1987-ben indult az első magyar expedíció egy nyolcezresre a Himalájába. Benne voltam a csapatban, beválogattak, fogalmam sincs, miért. Egyik szombaton és vasárnap is be kellett volna menni dolgozni. Akkor már javában hétvégi apuka voltam, szóltam a főnöknek, hogy nem tudok bemenni, mert nálam lesznek a gyerekek. Aztán szokás szerint valamiért mégsem kaptam meg őket. Gondoltam, hadd legyen jó legalább a vasútnak, mégis bemegyek. Hozzánk tartozott a népligeti alállomás is. Valami nagy ember jött volna oda hétfőn körülnézni, és ahogy az ilyenkor szokás, mindent ki kellett suvickolni, akár működött, akár nem, a lényeg, hogy jól nézzen ki. Azon a szakaszon teljes lekapcsolás volt. Szigetelőket kellett fényesíteni, kapcsolókat lefesteni, ezt csinálta az egész csapat, teljes feszültségmentesítés mellett. Befejeztem a munkarészemet és tudtam, hogy egy sodronyt az egyik áramváltónál ki kell cserélni. Mondom a főnöknek, átmegyek, kicserélem. Ilyenkor az történik, hogy a nagy alállomáson leföldeljük a kábelvégeket, nehogy a feltöltődés miatt valakit megrázzon. Tudtam, hogy minden le van kapcsolva és a túloldalon rajta kell lenni a földelésnek. Mégis, valami sugallatra odamentem, meglegyintettem a vezetéket, hátha ráz. Elég hülye módszer, mert persze hogy megvág, ha van benne áram, de nem rázott, mert ez volt a transzformátor föld-ága.
Kerestem egy kulcsot, hogy megnyissak egy csavart, de nem sikerült, úgyhogy megpróbáltam a másikat, a fölsőt meglazítani. Ott volt egy drótketrec, azon belül betontuskók, azokra álltam és elkezdtem lazítani a csavart. A jobb kezemmel támaszkodtam, a ballal pedig húztam ki a vezetéket a szorítóból. Abban a pillanatban bődületes áramütést éreztem. Másnap kimérték, 13 ezer voltos, 2 amperes áram csapott meg. Olyan érzésem volt, mint amikor a tévében vége van az adásnak és csak a szemcsés szürke képernyőt látod. A másodperc törtrésze alatt tudtam, hogy végem, ha nem engedem el, de a görcs már összehúzott. Éreztem, hogy semmi mást nem kellene tennem, mint egy picit hátradőlni és akkor leesnék, de besötétedett minden, elvesztettem az eszméletemet.
Csak később tudtam meg, hogy az egyik kollégám, Lados Antal éppen befejezte a munkáját és látta, hogy ott vicsorgok és füstöl a kezem. Azt hitte, csak fel van töltődve a vezeték és egyszerűen kitéphet onnan. Mivel hűvös volt, munkáskabátot vettem, ami lelógott rólam, annál fogva rántott le. Olyan harminc-negyven centis ívet húzott a kezem. Azt hitte, ha addig nem haltam meg, akkor most fogok, mert egyenest egy szögvas keretre estem a derekammal. Ő megtette, amit megtehetett. A gyorsaságával az életemet mentette meg. Az volt a szerencséje, hogy rajtam keresztül szakadt meg az áramkör, mert ő is bekerülhetett volna.
Feleszméltem, ott feküdtem a földön elég ismerős pózban, pedig a vonatbalesetem nem is így játszódott le. Egyszer az iskolában egyik haverom játékból majdnem megfojtott egy sállal. Most körülbelül azt éreztem, mint akkor, miután magamhoz tértem. Ott feküdtem, nem egészen fogtam még föl, hogy hol vagyok, láttam fölöttem a munkatársaim arcát. Akkor jöttem rá, hogy megcsapott az áram. Azt tudtam, hogy ilyenkor összeégnek az emberek. Meg se mozdítottam a fejem, csak megkérdeztem, hogy néz ki a kezem. Mondják, eléggé összeégett. Felemeltem. Kész, nem tudok menni a Himalájába. Ez volt a legelső gondolatom.
Feküdtem, mert áramütés után nem szabad mozogni. Jött a mentő bevittek a Péterfybe, oda már szinte hazajártam. Felvittek egyből a kórterembe, leültettek egy ágyra, elém tettek egy lavór vizet, hogy áztassam a kezemet. Úgy éreztem, rögtön elájulok, ledőltem az ágyra. Jött a nővérke és leszúrt, hogy miért feküdtem le, az nem az én ágyam. Mondom, inkább lefeküdtem, mint hogy elájuljak. Nem is tudom, miért jött rám a rosszullét. A látványtól meg a szagtól... Tóni, aki lerántott, elmesélte, hogy bár imádja a húst, napokig rá se tudott nézni, annyira beleivódott az orrába az égett hús szaga.
Az orvostól - nem mondom meg a nevét - rögtön azt kérdeztem, meg lehet-e nagyon hamar gyógyítani a kezemet, mert készülök a Himalájába. Akkor még majdnem három hónap volt hátra az indulásig. A szívem diszkóritmusban járt, valahogy így, hogy tam, tam, tadadam, aztán mindig visszatalált az eredeti ritmusra, mert tudta, hogy még vernie kell. Az orvos elkezdte levagdosni a bőrt a kezemről, de semmi biztatót nem mondott.
Közben jött Katalin és Kriszti látogatni. Egyik kollégám szólt nekik, hogy Szabolcs ma nem fog hazamenni. Persze, szörnyen megijedtek. Katalin állandóan izgul, hogy meg fogok halni, még akkor is, ha csak biciklizni megyek, pedig hát nem adtam rá annyi okot... Ott feküdtem bekötött kezekkel az ágyon és mosolyogtam. Tényleg elkönyveltem magamban, hogy ezzel a kézzel úgyse tudok többet rendesen fogni, soha többet nem megyek a hegyek közé. Se kéz se láb, így már aligha lehet mászni.
Katalin átölelt. Nagyon meleg ölelés volt. Kriszti a nyakamba borult, bőgött, én meg csak nyeltem nagyokat, nem mertem vele sírni. Ilyenkor derül ki, hogy ő a lányom, nem egyszerűen a nevelt lányom.
Három napig voltam a kórházban. Semmit sem csináltak a kezemmel, csak bekötötték. Azzal engedtek haza, hogy mindennap fél órát áztassam a kezemet kamillás vízben, aztán hetente Jöjjek be ellenőrzésre. Az orvos úgy fogott velem kezet, mintha semmi bajom nem lett volna. Azért láttam egy-két csillagot...
A fájdalom? Ha kicsit megégeted a kezed, az nagyon tud fájni. Nekem nem volt komoly fájdalmam. Kérdeztem is a mentőst, még amikor bevittek, hogy mikor fog ez fájni. Azt mondta, csak türelem. De nem voltak olyan fájdalmaim, aminek egy ilyen sérülésnél kellett volna lenni.
Amikor hazaértem, az volt az első dolgom, hogy nagy keservesen befűztem egy filmet a gépbe és lefényképeztem a kezem. A bal kezemmel húztam az ívet, annak a felső része égett meg csúnyán, a jobb kezem külső részén egy darabon szabályosan összesült.
(Szabolcs megmutatta ezeket a bizonyos fotókat. ... tiszta horror - N. G. )
Kamillázgattam, száradt, de Katalin úgy érezte, ez nem az igazi gyógymód. Felhívta a Kun utcai kórházat, hogy megmutathatnám-e a kezemet. Dr. Csorba Éva főorvosnőhöz mentünk be. Megnézte, meghökkent, rögtön fölhívta az orvost a Péterfyben és ott a fülem hallatára lehordta mindennek, hogy csinálhatott ilyen baromságot. Ezt akkor rögtön plasztikázni kellett volna. Neki most újból puhítania kell a bőrt, hogy a szükséges bőrátültetést elvégezhesse.
Ez újabb két hétig tartott. Közben az expedíció készülődött. Gondoltam, más hasznomat úgyse veszik, vállaltam, hogy utánajárok a vízumoknak. Akkor már tudtam, hogy bár esetleg el tudnék menni, de száz százalék, hogy teljesen tönkretenném a kezemet. Úgy éreztem, ha a főorvosnő belefekteti a gyógyításomba az energiát, nem tehetem meg vele, hogy elszúrom a munkáját.
Dr. Csorba Éva, aki megmentette Szabolcs kezét. (Ezt a fotót Szabolcs kedvéért
kerestem elő a neten)
Közben kellett járnom az üzemorvoshoz ellenőrzésre. Az istvántelki megállónál volt a rendelő. Éppen jött a vonat, azzal készültem bejönni a Nyugatiba. Ahogy szaladok, érzem, hogy valami melegség önti el a kezemet. Odanézek, látom, hogy ömlik a vér a kötés végén. Fölszálljak a vonatra? A végén még elvérzek. Visszasiettem az üzemorvoshoz, de be se mentem, csak beüzentem, hogy a nővérke lavórral jöjjön ki, csak nem fogom végiglocsolni a folyosót. Vártam a lavórt, jött a nővérke, befáslizta, elállt a vérzés. Bementem a kórházba, elmeséltem, mi történt. Levették a kötést, alul csurom vér volt. Honnan jöhet ez? Aztán kiderítették, hogy egy ér, ami beszáradt, most, hogy újból felpuhult, kilyukadt. Mivel akkor már nem vérzett, újból bekötözték és azt mondták, jöjjek vissza két nap múlva kencézgetni. Közben még egyszer megindult a vérzés, de föltartottam a kezem és elállt. Simán elvérezhettem volna álmomban. Egy rossz mozdulat, reggel ott a tócsa, Szabolcs meg örökre elaludt. Visszamentem a kórházba, de akkor már ott fogtak. Ott is beindult a vérzés egyszer-kétszer, végül összevarrták.
Pár nap múlva nagyviziten közölte a főorvosnő, hogy megoperálnak, bőrátültetést kell végezni. Ezt úgy szokták csinálni, hogy karba kell tenni a kezet, a felkar bőrét felfejtik, arra ráteszem a tenyeremet és a bőr, ami közben a karból kapja a vérellátást, szépen odaheged a kezemhez. Nem nagyon örültem neki, mondom, nem akarok török basa lenni. Hetekig kellett volna ilyen pózban lennem.
Végül is nem így csinálták. A jobb tenyerem külső élére a kézfejről húzták át a bőrt, beforgatták és odavarrták. így keletkezett a kézfejemen egy lyuk, azt a felkarból kivett nyolc centi széles bőrcsíkkal befoltozták, ugyanígy a bal kezemen levő két sérülést is. Óriási szerencsém, hogy két számmal nagyobb bőröm van. Jó három hetet voltam benn, rendbe is jöttem, de a teljes gyógyulás még fél évig eltartott.
Már a kórházban elkezdtem följárni a második emeletre, mintha dolgom lenne, az udvar sarkában gimnasztikáztam. Közben az expedíció javában készült. Egy icipicit még mindig bennem volt, hogy nem létezhet, hogy egy ilyen baleset miatt lemaradjak. Otthon rögtön elkezdtem biciklizni, persze, fogni nem tudtam, csak támaszkodtam a kormányra. Elég hamar kiderült, hogy még alkalmatlan vagyok az útra, teljesen felkészületlenül nem mehetek, nem kockáztathatom az expedíció sikerét. Ezek után mentem fel később a Kedar Dome-ra és a Cho Oyu-ra. Ezt nem azért érzem nagyobb teljesítménynek, mint a többit, mert nehezebb vagy magasabb volt. Igazából nagyobbnak tartom, hogy újból elkezdtem mászni. 1987-ben 41 éves voltam. Azt mondtam, én még akarok valamit... Ismét a nulláról kellett kezdenem.
