HTML

Fél lábbal a csúcson

Szendrő Szabolcs története, melyben a fél lábnak van a legkisebb jelentősége

Friss topikok

Címkék

Fél lábbal a csúcson - 12. fejezet - Balfogás

2021.03.31. 15:39 Németh Géza

lubics_szendro_masolata.jpg

1987-ben indult az első magyar expedíció egy nyolcezresre a Himalájába. Benne voltam a csapatban, beválogattak, fo­galmam sincs, miért. Egyik szombaton és vasárnap is be kellett volna menni dolgozni. Akkor már javában hétvégi apuka voltam, szóltam a főnöknek, hogy nem tudok be­menni, mert nálam lesznek a gyerekek. Aztán szokás sze­rint valamiért mégsem kaptam meg őket. Gondoltam, hadd legyen jó legalább a vasútnak, mégis bemegyek. Hoz­zánk tartozott a népligeti alállomás is. Valami nagy ember jött volna oda hétfőn körülnézni, és ahogy az ilyenkor szo­kás, mindent ki kellett suvickolni, akár működött, akár nem, a lényeg, hogy jól nézzen ki. Azon a szakaszon teljes lekapcsolás volt. Szigetelőket kellett fényesíteni, kapcsoló­kat lefesteni, ezt csinálta az egész csapat, teljes feszültség­mentesítés mellett. Befejeztem a munkarészemet és tud­tam, hogy egy sodronyt az egyik áramváltónál ki kell cserélni. Mondom a főnöknek, átmegyek, kicserélem. Ilyenkor az történik, hogy a nagy alállomáson leföldeljük a kábelvé­geket, nehogy a feltöltődés miatt valakit megrázzon. Tudtam, hogy minden le van kapcsolva és a túloldalon rajta kell lenni a földelésnek. Mégis, valami sugallatra odamen­tem, meglegyintettem a vezetéket, hátha ráz. Elég hülye módszer, mert persze hogy megvág, ha van benne áram, de nem rázott, mert ez volt a transzformátor föld-ága.

    Kerestem egy kulcsot, hogy megnyissak egy csavart, de nem sikerült, úgyhogy megpróbáltam a másikat, a fölsőt meglazítani. Ott volt egy drótketrec, azon belül betontuskók, azokra álltam és elkezdtem lazítani a csavart. A jobb kezemmel támaszkodtam, a ballal pedig húztam ki a veze­téket a szorítóból. Abban a pillanatban bődületes áram­ütést éreztem. Másnap kimérték, 13 ezer voltos, 2 amperes áram csapott meg. Olyan érzésem volt, mint amikor a tévében vége van az adásnak és csak a szemcsés szürke képernyőt látod. A másodperc törtrésze alatt tudtam, hogy végem, ha nem engedem el, de a görcs már összehúzott. Éreztem, hogy semmi mást nem kellene tennem, mint egy picit hátradőlni és akkor leesnék, de besötétedett minden, elvesztettem az eszméletemet.

    Csak később tudtam meg, hogy az egyik kollégám, Lados Antal éppen befejezte a munkáját és látta, hogy ott vicsor­gok és füstöl a kezem. Azt hitte, csak fel van töltődve a ve­zeték és egyszerűen kitéphet onnan. Mivel hűvös volt, mun­káskabátot vettem, ami lelógott rólam, annál fogva rántott le. Olyan harminc-negyven centis ívet húzott a kezem. Azt hitte, ha addig nem haltam meg, akkor most fogok, mert egyenest egy szögvas keretre estem a derekammal. Ő meg­tette, amit megtehetett. A gyorsaságával az életemet men­tette meg. Az volt a szerencséje, hogy rajtam keresztül szakadt meg az áramkör, mert ő is bekerülhetett volna.

   Feleszméltem, ott feküdtem a földön elég ismerős póz­ban, pedig a vonatbalesetem nem is így játszódott le. Egy­szer az iskolában egyik haverom játékból majdnem megfoj­tott egy sállal. Most körülbelül azt éreztem, mint akkor, mi­után magamhoz tértem. Ott feküdtem, nem egészen fogtam még föl, hogy hol vagyok, láttam fölöttem a munkatársaim arcát. Akkor jöttem rá, hogy megcsapott az áram. Azt tud­tam, hogy ilyenkor összeégnek az emberek. Meg se mozdí­tottam a fejem, csak megkérdeztem, hogy néz ki a kezem. Mondják, eléggé összeégett. Felemeltem. Kész, nem tudok menni a Himalájába. Ez volt a legelső gondolatom.

     Feküdtem, mert áramütés után nem szabad mozogni. Jött a mentő bevittek a Péterfybe, oda már szinte hazajártam. Fel­vittek egyből a kórterembe, leültettek egy ágyra, elém tettek egy lavór vizet, hogy áztassam a kezemet. Úgy éreztem, rög­tön elájulok, ledőltem az ágyra. Jött a nővérke és leszúrt, hogy miért feküdtem le, az nem az én ágyam. Mondom, in­kább lefeküdtem, mint hogy elájuljak. Nem is tudom, miért jött rám a rosszullét. A látványtól meg a szagtól... Tóni, aki lerántott, elmesélte, hogy bár imádja a húst, napokig rá se tu­dott nézni, annyira beleivódott az orrába az égett hús szaga.

   Az orvostól - nem mondom meg a nevét - rögtön azt kér­deztem, meg lehet-e nagyon hamar gyógyítani a kezemet, mert készülök a Himalájába. Akkor még majdnem három hónap volt hátra az indulásig. A szívem diszkóritmusban járt, valahogy így, hogy tam, tam, tadadam, aztán mindig visszatalált az eredeti ritmusra, mert tudta, hogy még ver­nie kell. Az orvos elkezdte levagdosni a bőrt a kezemről, de sem­mi biztatót nem mondott.

   Közben jött Katalin és Kriszti látogatni. Egyik kollégám szólt nekik, hogy Szabolcs ma nem fog hazamenni. Persze, szörnyen megijedtek. Katalin állandóan izgul, hogy meg fo­gok halni, még akkor is, ha csak biciklizni megyek, pedig hát nem adtam rá annyi okot... Ott feküdtem bekötött ke­zekkel az ágyon és mosolyogtam. Tényleg elkönyveltem magamban, hogy ezzel a kézzel úgyse tudok többet rende­sen fogni, soha többet nem megyek a hegyek közé. Se kéz se láb, így már aligha lehet mászni.

   Katalin átölelt. Nagyon meleg ölelés volt. Kriszti a nya­kamba borult, bőgött, én meg csak nyeltem nagyokat, nem mertem vele sírni. Ilyenkor derül ki, hogy ő a lányom, nem egyszerűen a nevelt lányom.

    Három napig voltam a kórházban. Semmit sem csinál­tak a kezemmel, csak bekötötték. Azzal engedtek haza, hogy mindennap fél órát áztassam a kezemet kamillás víz­ben, aztán hetente Jöjjek be ellenőrzésre. Az orvos úgy fo­gott velem kezet, mintha semmi bajom nem lett volna. Azért láttam egy-két csillagot...

   A fájdalom? Ha kicsit megégeted a kezed, az nagyon tud fájni. Nekem nem volt komoly fájdalmam. Kérdeztem is a mentőst, még amikor bevittek, hogy mikor fog ez fájni. Azt mondta, csak türelem. De nem voltak olyan fájdalmaim, aminek egy ilyen sérülésnél kellett volna lenni.

   Amikor hazaértem, az volt az első dolgom, hogy nagy ke­servesen befűztem egy filmet a gépbe és lefényképeztem a kezem. A bal kezemmel húztam az ívet, annak a felső ré­sze égett meg csúnyán, a jobb kezem külső részén egy da­rabon szabályosan összesült.

(Szabolcs megmutatta ezeket a bizonyos fotókat. ... tiszta horror - N. G. )

szsz0828_3.jpg

szsz0828.jpg

    Kamillázgattam, száradt, de Katalin úgy érezte, ez nem az igazi gyógymód. Felhívta a Kun utcai kórházat, hogy meg­mutathatnám-e a kezemet. Dr. Csorba Éva főorvosnőhöz mentünk be. Megnézte, meghökkent, rögtön fölhívta az or­vost a Péterfyben és ott a fülem hallatára lehordta minden­nek, hogy csinálhatott ilyen baromságot. Ezt akkor rögtön plasztikázni kellett volna. Neki most újból puhítania kell a bőrt, hogy a szükséges bőrátültetést elvégezhesse.

    Ez újabb két hétig tartott. Közben az expedíció készülő­dött. Gondoltam, más hasznomat úgyse veszik, vállaltam, hogy utánajárok a vízumoknak. Akkor már tudtam, hogy bár esetleg el tudnék menni, de száz százalék, hogy telje­sen tönkretenném a kezemet. Úgy éreztem, ha a főorvosnő belefekteti a gyógyításomba az energiát, nem tehetem meg vele, hogy elszúrom a munkáját.

eges18.jpg

            Dr. Csorba Éva, aki megmentette Szabolcs kezét. (Ezt a fotót Szabolcs kedvéért

kerestem elő a neten)

   Közben kellett járnom az üzemorvoshoz ellenőrzésre. Az istvántelki megállónál volt a rendelő. Éppen jött a vonat, azzal készültem bejönni a Nyugatiba. Ahogy szaladok, ér­zem, hogy valami melegség önti el a kezemet. Odanézek, lá­tom, hogy ömlik a vér a kötés végén. Fölszálljak a vonatra? A végén még elvérzek. Visszasiettem az üzemorvoshoz, de be se mentem, csak beüzentem, hogy a nővérke lavórral jöjjön ki, csak nem fogom végiglocsolni a folyosót. Vártam a lavórt, jött a nővérke, befáslizta, elállt a vérzés. Bemen­tem a kórházba, elmeséltem, mi történt. Levették a kötést, alul csurom vér volt. Honnan jöhet ez? Aztán kiderítették, hogy egy ér, ami beszáradt, most, hogy újból felpuhult, ki­lyukadt. Mivel akkor már nem vérzett, újból bekötözték és azt mondták, jöjjek vissza két nap múlva kencézgetni. Köz­ben még egyszer megindult a vérzés, de föltartottam a ke­zem és elállt. Simán elvérezhettem volna álmomban. Egy rossz mozdulat, reggel ott a tócsa, Szabolcs meg örökre el­aludt. Visszamentem a kórházba, de akkor már ott fogtak. Ott is beindult a vérzés egyszer-kétszer, végül összevarrták.

   Pár nap múlva nagyviziten közölte a főorvosnő, hogy megoperálnak, bőrátültetést kell végezni. Ezt úgy szokták csinálni, hogy karba kell tenni a kezet, a felkar bőrét felfej­tik, arra ráteszem a tenyeremet és a bőr, ami közben a kar­ból kapja a vérellátást, szépen odaheged a kezemhez. Nem nagyon örültem neki, mondom, nem akarok török basa lenni. Hetekig kellett volna ilyen pózban lennem.

   Végül is nem így csinálták. A jobb tenyerem külső élére a kézfejről húzták át a bőrt, beforgatták és odavarrták. így ke­letkezett a kézfejemen egy lyuk, azt a felkarból kivett nyolc centi széles bőrcsíkkal befoltozták, ugyanígy a bal kezemen levő két sérülést is. Óriási szerencsém, hogy két számmal nagyobb bőröm van. Jó három hetet voltam benn, rendbe is jöttem, de a teljes gyógyulás még fél évig eltartott.

   Már a kórházban elkezdtem följárni a második emeletre, mintha dolgom lenne, az udvar sarkában gimnasztikáztam. Közben az expedíció javában készült. Egy icipicit még mindig bennem volt, hogy nem létezhet, hogy egy ilyen bal­eset miatt lemaradjak. Otthon rögtön elkezdtem biciklizni, persze, fogni nem tudtam, csak támaszkodtam a kormány­ra. Elég hamar kiderült, hogy még alkalmatlan vagyok az útra, teljesen felkészületlenül nem mehetek, nem kockáztathatom az expedíció sikerét. Ezek után mentem fel később a Kedar Dome-ra és a Cho Oyu-ra. Ezt nem azért érzem nagyobb teljesítménynek, mint a többit, mert nehezebb vagy magasabb volt. Igazából nagyobbnak tartom, hogy újból elkezdtem mászni. 1987-ben 41 éves voltam. Azt mondtam, én még akarok valamit... Ismét a nulláról kellett kezdenem.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://utasesvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr4016486622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása