Aki el­bírja, általában hoz magával páncélost, azaz konzervet, de többnyire főzünk. Ha hosszabb idejű expedícióra me­gyünk, helyben veszünk valamit, krumplit, rizst, gyümöl­csöt. Viszünk levesporokat, ízesítőket, szalonnát, kolbászt, van, aki a müzlit szereti. Szoktunk például tojásrántottát csinálni tojásporból, azt kivételesen szeretem. Én általá­ban majomeledelt viszek. Két zacskó mazsola, két zacskó szőlőcukor és egy zacskó francia drazsé keveréke. Kenyér­ből nekem napi egy-két szelet is elég.

   Mennyit szoktál fogyni?

    Ha hosszú útra megyünk, tízet általában leadok. Ször­nyen szoktunk kinézni...

    Ott vagyunk a Prijutban, kinn mínusz húsz, benn mínusz tizenöt. Le akartam mosni az asztalt meleg vízzel, mert ret­tentően bekoszolódott, de már a második húzásra lefa­gyott, olyan hideg volt. Ezekre a körülményekre is fel kell készülni, különben tényleg nem bírja az ember.

    Elég korán keltünk, de nem sikerült idejében elindulni, mert Csanádi Sanyinak, amíg kibújt a hálózsákból és be­lelépett a bakancsába, kezdett elfagyni a lába. A többiek masszírozták, én addig ledőltem az ágyra. Éreztem, hogy lüktet az agyam. Fejlámpa volt rajtam, még annak a gumi­ja is szorított. Megmértem a pulzusomat, nyugalmi hely­zetben, fekve százhúsz volt. Ez nem vallott valami jó akk­limatizálódásra, igaz, ebből legalább harmincat az izga­lom okozott.

   Volt egy esetem, amikor az orvos azért nem engedett az olimpiai ötpróbán a Balaton-átúszásra, mert 140-es pulzu­som és 180-as vérnyomásom volt. Hideg volt a víz, féltem, hogy baj lesz, nem bírom. Úgy látszik, ilyen szorongó alkat vagyok. Rögtön beutalt a Sportkórházba, de azt mondták, kutya bajom. Persze, azonnal kiderült, hogy hiányzik a lá­bam, de a sportorvos azt mondta, nagyon bírja az ilyen ala­kokat és megadta az engedélyt. Úgyhogy a következő alka­lommal át is úsztam a Balatont.

    Tehát erősen felpörgött állapotban voltál az indulás előtt. Ez azért van, mert félsz, hogy nem tudod megcsinál­ni, amire vállalkoztál, vagy inkább az összpontosítás, az energiák mozgósítása miatt?

   Mindentől. Persze, azért bízom magamban, hogy képes vagyok rá, de mindig szorongok.

   Sanyinak közben rendbe jött a lába, elindultunk. Jó hi­deg volt. Az Elbrusznak két csúcsa van, a nyugatabbi a ma­gasabb, én eleve arra készültem. Az első állomás a Pasztuhov-sziklák. Innen egy enyhén felfelé való oldalazás következik, azzal jutunk fel a nyeregbe és onnan lehet fel­menni valamelyik csúcsra. Az oldalazás közben derült ki, hogy az egyik fiú, aki otthon a földszinten nagyon jól telje­sített a felmérésen, rosszul érzi magát. A túra előtt ugyan­is részt kellett vennünk egy felmérésen, ami abból állt, hogy a budai Libegő alatt négyszer föl, négyszer le kellett menni húsz kilós hátizsákkal, időre. Aki teljesíti, bekerül a csapatba, aki nem... az is. Ez a fiú volt az egyik legjobb. Úgy látszik, még nem bírta a magasságot. Csanádi Sanyi szólt neki, jobb volna, ha nem jönne tovább, de ő erősködött, hogy folytatni tudja. Folytatta és fel is jutott.

     Én is. A végén, ahol már nem sok lehetőség adódik pihe­nésre, van egy is felszökés. Azon már úgy húztuk-vontuk egymást fölfelé. Utána már csak egy lankás részen kellett fölmenni a csúcsig. Ott aztán egymás nyakába borultunk Makó Lacival, Csanádi Sanyival, Szerdahelyi Lacival és én sírógörcsöt kaptam. Ebben benne volt a boldogság, a kime­rültség, minden. Többet csúcson soha nem sírtam.

                               Az Elbrusz (Forrás: Wikipédia)

   Úgy képzelem, hogy a hegymászásnak van valamiféle esztétikai oldala is. Fölmész a csúcsra, és ha már úgyis ott vagy, gyönyörködsz. Hiszen ti olyan helyekre juttok el, aho­va földi halandó sosem teszi a lábát. Az Elbrusz tetejéről például mit láttál?

   Ez teljesen kimaradt. Nincs bennem a kép, szinte sem­mire sem emlékszem. Azt hiszem, a keleti csúcsot elég jól lehetett látni. Csak pár percet töltöttünk fönn, hideg volt, vissza kellett indulni. Itt volt csúcsérzésem, de általában nem szokott lenni. Annyira a feljutásra összpontosítottam, hogy még a fényképezőgépemet is lenn hagytam a Prijutban, elvégre másfél kiló, annyival is kevesebbet kel­lett felcipelni. Esztétikai élményem nem maradt.

   Ahogy jöttünk lefelé, volt egy elég kényes oldalazás. Egy jégrepedés mentén kellett mennünk, éppen hogy csak meg tudtam fogni magam a hágóvassal. Egyszer látom, hogy Szerdahelyi Laci elkezd lefelé csúszni, egyik szikláról a má­sikra csapódik, aztán megáll lenn a katlanban. Nem igazi jég volt, de nagyon kemény hó. Itt nem használtunk kötelet. Odaértem a repedés végére, tudtam, valahogy nagyon ügye­sen kell lemennem, hogy ki ne csússzak, de abban a pilla­natban már el is indultam lefelé. Jó, hogy felkészültem, mert egyből le tudtam csapni a jégcsákányt és megtartottam magam. Akkorát rántott, hogy majd kiszakadt a karom.

     Valahogyan aztán lebattyogtam, a többiek fölsegítették Lacit, nem sérült meg komolyabban, de egy darabon még támogatni kellett. Az a társunk viszont, aki már fölfelé me­net is rosszul érezte magát, mostanra teljesen kikészült. Egyszerűen nem volt képes lejönni. Egyikünknél volt háló­zsák, abba beletették, úgy próbálták leengedni. Már majd­nem elértük a jéglejtő tetejét, amikor sötétedni kezdett. Csak nálam volt fejlámpa, azt odaadtam a többieknek, másban úgysem tudtam segíteni. Mondták, ők majd elpátyolgatják a társunkat, én meg menjek le, ahogy tudok. Tulajdonképpen arra számítottunk, hogy már sötétedés előtt leérünk, de a mentés miatt elhúzódott a lejövetel.

    Elindultam egyedül. Nem volt túl meredek, de tiszta jég, alig bírtam megállni rajta. Amennyire tudtam, a bal oldalá­ra húzódtam. Közben teljesen besötétedett. Hajnal óta tal­pon voltunk, fizikailag és pszichésen is nagyon elfáradtam már. Egyszer csak, mintha filmet látnék, repülni kezdtem. Borzasztó furcsa érzés volt, teljesen laza voltam, nem érde­kelt, hogyan, merre huppanok, aztán beestem egy jégsza­kadékba. Éreztem, hogy kutya bajom, de most már nagyon észnél kell lennem. Pár másodpercre teljesen elvesztettem az időérzékemet, mondom, mintha filmet néztem volna.

    Kievickéltem a hasadékból, lecsaptam a jégcsákányt, rá­ültem a nyelére, és gondoltam, itt megvárom, amíg kivilá­gosodik, mert sötétben istenkísértés volna továbbmenni. A következő jéghasadék akár mélyebb is lehet. Nem voltam túlöltözve, lehetett vagy mínusz huszonöt, tudtam, hogy cu­dar éjszaka előtt állok. Egy idő múlva hangokat hallok. Egy társam jött lefelé a sötétben, magában motyogott valamit. Szóltam neki, jöjjön át hozzám. Megint eltelt egy kis idő, megint hangok, egy másik srác is rossz irányban jött le. Őt is odahívtuk, hogy majd hármasban várjuk meg a reggelt. Egyszer csak azt mondják, ők nem bírják, megfagyunk, le­mennek. El is indultak, ott maradtam egyedül.

    Később újabb hangokat hallottam. Oroszok jöttek lefelé, de velük volt egyik társunk is. Tőle tudtam meg, hogy Ma­kó Laci, akivel együtt sírtunk a csúcson, kicsúszott. Miköz­ben a hegyibeteg fiút engedték lefelé a hálózsákban, Laci ki­csúszott és nem tudott megállni. Azt mondták, elrepült va­lahova, nem tudnak róla. Még nem volt egészen világos, amikor leértem a házba. Megvártuk a reggelt, aztán Rácz Zsolt, Csanádi Sanyi és én elindultunk, hogy megkeressük Lacit. Meg is találtuk, de már messziről, a testtartásából lát­szott, hogy biztosan nincs életben. Ott feküdt, félig behordta a hó, kifacsart helyzetben, a hágóvasak rátekeredtek a sípcsontjára, még a csuklóján volt a jégcsákány. Legalább egy kilométert csúszhatott, nyilván nagyon felgyorsult a jé­gen, óriási pattogásokkal repülhetett lefelé. Ezt biztosan nem élte túl, de ha túl is éli, így sérülten megfagyott volna.

   Ez volt az első találkozásom a halállal a hegyek között. Olvasgattam könyvekben hegymászó tragédiákról, de az más, ha a saját társadat, akivel nemrég még együtt örültél a csúcson, halva látod. Én őt nem ismertem közelebbről, bár már másztunk együtt. Nálam jóval tapasztaltabb hegy­mászó volt.

   Hogyan képes feldolgozni az ember a társa halálát?

   Letaglózó érzés, de most valami nagyon csúnyát fogok mondani. Én el tudom könyvelni, hogy valaki meghal a he­gyek között. Azért megyünk oda, hogy feljussunk, de mind­annyiunknak számolni kell azzal, hogy ilyen tragédia bár­melyikünkkel előfordulhat. Ha valaki szereti a hegyeket, el­megy közéjük és meghal, végeredményben jó helyre kerül. Az otthoniaknak viszont ez rettenetes dolog, ezt csak egy hegymászó képes megérteni. Ezzel persze az expedíciónak vége is lett, pár nap múlva hazajöttünk.

   A csapaton belül milyen érzések jönnek ilyen­kor a felszínre?

   Azt hiszem, mindnyájunknak eszébe jutott, hogy ha a társunk időben visszajön, talán nem történik meg a bal­eset. Lehet az is, hogy akár ketten is meghalnak, bármi tör­ténhetett volna, de valószínűleg ez is közrejátszott. Ezek a balesetek tanulságokkal is járnak, például azzal, hogy meddig feszíthetjük a húrt...