Fél lábbal a csúcson

    Említetted a bordatörésedet, ami után végül is - második nekirugaszkodásra - sikerült kijutnod a Pamírba. Elsőre miért maradtál itthon?

Egy munkát végeztünk alpin technikával. Nagy leme­zeket, meg több ágú vasakat kellett leengedni egy erőmű tetejéről. Ahogy eresztettük őket lefelé, sorban betörték az üvegeket. Mondom, a végén még lebontjuk az egész épületet, inkább hagyjuk abba, úgyse tudjuk megcsinálni. Szóltam a fiúknak, menjenek haza. Hozzá kell tennem, én voltam a munkavezető. Egyedül maradtam, de csak nem hagyott nyugodni a dolog. A többieket már úgyse tudtam összeszedni, úgyhogy egy csigalépcsőn elkezdtem levon­szolni a vasakat. Le is vittem őket, de totálkáros lett a de­rekam.

Tulajdonképpen azért dolgoztam, hogy meglegyen a ki­utazáshoz szükséges óraszámom. Egy hónapos betegállo­mány lett a vége. Közben volt a felmérő a Libegőnél, amin mindenképpen el kellett volna indulnom. Elvánszorogtam az orvoshoz, hogy írjon ki dolgozni. Ez pénteken történt, hétfőre ki is írt. Akkoriban még az íróasztalon laktam, de amikor betegállományban voltam, mindig nekem adták a főelektrikus szobáját, enyém volt a rekamié, azon feküd­tem. Az ajtóra kiírtam ilyen kis marhaságokat, hogy látoga­tási idő ettől eddig, a beteget csak csokival szabad etetni stb. A munkatársaim hétvégén is bejöttek hozzám.

   Eljött a hétfő reggel, kelnék föl az ágyból, hogy megyek dolgozni, csak éppen nem bírok fölkelni. Először is fel kel­lene venni a műlábat, ahhoz viszont el kéne engedni az ágyat. Azt sütöttem ki, hogy legurítom magam az ágyról az íróasztal és az ágy közé, megpróbálom magam kinyomni, és ha már állok, nyertem. Éppen négykézláb küszködtem, amikor bejött a főnököm, Józsi bácsi és mondja: Mi van Szabolcskám, nyomjuk már a fekvőtámaszokat? Nem, fe­lelem, éppen haldoklom. A szervezet olyan fantasztikus va­lami, hogy ha elhatározza, hogy nem akar csinálni semmit, akkor nem is fog. A következő pillanatban görcsbe rándult az egész hátizmom, a derekamba meg olyan fájdalom hasí­tott, hogy az szinte kibírhatatlan. Rázuhantam az ágyra. Azt hittem, szétszakad minden izmom. Mondja a főnököm, megmasszírozza a hátam. Hozzám ne nyúljon, mert rögtön meghalok! Később hallottam, az egyik kollégának csak annyit mondott, Lacikám, azt hiszem, Szabolcsnak fáj­dalmai vannak. Pedig én úgy elküldtem szegényt...

   Jött a mentő, bevittek a kórházba, a felmérésből persze nem lett semmi, de a Pamírból sem. A következő évben nem volt semmi bajom, csak az a bor­datörés, úgyhogy elindultunk.

   Egyáltalán hogyan lehet bekerülni egy ilyen expedíciós csapatba?

   Ezeket a túrákat a szövetség szervezte az egyesülete­ken keresztül, tehát ott kellett jelentkezni. Akkoriban éven­te volt egy Kaukázus és egy Pamír. A bekerüléshez kellett a múltam, a jelenem és hogy az ingyen utazáshoz meglegyen a szükséges munkaórám. Ez nekem nagy évem volt, mert februárban jártunk a Kaukázusban, nyáron pedig már in­dultunk a Pamírba.

   A tervek közt szerepelt, hogy mindenképpen felmegyünk a Korzsenyevszkaja-csúcsra, ami 7105 méter magas és esetleg a Kommunizmus-csúcsra, ami az akkori Szovjet­unió legmagasabb hegye volt. Itt is akklimatizációval kezd­tük. A Ferganai-medencéből, Os városából felvittek ben­nünket az Acsik Tas táborig, ami körülbelül négyezer mé­teren van. Hirtelen túl nagy ez a magasság, rendesen fejbe veri az embert. Ráadásul nem érkezett föl az összes hol­mink, a hálózsákok valahol elakadtak. Bekvártélyoztak bennünket egy jurtába, két szinten. Szó szerint egymás hegyén-hátán feküdtünk, a fejem egy másik srác lába közül nézett ki, hogy legalább levegőhöz jussak. Aztán az egész társaságot leterítették egy ejtőernyővel, az volt a takaró. Ha közben valakinek dolga akadt odakinn, szépen eloldalazott a jurta falán, körbe az ajtóig.

   Majd szétrepedt a fejem. Akkoriban nem mertem orvos­ságot bevenni, ha eláll a fejfájás, azt jelenti, hogy akklimatizálódtam. Ezúttal nem vártam ki, bevettem egy tablettát.

   Ezután átrepítettek bennünket a Moszkvina táborba. Fantasztikus környezetben fekszik, körös-körül hóval fe­dett csúcsok, gyönyörű. A vécé, akarom mondani, a latrina egy moréna oldalában volt, ott guggoltunk és közben olyan panorámában volt részünk, mint az álom. Ha erről az út­ról vetítek és megkérdezik, hol készítettem ezt vagy azt a képet, mondom, hol, hát a latrinán!

   Az akklimatizálódáshoz a legjobb lehetőség az volt, hogy felmegyünk a Csetirjoh 6400 méter magas csúcsára. Ha va­laki oda feljut, nincs baj. Itt már nem volt probléma a lá­bam miatt az orvosi vizsgálatnál, hiszen tudták, hogy jár­tam fönn az Elbruszon.

   A Moszkvina hatalmas tábor, egyszerre legalább tíz nem­zetiség mászói voltak fönn. El is indultunk a Csetirjohra bemelegítésképpen, de nem mentünk föl egészen a csúcs­ra, nem is volt kötelező. Körülbelül 5600 méteren táboroz­tunk, aludtunk egyet, hogy szokjuk a magasságot. Jöttünk le a szép havas lejtőn és mindenki leseggelt. Ez egy hegy­mászó szleng, azt jelenti, hogy leülünk a hóra, csúszunk le­felé és közben jégcsákánnyal fékezgetünk. Ez egyrészt élve­zetes is, másrészt addig se kell menni, spórolunk az ener­giával. Még itthonról elfelejtettem tréningnadrágot vinni, Moszkvában vettem egyet öt rubelért. Ahogy leültem, már át is nedvesedett, de mire leértünk, megszáradt. Éjjel egy­szer csak arra ébredek, hogy iszonyúan fáj az aranyerem. Reggel nem bírtam lábra állni, úgy begyulladt. Mondom a fiúknak, végem, nem tudok menni. És közben ott voltak körülöttünk a hétezresek.

    Valami isten átka ülhet rajtam, már megint nem mehetek sehova. Elvittek az orvosi sátorba, feltérdeltettek egy kem­pingágyra. Az orvos megnézte, azt mondta, hogy ezt bizony vissza kell gyűrni. Nekilátott, és abban a pillanatban kínomban majdnem feltekertem a kempingágyat. Valami pokoli fájdal­mat éreztem, közben a nővér veregette az oldalamat, mint egy jó lónak, hogy ne üvöltsek, de szikrát hányt a szemem. Estére a következő kezelésre már morfiumot kaptam, at­tól aztán úgy mentem, mint egy balett-táncos, de amint el­múlt a hatása, már megint iszonyúan fájt. Attól kezdve egy héten át hipermangános vízben ülőfürdőket kellett vennem. A szaunasátorban égett a tűz, rajta forró kövek. Ott ücsö­rögtem reggeltől estig a lavóromban, közben a többiek persze másztak. Két síbotra támaszkodva jártam kajálni, ad­ták a káposztaleveseket, de mindig mondtam, hogy csak málenkij, málenkij, mert persze megint nem tudtam rende­sen enni. A bordám nagyjából rendbe jött. Még otthon egyik reggel megfeledkeztem magamról, jó nagyot nyújtóztam. Abban a pillanatban egy pattanást éreztem. Gondoltam, megint eltört, kezdhetek mindent elölről. Eleve úgy készül­tem, hogy mellbekötőt nem használok, mert ha abba belepottyanok, akár végem is lehet. Nagy magasságban az em­ber többször és mélyebben kénytelen levegőt venni, ezért ki­csit még fájt a mellkasom, de ez volt a legkisebb bajom.

   Akkoriban kötelező volt a rádió-összeköttetés az alaptá­bor és a mászó csapatok közt. Nekem azért kellett volna mindenképpen a csapattal mennem, mert ott volt, aki tu­dott beszélni oroszul az alaptáborral, én viszont, ugye, sem­mit. Közben összebarátkoztam a tolmácsnővel és megbe­széltem vele, hogy ha majd esetleg elmegyek hegyre, valaho­gyan kommunikálnunk kellene. Meg lehetne-e oldani, hogy én németül tartsam a kapcsolatot vele? Most képzeld el, én németül... Közben visszajött a csapat és szerencsére - az én szerencsémre - Jankovics Lacinak nem sikerült feljutnia a Korzsenyevszkajára, mert az egyik társunk lebetegedett, és ő vállalta, hogy vele marad. Visszajött, kérdem tőle, fel tu­dok-e menni. Azt mondta, fel. Akkor menjünk együtt. Laci­ra jellemző, hogy alig ért le, már másnap képes volt újra el­indulni. Meg volt beszélve, hogy visszük a rádiót és németül tartjuk a kapcsolatot a táborral. Laci se tudott nyelveket. In­dulás előtt felírogattam néhány kifejezést, ilyeneket, hogy ejnundcvancig, cvejundcvancig stb., hogy legalább azt meg tud­jam mondani, körülbelül milyen magasságban vagyunk. Így is lett, az egyes táborból este bejelentkeztem, makogtam va­lamit, hogy zer sőn, zer gut, de ha nekem akkor azt mond­ják vissza, hogy gyere le, fiam, mert olyan vihar közeleg, hogy meghalsz, attól még vígan továbbmentem volna, mert egy kukkot nem értettem belőle, mit mondanak. Én csak jelentkezgettem minden este, így végül táborról táborra ha­ladva négy nap alatt feljutottunk a csúcsra.

                        Pamír-expedíció, Korzsenyevszkaja, háttérben a Kommunizmus csúcs

           (Szabolcs felvétele)

    Volt a táborban egy osztrák csapat is, akik láttak engem rövidnadrágban, műlábbal. Gondolhatták, mit is kereshet itt egy féllábú ember, nyilván fölhozták, elnapozgat itt, mit kívánhat még az ilyen. Aztán fölfelé menet találkoztunk ve­lük. Teljesen ki voltak akadva, hogy fél lábbal nekiindul­tam a hegynek. Ez nekem lelkileg nagyon sokat adott. (A következő képpel - Juhász Árpád felvétele - átugrunk 1992-be, Üzbegisztánba, ahol Árpád és Rozsnyai Aladár rendező-operatőr portréfilmet forgatott Szabolcsról, ill. annak egy részét, Nem lehetek vesztes címmel. A YouTube-on megtekinthető.)

"Mit kereshet itt egy féllábú ember, nyilván fölhozták, elnapozgat itt, mit kívánhat még az ilyen...".

    Fölértünk tehát. Ott még nem lehetett kiengedni, de visszaérve a csúcs alatti táborba, az tényleg nagy érzés volt, összeölelkeztünk Lacival. Nagyon boldogok voltunk. Tűr­hető volt az időnk is, és szerencsére nem sziklán, hanem végig havon lehetett közlekedni. A sziklán minden lépést meg kell keresni, de a havon, ha leteszed valahová a lábad a hágóvassal, akkor az biztosan ott is van.

    Ez már komoly ugrás volt, hétezer méter. Hogy bírtad?

Érdekes módon nem viselt meg annyira, mint az Elbrusz. Azt mondják, ha télen mászol az Elbruszra, az leg­alább ezer méterrel többnek számít. Nem tudom, miért. Szóval nagyon meg voltunk elégedve, sírtunk egy keveset a fáradtságtól meg a boldogságtól, no meg hogy volt kivel sír­ni. Annak külön örültem, hogy Lacinak is sikerült feljutni, hiszen említettem, ő egy társunk miatt lemondott róla első alkalommal. Így az ő teljesítménye fizikailag, emberileg is értékesebb, mint a mienk.

    Egy nap alatt leszaladtunk a hegyről a táborba. Addigra persze már tudták, hogy fenn voltunk, és azt is, hogy jövünk lefelé. Lenn nagyon kedves dolog történt. A szakács­nő sütött valami lepényfélét és csokival rárajzolta, hogy 7105 méter. Ezt a tortát én kaptam.

    Azt mondtad, leszaladtatok egy nap alatt. Lefelé szabad gyorsan jönni?

     Szabad, azzal nincs probléma. Olyan gyorsan úgyse tu­dunk lejönni, hogy abból baj legyen.

   Érzed ilyenkor a fizikai megkönnyebbülést?

   Nem, az alaptáborban még nem lesz több a levegő. Négy-ötezer méteren végig megmarad az oxigénhiány. Orvo­si vizsgálatok alapján tudjuk, hogy amikor hosszabb idő után lejövünk a hegyről, a szervezetünk gyakorlatilag lenul­lázza magát. Teljesen lemerülnek az elemek, csak a vörösvérsejtek száma magasabb egy darabig.

                                           "Teljesen lemerülnek az elemek"

   Mondd, a hegymászók minden téren, az élet más területén is ennyire kívánják a sikert?

    Erre azt mondhatom, hogy a civil életben is tudják, mit akarnak és azt el is érik. Persze, azt is lehet mondani, hogy az igazán bátrak a földön járnak, s nem a csúcsokat ostro­molják.

   Ez nagyon szépen hangzik. Kitől származik ez a mon­dás?

   Tőlem. Ezt írtam föl a mostani fotókiállításom meghívó­jára mottóként. És hidd el, tényleg így is gondolom. Mert le­hetnénk olyan emberek, akik azért megyünk a hegyek közé, mert a földön nem találjuk meg az igazunkat, nem tudjuk el­viselni a társadalmat, inkább a hegyek közé menekülünk. De ha én igazán bátor vagyok, nem menekülök el. Lehet, hogy ha azt a sikert, amit fönn elérek, itt lenn is megtalálnám, nem mennék a hegyek közé. Akiket én ismerek, zömmel nem ilye­nek, ők a földön is sikeresek és elérik, amit akarnak.