Több, mint két és fél év telt el azóta, hogy utoljára magnóra beszélgettünk. Én se hittem volna, hogy a végén még az Everest is belefér. Talán ha elkövettél volna egy sorozatgyilkosságot, pár nemi erőszakot, már rég utcán lehetne a könyv. Manapság, úgy látszik, ez kell a publicitáshoz és a végén még talán azt is megkapjuk, miért kell könyvet írni erről az emberről, hiszen még föl se jutott...
Tudom, hogy közben volt egy dél-amerikai expedíciótok, mely hegymászó szempontból igen jól sikerült. Erről nem is akarlak részletesen faggatni, de történt ott valami más is.
1995 elején nyolcán elmentünk Dél-Amerikába, Brazíliába, Argentínába és Chilébe. Sikerült megmásznunk a kontinens egyik legmagasabb csúcsát, az Aconcaguát, mely alulról éppen súrolja a 7000 métert. Utolsó előtti napunkon már Rióban, a bérelt lakásunkban voltunk, készültünk hazafelé. Kopognak, jön a házigazda, kérdi, minden rendben van-e, ugye, holnap elutazunk. Persze, minden rendben...
Az Aconcagua alaptábor
Úgy fél óra múlva újból kopogtatnak. Az ajtóban három pisztolyos férfi áll, rendőrigazolványt mutatnak és mondják, kábítószer-ellenőrzést tartanak. Civilben voltak. Társaságunkban volt egy helybeli hölgy - nekem távoli rokonom -, aki természetesen értett portugálul. Nekem semmi nem volt gyanús. Attól féltem csak - mert már hallottunk ilyenről -, hogy miközben ücsörgünk az egyik szobában és egyikük pisztolyt fog ránk, a nappaliban a másik kettő zavartalanul matathat. Esetleg betesznek valami kábítószert a holmink közé, aztán felajánlják, hogy ha fizetünk, elfelejtik az egészet. Nem ez történt.
Egyenként hívtak át bennünket a másik szobába. Amikor sorra kerültem, látom, hogy a többiek ott fekszenek összekötözve. Széttépték az ágyneműt, azzal kötözték meg őket, aztán persze engem is. Nem ellenkeztem, tartottam a kezem, de igyekeztem a hátamra feküdni, ha már befizettem erre az előadásra, ne maradjak le semmiről. Még mindig nem gyanítottam semmit. Ilyen hülye naiv alak vagyok. Előszedték a pénztárcáinkat, amit találtak, ledobálták az ágyra. Még mindig azt hittem, tényleg rendőrök, hiszen ha rablók volnának, egyből zsebre tették volna. A végén aztán persze fölmarkolták. Miután mindannyiunkat megkötöztek, azt mondták, maradjunk nyugodtan húsz percig, azzal ránk csukták az ajtót.
Horcones völgy, Argentína
Úgy öt perc múlva sikerült kioldozni magunkat, de nem tudhattuk, nincs-e még ott valamelyikük a másik szobában. Kimentünk, nem voltak ott, de a fotóstáskáink sem. Nem sokkal előtte raktam be a kész filmjeim egy részét. A diáim kétharmada meg a gépem eltűnt. A gépet első pillanatban nem is sajnáltam, csak a filmeket... később persze... Nagyon sokba került a felszerelésem, azóta van másik. A diák pótolhatatlanok. Azonnal összepakoltunk, nem szóltunk se a rendőrségnek, se a portásnak - lehet, hogy ők is benne voltak - és pucoltunk ki a repülőtérre.
xxx
1993 szeptemberében ott hagytuk abba - akkor még azt hittük, ott fejeztük be - a beszélgetést, hogy próbáljuk meg elképzelni, amint Szabolcs ott áll az Everest oldalában...
Akkor még az sem volt biztos, hogy bekerülök a csapatba.
Tényleg, hogyan állt össze a csapat?
Dr. Nagy Sándor, az expedíció szervezője szólt az akkor még technikai vezetőnek szánt Dékány Péternek, hogy küldjön levelet azoknak az embereknek, akiket szívesen látna a csapatban. Elvileg jelentkezhetett bárki. A feltétel az volt, hogy legyen legalább egy hétezres mászása, tehát magashegyi eredménye, tapasztalata. Ebbe a kategóriába elég sokan belefértünk, ezért is örültem, hogy nekem is szóltak, megtiszteltetésnek vettem.
Csalódott lettél volna, ha nem kapsz meghívást?
Azt hiszem. Lehet, hogy még jelentkeztem is volna, pedig nem szokásom. így nagyon megkönnyítették a dolgomat, nincs lelkifurdalásom, hogy elvettem valakinek a helyét. Örültem, hogy valakiknek szükségük van rám. Végül is tizenheten jöttünk össze, de nem mindenkit Péter hívott meg, mert ő közben anyagi okok miatt kiszállt. A csapathoz tartozott Reinhard Wlasich és felesége, ők osztrákok, és egy erdélyi magyar fiú is. (Dékány Péter 2000-ben, 44 éves korában a Karakorum-hegységben a Distaghil Sar hegy megmászása közben elhunyt. - N.G.)
Reinhardék már a Cho Oyun is veletek voltak. Miért nem mentek saját hazájukbeliekkel?
Mert osztrák expedíció nem indult az Everestre. Készülődött viszont egy német csapat is, elvileg velük is tarthattak volna. Lehet, hogy az túl drága volt - ők fejenként egy millió forintot fizettek be a mi expedíciónkba -, de az is közrejátszhatott, hogy már ismertek bennünket, tudták, kivel indulnak el.
Beszélgettem erről a vállalkozásról Ozsváth Attilával, aki végül is szintén az anyagiak miatt nem ment veletek. Idézem szó szerint: „Nagyjából összeállt a társaság, de ezek az emberek - engem is beleértve - alig másznak már, az utóbbi években nincsenek eredményeink, időnk sincs rá, fiatal alig akad közöttünk. Döngethetjük a mellünket a múltunkkal, de mi lesz a hegyen, ki fog fölmenni?”
Sok szempontból igaza volt. Nekem például az utolsó komoly teljesítményem, a Cho Oyu megmászása még hat évvel ezelőtt volt. Igaz, közben többen is jártunk a csaknem 7000 méter magas Aconcaguán. A felkészületlenségünket talán azzal tudnám a legjobban kifejezni, hogy a legnagyobb feladatunk nem az edzés, hanem a pénz előteremtése volt. 350 ezer forintról indultunk - fejenként -, 400 ezer lett belőle, ennyit pedig egyikünk sem tudott csak úgy leakasztani. A szponzorok pedig nem tolongtak.
Nem értem, miért nem érdeke egy magyar vállalatnak az első magyar Everest-expedíció támogatása. Elvégre - ha sikerül - büszkélkedhettek volna veletek. (Azóta, mint tudjuk, jó néhány magyar Everest-expedíciót támogattak hazai cégek, korábbi sikertelenségeik ellenére igen bőkezűen)
Ha sikerül... elvileg 50-50 százalék esély volt arra, hogy feljutunk vagy sem. Talán ez a bizonytalanság nem volt vonzó. Támogató is kétféle van. Akad, aki ad valamit, hogy az a pár hülye kimenjen, esetleg kitűzze azt a kis háromszínű zászlócskát és nem vár érte ellenszolgáltatást. Az igazi szponzor vár valamit cserébe. Mondjuk azt, hogy ha megjelenünk a tévében, kitűzzük a cégjelzését... aztán megeshet, hogy csak fejkivágást mutatnak, a cetliből semmi sem látszik.
Már az elején sem ment minden simán. Késett a felszerelés. Szokás szerint hajón akartuk eljuttatni a felszerelést Bombay-be (azóta már Mumbainak hívják), onnan pedig vonattal Delhibe. Ez kb. két és fél tonna, nagy része élelmiszer, sátrak, személyes dolgok. A Radnóti nevű hajó pedig késett. Ez már adott okot némi aggodalomra, mert a monszunnal sajnos nem lehet megbeszélni a késést. Végül nem Bombay-ben, hanem a pakisztáni Karachiban tették partra a felszerelést, onnan került Katmanduba.
Ti a kínai, vagyis a tibeti oldalon akartatok fölmenni. Miért pont ott, miért nem Nepál felől?
Egyrészt, mert minden magyar Himalája-expedíció Tibetből indult, másrészt olcsóbb a csúcsengedély és minden egyéb, és kevesebbet is kell várni a mászási engedélyre.
Nagy a különbség a két oldal között?
Az Everest "térképe" a tibeti oldal felől
Van különbség, de ez nem játszott szerepet a választásunkban. Mindkettőnek megvan a maga nehézsége. Az északi oldal nagyon szeles, de itt sem mindegy, melyik úton megyünk. Ha az ún. Nagy kuloárt választjuk, az a normál útnál technikailag nehezebb, de kevésbé szeles. Ott nem kell túl sok időt 8000 fölött tölteni, míg a normál úton jóformán megkerüljük a hegyet. 8400 és 8848 között legalább 1500 métert kell megtenni, ami ilyen magasságban és terepviszonyok között nagy távolság. Az expedíciók nagy része a normál utat választotta.
Tibetben egy Shegar nevű városka volt az utolsó állomásunk a civilizációban. Itt már akklimatizációs gondjaink voltak - pedig a magasság csak 4000 körüli -, nekem például 38 fok fölötti lázam volt, mások már Katmanduban összeszedtek valami torokgyulladás-félét, amiből az út végéig nem tudtak kilábalni. Nagy magasságban már nemigen gyógyul az ember, inkább csak romlik. Hiába, a szervezet mindig kitalál valamit, hogy tiltakozzon, ha nem a megszokott körülmények között érzi magát.
Orvos volt veletek?
Igen, dr. Gárdos Sándor. Minden téren rendkívül képzett, mindent tudott a hegyről, akár technikai vezetőnek is bevált volna. Április 14-én felérkeztünk az alaptáborba, megláttam a hegyet. Persze, már korábban is látszott, de igazából ekkor kerültem testközelbe vele. Az az egy százaléknyi esély, amit magamnak adtam a feljutásra, abban a pillanatban semmivé lett. Tudtam, hogy ennek a hegynek a megmászására alkalmatlan vagyok.
Őszintén, ha nem tudod, hogy ez az Everest, hanem egy másik, nevesincs csúcs, akkor is ugyanígy éreztél volna?
Biztosan van ebben valami pszichés hatás is, az Everestnek sugárzása van, amire én fogékony vagyok.
"Az Everestnek sugárzása van" (a kép az alaptáborból készült)
És a többiek? Beszéltek ilyesmiről egymás között?
Nem, szóba sem kerül. Ezt általában mindenki magában intézi el. Egy szóval sem mondjuk ki, hogy kár erőlködni, menjünk haza.
Hogy néz ki ez az alaptábor? Milyen volt például az idő?
Szeles, de ez végig jellemző volt. A tábor 5200 méteren van, pár száz méterrel a Rongbuk-gleccser végmorénája előtt, sziklás, köves terület. Több más expedíció is táborozott a közelünkben..Az első pillanatokban megtudtuk az összekötő tiszttől, hogy három nap múlva érkeznek a jakok, melyek a felszerelést felviszik a 6400-as táborba. Ez számomra fél halálos ítéletet jelentett. Amikor a Cho Oyu-ra mentünk, egy hetet töltöttünk az itteninél 400 méterrel alacsonyabban levő alaptáborban, hogy egyáltalán el merjünk indulni följebb, az 5800-as táborba. Itt fele annyi időnk lett volna. Azt mondták, semmi probléma, kifizetjük az állási időt és a jakok addig várnak az alaptáborban, ameddig akarjuk. Persze, nem volt ennyi fölösleges pénzünk, úgyhogy az egészségesebbek három nap után tényleg elindultak fölfelé.
Mi, akik maradtunk, rövidebb akklimatizációs túrákra jártunk. Kiderült, hogy még mindig rosszul vagyok, de nem vagyok rosszabbul akkor sem, ha megyek. Megnyugodtam, hogy nagy bajok nem lesznek, de az az egy százalék még nem jött vissza.
Később igen?
Talán kétszer pár percre, de akkor éppen ültem, vagy feküdtem.
Hat nap múlva mi is elindultunk fölfelé. Itt kezdte megmutatni magát a hegy. Egy darabig a középső Rongbuk-gleccser mellett kell menni, aztán balra bevenni a kanyart a keleti gleccserre. Kinézek valamit, azt gondolom, egy órán belül ott vagyok, aztán kettő lesz belőle. Három nap alatt tettük meg az 1200 méteres szintkülönbséget.
Tábor a keleti Rongbuk gleccseren
Tudom, hogy buta kérdés, de nagyon kimerítő volt?
Nekem minden tábor elérése nagyon kimerítő. Az elején még jól elvagyok. Úgy osztom be az erőmet, hogy addig, ameddig kell, elérjek, de a táborba úgy buktam be, mint a futó a célba. A két tábor közti út eleje nem valami szép, de följebb megpillantottuk a jégtornyokat. Óriási, több tíz méter magas jégsüvegeket. Ilyen csodálatos látványban életemben nem volt részem. Egy időre minden bajom elmúlt. Amikor aztán felértünk, megmértem a lázam: 38,2-38,5 volt, nem csoda, hogy kikészültem.
Azok a bizonyos jégtornyok
A lábad hogy bírta?
Tökéletesen. Amint picit hűvösebb az idő, működik.
Mondd, mi az ördögöt tudtok csinálni heteken át odafönn, úgy értem, amikor éppen nem mentek?
Sok időt töltünk a sátorban. Többen akármeddig is képesek elkártyázgatni. A Cho Oyu-ra vittem walkmant, de alig hallgattam. Erre az útra semmit. Nincs kártya, nincs zene. Azt az időt, amit kinn töltök, csak a hegyeknek, a környezetnek akarom szentelni. Egy pillanatig sem unatkoztam, különösen ha a jégtornyok közelében jártam. Az utat háromszor tettem meg oda-vissza. Ez a 6400-as magasság emberi tartózkodásra hosszabb távon alkalmatlan. Folyamatosan, észrevétlenül épül le a szervezet. Egy ilyen expedíción leadunk 8-10 kilót. Kivételesen enni, aludni is tudtam, de akkor is fogytam. Ebben a táborban egyszerre tizennégy expedíció tartózkodott elég kis helyen összezsúfolódva. Olyan tömeg és zaj volt, mint a búcsúban.
Eredetileg úgy terveztük, hogy kiépítünk egy tábort 7000 méteren, az északi nyeregben, aztán 7800-on, majd 8300-on, és onnan lehet megkísérelni a csúcstámadást. Nagyon kevés olyan csúcs van, melynél legalább egy éjszakát el kell tölteni 8000 fölött; az Everest ilyen és ez egyáltalán nem mindegy.Erőss Zsolt és Reinhard Wlasich ment elöl, ők voltak a legjobb erőben, ők építettek ki a táborokat. Mire mi visszaértünk 5200-ra, rádión megtudtuk, hogy már sátrat állítottak 7000 méteren.
Elindultunk mi is, s először persze csak a 7000-es táborba. Az út egy része olyan 45 fokos jégfal. Óránként kb. 100 méteres sebességgel lehet rajta közlekedni. Több expedíció hozott Nepálból magashegyi teherhordókat, serpákat, akik kiépítik az utat. Az északi nyereg lábánál már ott van a beépített kötél, amely állítólag fölvezet egészen a csúcsig. Ez már nem az a hegymászás, amiről én valaha álmodoztam, mégis, itt mindig biztosítottam magam ezzel a kötéllel. Annyi esélyt nem adhattam a hegynek, hogy esetleg kicsússzak. Egyébként mindenki, aki arra jár, használja.
Fenn a 7000-es táborban egy kb. 8 méter magas hófal tövében jóformán szélcsendben lehet sátrazni. Ha innen továbbmész a gerincen és eléred a hófal végét, meghallod, mit mond a hegy.
A 7000-es tábor
Mit?
Üvölt a szél. Nem sivít, nem fütyül, hanem az egész hegyoldal mély hangon bömböl. Akkor érted meg, jaj istenem, hova kerültél.
Itt együtt volt az egész társaság?
Á, nem. Tizenheten sosem voltunk együtt, még ilyen csoportkép se készült. Várkonyi Laci eleve vagy két héttel később jött utánunk, képzeld el, ugyanazon az úton, amin mi teherautókkal, ő nagyobbrészt gyalog! Többen már följebb jártak, Nagy Sanyi pedig mindvégig az alaptáborban maradt, tartotta a frontot.
Felmentünk tehát 7000-re, onnan vissza, közben pedig még egyszer lementem az alap táborba, hogy kiheverjem a fáradalmakat.
Szerintem ezt a föl-le mászkálást földi halandó nem érti meg. Nem lélekölő ez, hogy miközben a csúcs a cél, ti a táborok között szaladgáltok?
Az, de muszáj. Nekem pedig mindenre gyógyírt jelentettek ezek a jégtornyok. Akárhányszor is képes lettem volna föl-le menni, hogy ezeket láthassam.
Látom, följegyezted a föl-le liftezéseidet. Olvasd fel, légy szíves, csak hogy el tudjuk képzelni, mit csinálnak ezek a hegymászók olyan sokáig egy hegy oldalában.
5200-ról 6400-ra, vissza 5200-ra, ismét 6400-ra, onnan 7000-re, vissza 6400-ra, újból 7000-re, 6400-ra, 5200-ra, 6400-ra, 7000-re, 6400-ra, 7500-ra, 7000-re, 7800-ra, 6400-ra, 5200-ra. A végére rendesen akklimatizálódtam, de ehhez ezeket a sétákat végig kellett csinálni. A 7000-es táborból 7800-ra készültünk társammal, a Dokival, Gárdos Sanyival. Előtte nem is ismertük egymást, de számomra az expedíció egyik nyeresége, hogy szereztem még egy jó barátot.
Gárdos Sándor útban az 1-es tábor felé
Tudtatok róla, hogy a nepáli oldalon öt hegymászó meghalt?
Csak utólag hallottuk, de a mi oldalunkon is történt három haláleset. Indiaiak voltak.
Ott voltunk tehát 7000-en, de Sanyi nem érezte magát olyan erőállapotban, hogy továbbmenjen. Azt mondta, elenged, ott a fix kötél, nem kell egymást biztosítani, de nem mentem. Megint mondom, nekem nagyon fontos a társ. Nem azért, hogy húzzon vagy toljon, de ha együtt indultunk el, együtt is érkezzünk vissza.
Közben tudtátok, mit csinálnak a többiek?
Tudtuk, de például a naplómban csak a saját mozgásaimról írok pl. ilyen részleteket, hogy fáj-e az aranyerem, van-e székletem stb. Az embert nagyon el tudják foglalni a saját kis problémái. Egyébként akkorra már minden bajom elmúlt, de nem éreztem magam olyan fizikai állapotban, hogy 8000 fölé jussak.
Ekkor már biztos voltál benne, hogy nem jutsz fel a csúcsra?
Említettem, hogy kétszer visszajött az az egy százaléknyi esély, talán félálomban. Azt viszont reálisan felmértem, hogy semmi keresnivalóm nem lenne abban az élpárosban, akik fölöttünk jártak. Azt is tudtam, hogy nincsenek úgy kiépítve a táborok, hogy nagyobb magasságban egyszerre több páros is mozogjon odafönn. Ahhoz, hogy valaki feljusson a csúcsra a legkedvezőbb időben a legjobb helyen kell lenni. El kell csípni azt a pár napot, amikor elviselhető az idő és a fizikai állapot is megfelelő.
Közben Bradács Ági, Straub Jóska és Koncz Ákos elindultak 7800-ra, Józsi már 6400-ról sem tudott kimozdulni a gyomorpanaszai miatt, így Ági és Ákos mentek együtt. A 7000-es táborban éjszakáztak, másnap reggel, nagyon rossz időben indultak tovább. Ákos nem érezte jól magát, visszafordult, Ági pedig egyedül felért 7800-ra. Ez új magyar női csúcs.
Mindenki tudja, történt egy tragikus esemény is.
Én éppen a 7000-es táborban voltam, amikor 8300-ról Zsolt leszólt rádión, hogy Reinhard mozgásképtelen.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Tudni kell, hogy ez a hír estefelé jött. Semmit sem tehettünk, mert ha azonnal indulunk is, belegyalogolunk az éjszakába még azelőtt, hogy a 7800-as tábort elérnénk. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy felkészültünk a másnap reggeli indulásra. A 7000-es táborban egy másik expedíciónak volt egy speciális zsákja, amelyben a környezeténél magasabb légnyomást is elő lehet állítani. Ha ebben valaki eltölt bizonyos időt, az alacsonyabb magasságban érzi magát, akár olyan állapotba is juthat, hogy képes a saját lábán lejönni.
Zsolték közelében volt egy norvég orvos, ő aznap megmászta a csúcsot, éppen lejövőben volt. Elég nehezen tudta magához téríteni Reinhardot, orvosságot adott neki, oxigént, amit először nem fogadott el, csak később. Ó még akkor is azt hitte, fel tud menni. Reggel Zsolt jelentette rádión, hogy éjszaka Reinhard meghalt. Volt fönn velük egy orosz fiú, azzal próbálták mesterségesen lélegeztetni, de aki ilyen magasságban meghal, az nagyon meghal, nem lehet újraéleszteni.
Túl a sokkoló híren, el kellett dönteni, mi legyen a holttesttel. A felesége először szerette volna, ha lehozzuk, aztán mégis úgy elöntött, maradjon fönn. Zsolt reggel rögtön elindult lefelé, így Reinhardot egy orosz és egy angol temette el. Ráengedték a sátrat, amelyben meghalt és kőből kiraktak rá egy keresztet.
Végül is a haláleset volt az oka annak, hogy minden további csúcskísérletet föladtatok és lejöttetek?
Nem. Csak nekik kettőjüknek volt meg a lehetőségük, hogy fölmenjenek, lejöjjenek és elinduljunk visszafelé az engedélyünk lejárta előtt. Ha tegyük föl, én, vagy bárki olyan helyzetbe kerülhetett volna, hogy följuthat, nem fért volna bele az időbe, de ennek az elvi lehetőségnek a megteremtődéséhez is nagyon sok mindennek kellett volna összejönni.
Miután tisztában voltunk azzal, hogy senki sem juthat föl, Dokival elindultunk volna, hogy lebontsuk a 7800-as tábort. Talán mi voltunk a legjobb erőben és Doki szeretett volna minél magasabbra jutni. 7500-nál találkoztunk a lefelé jövő Zsolttal. Közben megtudtuk, hogy Reinhard felesége, Eli mielőbb haza akar indulni és szeretett volna beszélni Zsolttal és Dokival. Így lementünk a 6400-as táborba. Eli megölelt bennünket, ebben minden benne volt. Nem ismertem az életüket, de tudom, a hegyek voltak az életük. Egyet akartak, a hegyeket és ez Reinhardnak most már örökre megmaradt.
Ezzel vége is lett volna az expedíciónak, ám Dési Józsival mégiscsak felmentünk lebontani a legfelső tábort, hiszen legalább százezer forintnyi érték maradt volna fönn, és - ami nekem fontosabb - tudtam, hogy ott is maradt Reinhardnak néhány személyes tárgya. Így jutottam föl végül 7800-ra. Lebontottuk a sátrat, a helyére odatettem egy magyar zászlót.
Tegyük föl, ha van még időtök, elérhettétek volna a csúcsot?
Nem hiszem. Így utólag azt mondhatom, talán föl is mehettünk volna, de hiába érzem jól magam 7800-on, az nem 8700... és fordultak már vissza a csúcstól 200 méterre is. Többet kockáztatni addig, amíg nincs csúcsesélyem, nem szabad. Nem is magam, hanem az expedíció miatt. Rájuk vet rossz fényt, ha meghalok, különösen ha pont én halok meg.
Azt hittem, ezen a pont te kérdésen már rég túl vagy.
Nem, nem vagyok túl.
Térjünk vissza az oxigénre. Az Everestet már elég sokan megmászták oxigénpalack használata nélkül.
De erről az oldalról és ezen az úton még nem sokan.
Ezt nem értem. A nepáli oldalon ugyanolyan kevés oxigén van nagy magasságban, mint a tibetin. Nem mindegy?
Nem. A nepáli oldalon meredekebb a felmenet, ott nem kell végigmenni egy ilyen hosszú gerincen. Ez teszi ezt az oldalt nehézzé oxigén nélkül.
Ti miért nem használtatok oxigént?
A csapatból néhányan úgy nyilatkoztak a sajtónak, ha van oxigénünk, feljuthattunk volna, csak éppen az anyagiakon múlott. Az igazság az, hogy mi eleve úgy indultunk el, hogy nem fogunk oxigént igénybe venni.
Ezek szerint képesnek tartottátok erre magatokat?
Igen, voltak olyanok a csapatban, akik ötven százaléknyi esélyt adtak a sikerre. Én, ugye, az elején egy százalékot adtam magamnak, de ezzel is túllőttem a célon, mert ottlétünk alatt legalább kétszázan mozogtak a hegyen és csak egy jutott fel oxigén nélkül.
De hát miért nem kellett az oxigén? A virtus kedvéért?
Nem, szó sincs virtusról. Az előző szezonban többen is megmászták az Everestet oxigénpalackkal és anélkül is. Oxigénnel sincs garancia a sikerre. Ha oxigénnel mászunk, és közbejön egy technikai hiba vagy elfogy az oxigén, biztos, hogy meghalunk, le sem tudunk jönni. Nélküle viszont - elméletileg - addig lehet följutni, ahonnan még vissza is tudunk jönni. Igazából a sportszerűség miatt nem akartunk oxigént vinni.
Ezt a fajta sportszerűséget nem egészen értem. Ti pontosan tudtátok, hogy oxigén nélkül sokkal kevesebb az esélyetek, és azt is, hogy a társaság egy részének soha többet nem lesz alkalma,
hogy akár a közelébe is jusson az Everestnek. Érdemes volt a sportszerűség miatt ezt az esélyt feladni?
Ha csak és kizárólag ezen múlik és biztos a feljutás, talán érdemes lett volna megpróbálni. A mai eszemmel tudom, hogy oxigénnel könnyebb feljutni és mégis azt mondom, nem kellene.
Az expedíció tagjai hogyan értékelték a vállalkozást?
Különféleképpen. Akadt, aki szerint ez egy sikeres expedíció volt, ami ugye, elég morbid megállapítás, hiszen elveszítettük egyik társunkat. Sikeres akkor lett volna, ha teljesítjük, amiért kimentünk. A többség szerint tanulságos volt. A halált mindannyian elfogadjuk. Ez sajnos eleve benne van. Ha valaki túlmegy azon a határon, amelyen nem szabadna, senkit sem lehet felelőssé tenni. Kérdezhetik, miért kellett kidobni ezt a fejenkénti 400 ezer forintot. Ezt is csak magunkban tudjuk elintézni.
És te magad?
Nekem nem igazán teljesítmény ez a 7800 méter. Csalódott nem vágyok, mert csodálatos helyeken járhattam, ami nekem legalább olyan fontos, mint a társ. A másik: eleve úgy indultam, hogy nagyon haza akartam jönni. Persze, a többi expedícióra sem azért megyünk el, hogy meghaljunk, de ezúttal minden korábbinál jobban vissza akartam térni. A kis családom, elsősorban a feleségem, Kati miatt. Ő adott nekem tizenhat évet a hegyek között. Ha ő nincs, talán addig megyek fölfelé, ameddig bírok, de így nem tehettem meg, hogy a holtpont átlépésének kockázatát vállaljam.
Emlékszel, 1993 szeptemberében arról beszéltünk, mi lenne azután, ha feljutnál az Everestre. Akkor most mi lesz? Tisztában vagy vele, hogy többet nem juthatsz fel...
...nem vagyok tisztában, a betyár életbe! Felhívott Várkonyi, hogy miféle marhaságokat nyilatkozgattunk a hazaérkezésünk után és megpendítette, hogy jövőre újból vissza kellene nézni. És képzeld el, ahogy ezt mondta, valami megbizsergetett. Lehet, hogy az egész irreális, nem lesz belőle semmi, de megbizsergetett.
Az Everest - imazászlókkal (valamennyi kép Szabolcs felvétele)
Nagyon megleptél. Azt hittem, úgy jössz haza, hogy kész, vége. Tudom, te minden utadra úgy indultál el, hogy az lesz az utolsó, talán soha többet nem mehetsz a hegyek közé, mert romlik a jó lábad térdízülete, ötven éves vagy, erre tessék, kiderül, hogy ha jövőre indulna egy újabb expedíció, megint nekivágnál.
Nem biztos. A hegymászás nekem olyan, mint a házasság. A lángoló szerelem elmúlt, de átalakult egy nagyon mély szeretetté. A szívem mélyén elmennék, az eszemre hallgatva nem valószínű. De nem tudom, meddig leszek okos...
Amikor az expedíció 1996 júliusában hazatért, Dürr János kollégámmal (e könyv szerkesztőjével) kimentünk Szabolcs elé Ferihegyre. Mint az alábbi kép, és az indító fotó (önarckép) mutatja, elég lepusztult állapotban volt.
De még tényleg nincs vége! Következik a kedvenc fejezetem, majd meglátjátok, miért.
