Fél lábbal a csúcson

Szabolcs, a fotós (Juhász Árpád felvétele)

Korábban azt mondtad, hogy neked a hegyek között nincsenek se gyerekeid, se feleséged. Mégis, amikor szóba kerülnek, minden szavadból kihallik, hogy nagyon fontosak a számodra. Nem erőltetlek, de nem akarsz be­szélni a feleségedről? Úgy értem, a másodikról.

Nem is tudom, azt mondta, nem nagyon akar szerepel­ni ebben a könyvben. De hát Katalinról kell mesélni. Ő ugyanolyan fontos az életemben, mint a hegyek. El lehet ér­ni valamilyen teljesítményt úgy is, hogy az ember rossz csa­ládi körülmények között él és ezek elől menekül el a he­gyekbe, hogy ott legalább nyugtot találjon. Volt rá példa ko­rábban. De aztán haza kell jönni és nagyon nem mindegy, kihez. Most már jó hazajönni és ezt az érzést nekem Kati adta meg az első perctől kezdve. Sőt, most már egyre ne­hezebben indulok el.

A legjobb kajakos barátom felesége volt. Szilveszter az idősebbik fiam keresztapja, ezért is kapta az ő nevét. Miu­tán abbahagytuk a kajakozást, néha meglátogattam őket Cegléden, mert akkor éppen ott laktak. Aztán jött a válás. Először ők váltak el, aztán mi. Szilveszter újra megnősült, de akkor is ugyanúgy jártam le hozzájuk. Egy alkalommal éppen nála volt Kriszti, aki most a lányom, illetve a nevelt lányom, de én őt is ugyanúgy a gyerekemnek tartom, mint a fiaimat. Szilveszter vitte vissza a kislányt Siófokról Szé­kesfehérvárra Katihoz és felajánlotta, szívesen elhoz engem is kocsival. Megérkezünk és mondja, ha nem félek Katitól, menjek föl velük. Hát miért félnék tőle, végül is azért, mert már nem vagytok házasok, attól még ugyanúgy lehet ő is a bará­tom! Pofátlanság is lenne, ha feléje se néznék. A kocsiban még arról beszélgettünk, hogy a volt feleségekhez sosem szabad visszamenni, mert egy szó, egy mozdulat egy pilla­nat alatt előhozhat minden rosszat, keserűséget a múltból. Na, mindegy akkor jól elbeszélgettünk, aztán elmentem hozzá még egyszer, korábban ugyanis lefényképeztem Krisztit, vittem a képeket, de az égvilágon semmi nem volt közöttünk, csak barátság.

    1981. május tizedikén, amikor kikísért, egyszer csak azt mondta: tíz év múlva hozzád megyek feleségül! Majdnem másik vonatra szálltam a meglepetéstől, mert mindenre számítottam, csak erre nem. Ezt akkor rögtön följegyeztem a naptáramba, nézd meg, most is megvan, csak annyi van ideírva, hogy tíz év. És pontosan tíz év múlva, 1991. május tizedikén megvolt az esküvő. Addig együtt éltünk, úgyhogy a papírnak ilyen szempontból semmi jelentősége nem volt..

(Katalin 2000-ben súlyos, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt – NG)

    Három évig lenn laktunk Fehérváron, onnan jártam be dolgozni, ami elég megerőltető volt, hiszen addig ugye az íróasztalon aludtam és amint fölkeltem, kész voltam a munkára. Most meg fél háromkor kellett kelnem. Aztán la­kást cseréltünk, így kerültünk Újpalotára.

   Említetted, hogy a válásod azért viselt meg nagyon, mert a fiaidat nem úgy nevelhetted, ahogy szeretted volna. Milyen a kapcsolatod velük?

   Kati azt szokta mondani, hogy amikor meglátom a fiai­mat, egyből megváltozik a tekintetem. Nagyon rosszak vol­tak azok az évek, az anyjuk csak kilenctől ötig engedte el őket velem minden második hétvégén. Nem is nagyon tud­tam hova menni velük, gyakran vittem be őket a gyárba, mert akkor még ott laktam. Aztán amikor már együtt él­tünk Katival, egy teljes évig egyszer sem engedte el őket, mindig talált valami kifogást. Ott álltam az ajtóban, és ami­kor el kellett jönnöm a gyerekek nélkül, legszívesebben leléptem volna egy busz elé. Az ilyen idegi terhek elviselésé­re alkalmatlan vagyok. Mindenkinek megvan a maga ke­resztje, nekem ez volt, de túl nagyra sikerült.

   Minden gyerek életében van egy olyan időszak, amikor nagyon kell neki az apa. Más lett volna a helyzet, ha a volt nejem újból férjhez megy, vagy van egy élettársa..., mert akkor talán oda se megyek. Kaptam például a gyerekektől ilyen levelet, hogy apu, többet ne gyere, de nem hittem el, hogy ezt maguktól írták, és persze nem is volt igaz. A hely­zet akkor sem változott, amikor a fiúk nagyobbak lettek. Szigorúan kilenctől ötig. Hatra sosem vihettem vissza Szil­vesztert és Sebestyént. Ebbe még egy ördögsziklai kirándu­lás is alig fért bele.

Mit szólnak a fiaid a hegymászásaidhoz? Hallottak egy­általán róla, milyen helyeken jársz?

   Mindenről tudtak, de a mai napig sem tudom, hogyan könyvelték el ezt magukban. Talán büszkék voltak az ap­jukra, de olyat sosem mondtak, hogy hú, apu, milyen klassz vagy. Most már természetesnek veszik tőlem. Nem hiszem, hogy én ettől lennék különb, mint más.

Őket nem csapta meg a hegymászás szele?

   Dehogynem. Egyszer felhívott a nejem a munkahelye­men, amikor még kicsik voltak, hogy ne dumálj ezeknek a kölyköknek, mert találtak egy madzagot, egyre azt kötözgetik, hogy ők is hegymászók akarnak lenni. Biztosan volt bennük ilyen vonzalom. A nagyobbik fiam, azt hiszem, szí­vesen eljönne velem mászni, de még nem mentünk. Talán csak egy picit kellene biztatnom, de nem fogom erőltetni.

   Milyen volt a te gyerekkorod?

   Említettem, hogy Máriabesnyőn éltünk. Ne keresd a térképen, nincs rajta, ez Gödöllő külterülete. Ez akkor de­rült ki a számomra, amikor már bejártam Pestre és a rend­őrök egyszer igazoltattak. Kérdezték, hol születtem. Mon­dom, Máriabesnyőn. De hát ide Gödöllő van írva! Ja, úgy is lehet mondani. Nekem természetes volt, hogy amikor vo­nattal jártunk, volt egy Gödöllő nevű állomás és volt egy Máriabesnyő.

Édesapám gyertyaöntő kisiparos volt, de mivel olyan idők jártak, hogy ezt a mesterséget az egyházhoz közel ál­lónak érezték, kénytelen volt visszaadni az iparengedélyt. Ezután a Gödöllői Gépgyárban volt művezető, édesanyám pedig az erdészetnél könyvelő. Három testvérem van, két nővérem és egy öcsém. Idősebb nővérem így mutat be ben­nünket: van egy okos (Zsolt), meg egy híres (én?) öcsém és egy szép húgom (Gyöngyvér). Én viszont tudom, ki a leg­melegebb szívű (Mária).

   A lakásunktól nem messze volt egy apácazárda, abból alakították ki a gimnáziumot, úgyhogy a gödöllői gimnázi­um tulajdonképpen Máriabesnyőn van. A testvéreim oda jártak, aztán az öcsém elvégezte az Agrártudományi Egye­temet Gödöllőn. Most nyúlgenetikával foglalkozik Kaposvá­ron. Azt szoktam mondani, hogy ő a nyulak Czeizel Endré­je, tényleg a legjobb ezen a szakterületen.

    Nem éltünk túl jó anyagi körülmények közt. Gyakran mentünk kirándulni az erdőbe, gombát szedtünk, jól érez­tük magunkat, és a másnapi ebéd is megvolt. Biztos, hogy ezek a kirándulások alapozták meg a későbbi életemet is. Azután is sokat kijártam az erdőbe, vaddisznókat, minden­féle állatokat fotózni, de aztán kormányvadászati területté nyilvánították, minket pedig kitiltottak onnan. Az iskolá­ban még tanultunk olyan történetet, hogy a szegény ember gyereke kiment az erdőbe, fogott egy nyulat és ezért a föl­desúr megverette. No, hát mi be se mehettünk az erdőbe. Ezután kezdtem a Pilisbe, meg a Börzsönybe járni.

                                                                  Gödöllő

                                                                        Pilis

    Most éppen egy fotókiállításra készülsz. Mikor kezdtél el fényképezni? Akármibe lefogadnám, hogy először diáztál.

    Persze. Végül is laborálni nem tudtam, pedig az érde­kelt volna. Amikor már dolgoztam, a munkahelyen a fotó­laborban hívhattam, nagyíthattam, akkor már sokat dol­goztam fekete-fehérre is. Az nekem nem kellett, hogy le­adom a filmet és más nagyítgassa. Fekete-fehérnél sokat le­het variálni, de a diánál abban a pillanatban dől el, milyen lesz a kép, a kompozíció, amikor beállítom és elsütöm a gépet, utólag már nincs lehetőség korrigálni.

                 Boross Zsuzsa, a veresegyházi művelődési központ (most már ny.) igazgatója

megnyitja Szabolcs egyik fotókiállítását

                                                   Őrség

   Először egy Beirette gépem volt, az első tátrai útra még azt vittem. Aztán lett egy Practicám, akkoriban az volt a legjobb gép, amit Magyarországon a magamfajta meg tu­dott venni. Volt hozzá egy 300-as teleobjektívem, azzal már szép természetfotókat lehetett készíteni. Elmentem egy fotóklubba, elvégeztem a kezdő tanfolyamot, de nem emlékszem belőle semmire. Elkezdtem fotóújságokat ven­ni, annak a végén mindig volt képbírálat. Amatőrök küld­ték be a felvételeiket, amiket egy szakember megbírált. Én is bírálgattam a magam ízlése szerint, és az ítéletem nem mindig egyezett a profiéval. Később a kezembe került né­hány külföldi fotóújság, azokban már voltak gyönyörű he­gyek. Igazából ezekből tanulgattam meg, mit hogyan kelle­ne csinálni.

   Az első alpi túrára már egy Pentacon Sixet vittem. Ez egy NDK-gyártmányú 6x6-as gép, dög nehéz, de sajnos nem túl­ságosan üzembiztos. Az optikája elég jó volt, de a mecha­nikája nagyon gyenge. Hallottam, hogy újból elkezdték gyártani modernebb kivitelben. Most egy Mamiya 645-ös gépem van, amivel szintén rollfilmre lehet dolgozni, csak nem 6x6-os a negatív méret, hanem 4,5x6 cm-es. Nekem ez azért fontos, mert így három képpel több fér egy erede­tileg tizenkét kockás filmre. A film pedig, te is tudod, őrült drága. Azért is jó ez a méret, mert egy kép sosem négyzet alakú; vagy magas, vagy széles. A Mamiya nagyon drága gép, sosem lett volna annyi pénzem, hogy megvegyem. Vi­szont a gyárban a fogászaton rendelt Schlotter Gyuri, hoz­zá jártam rendbe hozatni a vacogástól lekopott fogaimat. Miután kiderült, hogy mindketten fotózunk, összebarát­koztunk. Anyagilag kissé jobban állt nálam, megvette a Mamiyát. Ő beszélt rá arra is, hogy AGFÁ-ra fotózzak. Mu­togattam neki az általam gyönyörűnek hitt ORWO-diáimat, mire mondta, ha már ennyi energiát fektetek a fényképezésbe, használjak minőségi filmet. Később neki alábbhagyott a fotózási kedve és fölajánlotta, vegyem meg a gépét. Nekem akkortájt volt egy balesetem, kaptam valami pénzt a biztosítótól, meg a cégtől is. Ebből lett meg a gép. Volt egy elég jó Minoltám, azt még beleszámítottuk, így kaptam vol­na meg a Mamiyát teleobjektívvel és nagylátószögűvel 35 ezerért. Mondom, Gyurikám, ezt még meg kell emésztenem. Túl jónak tűnt az üzlet. Ahogy járkáltam a városban, meglát­tam a bizományi kirakatában egy hasonló gépet, ami egy picit jobb volt az övénél, de 150 ezer forintba került. Mon­dom neki, én ezt ennyiért képtelen vagyok megvenni, ne haragudj, nem fogadhatom el. Sikerült még ráalkudnom húszezret. Még így is elmondhatom, hogy ilyen jó üzletet az életben nem kötöttem.

    Mikortól kezdve mondhattad el, hogy most már egész jó képeket csinálsz?

    Á, azt még nem lehet.

    Ne viccelj, megjelent egy csomó naptárad, több kiállí­tásod volt, most nyílik a következő, mi kell még?

  Nézd, ezt bárki megtehetné, nagyon sok jó természet­fotós van, csak másoknak esetleg nem szólnak, hogy állít­son ki.

  De neked nyilván nem véletlenül szólnak.

   Igen, mert már van ismeretségi köröm és minden hegymászó azt hiszi rólam, hogy jól fotózok.

   Nyilván azért, mert tényleg jól fotózol.

   Ha például Balog Géza képeit nézem, azok nekem job­ban tetszenek, mint a sajátjaim. Ha együtt vetítünk, lehet, hogy a kívülállónak az enyémek tetszenek jobban. Nekem technikai előnyöm is van, mert egy nagy kép sokkal több információt képes közvetíteni, mint kisfilm. Biztos, hogy egy kicsit azért látni is kell tudni a fotózáshoz. Ráadásul hajt az a leküzdhetetlen kényszer, hogy másokkal is meg­oszthassam az élményeimet. Amikor belenézek a kereső­be, már erre gondolok. Legszívesebben mindent, amit lá­tok, hazahoznék, de akárhány képet is készítek, ez lehetet­len. Beérném azzal is, ha legalább a valóságot visszaadhat­nám. Azt szoktam mondani, amíg nem tudom az Everestet egy nyolcezer méteres vászonra kivetíteni, nem tudom megmutatni, milyen valójában. De igazából még akkor sem, mert a külső szemlélő sosem láthatja ugyanazt, amit én láttam, nem tudhatja, hogy akkor éppen fáztam, vagy milyen szagok, hangok vettek körül. Csak a valóságnak egy szeletkéjét, a szebbített mását tudom bemutatni.

              Egyetlen közös képünk. Szabolcs felkért, hogy nyissam meg egyik fotókiállítását

- és persze örömmel vállaltam. Ennek is megvan úgy húsz éve

               Szabolcs, a fotós akcióban (utóbbi Péterváry Gábor felvétele)

                                                            Tibet

                                                                       India

                                                 Zebegény

                        A Szent Mihály-hegy a Prédikálószékről

                                          Körforgás

               Szép hegy (a címet Szabolcs adta a képnek)

  Rossz időben eleve nem is fotózok, elő sem veszem a gé­pet, mert féltem. Korábban néha a súly miatt nem vittem magammal, de most már mindenhova elcipelem, még ak­kor is, ha nem használom. Felvittem például a Cho Oyu-ra, de az utolsó képet úgy 7300 méteren készítettem, a hátra­levő 900 méteren nem is exponáltam Nem volt lelkierőm, látási problémáim is voltak. A csúcson nagyon ritkán sül el a gép.

(Még valami ide kívánkozik a fejezet végére. Szabolcs nem csak a dög nehéz fotófelszerelését cipeli, hogy megmutathassa nekünk az a sok szépséget, amit ő lát. Megszámlálhatatlan előadást tartott-tart szerte az országban. Egy jókora hátizsákban cipeli a saját - dög nehéz-  vetítőjét, és a nemkülönben dög nehéz diáit. Pazar előadásaival, sajátos humorával már rengeteg embert megörvendeztetett. Köszönjük!)