Fél lábbal a csúcson

A 4. fejezettel folytatjuk Szendrő Szabolccsal közösen írt, először 1997-ben megjelent könyvünket. (Az indító kép Péterváry Gábor felvétele)

Amikor hazajöttem az Alpokból és visszavittem a felszere­lést Hildának, megkérdezte, mit csináltunk, mit másztunk, hova, hogyan jutottam fel. Tulajdonképpen ők vetették fel, hogy szívesen fogadnának tagnak. Nekem ez a hívás okvet­lenül szükséges. Persze, óriási örömmel elfogadtam, de ah­hoz, hogy papírom is legyen, el kellett végeznem egy tanfo­lyamot. Ez az Oszolyon történt.

Hátha valaki kedvet kap a hegymászáshoz, meséld el, mit kellett csinálni, mit lehet ott tanulni.

Akkoriban szerencsém volt, mert lehet, hogy ma már megbuknék. Most három tanfolyamot kell elvégezni, ne­kem akkor csak az alapfokúra volt szükségem. Ma már elég sok mászóiskola van az országban, de bevallom, én nagyon kevésén voltam. Leginkább az Oszolyon mászkáltunk a klubtagokkal. Én ezután szinte egyből a nagy hegyek közé mentem, de nagyon sokan vannak, akik itt leállnak, és egész életükre megragadnak egy húsz méteres falon.

        Ahol a magyar hegymászók többsége elkezdi - az Oszoly (MTI fotó, 1961)

     Maga a tanfolyam nagyon fontos és hasznos. Ott tanuljuk meg a technikát, a kötél, a biztosító szerkezetek haszná­latát. Sok civil nem érti, hogyan kerül föl a kötél a falra, és talán azt hiszik, a kötélen mászunk. Pedig az kizárólag a biztosítást szolgálja, amivel azt érjük el, hogy valamivel ki­sebbet esünk annál, mint amit megérdemelnénk. Persze, nem kell feltétlenül esni, én például nem szeretek, elég ke­veset is potyogtam. Egyszóval a kötél, meg a szögek...

     Nyilván nem valamiféle százas szögről van szó...

   Ezek valójában egyáltalán nem hasonlítanak a szöghöz és nem magába a sziklába, hanem a repedésekbe verjük bele. Másfajta kell egy keskeny repedésbe, más a széleseb­be. Ezeken a szögeken van egy lyuk, abba akasztjuk a ka­rabinert, abba pedig a kötelet. Attól a pillanattól kezdve, hogy elindulok a földszintről, a társam biztosít. A kiindu­lásnál kialakítunk egy fix pontot, ezt nevezzük standnak. Már itt is rögzíteni kell magunkat, mert ha az elöl mászó lepotyog, esetleg fölrántja az alul levőt és az nagyobb sérü­lést szenvedhet, mint az, aki repült. Ahogy haladunk fölfe­lé a falon, mindig beteszünk valamilyen biztosító szerkeze­tet, ami lehet szög, ék, vagy valamilyen friend, ami elég bo­nyolult és drága szerkezet. Ezekbe egy karabineren keresz­tül beleakasztom a kötelet, és amikor már úgy érzem, hogy a kötél vége felé vagyok - egy kötélhossz körülbelül 45 mé­ter -, akkor kialakítok egy újabb standot. A köztes biztosí­tásoknak is sok mindent ki kell bírniuk, de a standoknak mindenféleképpen ki kell bírniuk két embert és egy esést.

   És ki is bírják?

   Nagy százalékban igen.

   Előfordult már veled, hogy kiszakadt egy szög?

   Nem, de azt úgy kell beverni, hogy az ember tudja, az élete múlik rajta. Az én időmben általában benne hagyták a szögeket a sziklában, de ma már kipucolják a falakat. Amikor a Tátrában másztam, pontosan fel lehetett is­merni, hol vannak a beszállások az utakhoz. Ezekben még benne voltak az előző mászók által betett szögek.

   És te ezekben megbízol?

   Teljesen nem. Megmozgatom, rácsapok a kalapáccsal és általában már a hangjából meg lehet állapítani, hogy tart-e. Ezek a szögek maguktól is kilazulhatnak az idők fo­lyamán. Az utóbbi években szögeket már nem is haszná­lunk. Helyettük vannak különféle ékek és a már említett friendek. Csuklós szerkezetek, amelyek terhelésre bele­feszülnek a repedésekbe és a szétnyíló pofáikkal megtar­tanak. Ezek nem a továbbjutást segítik, hanem csak a biz­tosítást szolgálják. Nem foghatom meg a szöget, mert az akkor már modern, vagy más szóval mesterséges mászás­nak számít. A modern mászásnál megfogjuk a szögeket, vagy szükség esetén beakaszthatunk egy kis hágcsót, amit trepninek hívunk. Azokon a helyeken, ahol már olyan pi­cik a fogások, hogy kézzel nem is lehet beléjük fogni, acél­kampókat használnak, abba akasztják a hágcsót. Engem ez a stílus igazából sosem érdekelt. A tanfolyamon egyéb­ként megtanultuk még a kötéltechnikát, a csomókötéseket, és a mászás etikáját is.

                      Szabolcs a falon (Francia-bánya, Budai-hegység)

    Erről most egyből az jutott az eszembe, hogy hazajöt­tél az Alpokból, elmesélted Hildának, miket másztál meg, ő pedig elhitte. Miért?

    Fogalmam sincs. Az ember nem mond be olyat, amit nem csinált meg. Tényleg, ez is az etikához tartozik. Fur­csa, mert én még soha nem vittem le bizonyítékot arról, hogy valamit megmásztam. Ha mondjuk felmegy valaki az Everestre és lefotózza a csúcson levő kis háromlábú gúlát, az egyértelmű bizonyíték, de ilyen nem sok hegyen van. Általában el kell tudni mesélni, hol Jártam, mit hogyan csináltam, és ezek alapján cl lehet dönteni, hogy tényleg fönn jártam-e vagy sem.

   Manapság milyen vizsgákat kell még letenni?

   Az alapfokún kívül van egy magashegyi, amit a magya­rok a Tátrában csinálnak. Ott már előre kell mászni, igazi hegyek között, meg kell találni a beszállást. A kalauzból szépen fel lehet készülni az utakból, le vannak rajzolva, írva, fotózva, csak az nem biztos, hogy az ember a helyszínen ezeket tényleg meg is találja. Ezen kívül van egy téli tanfolyam, általában a Fogarasi-havasokban.

   A tanfolyamon volt még valami, ami nagyon fontos ne­kem. Emlékszel, azt mondtam, ha egyszer följutok az Oszolyra, én leszek a világ legboldogabb embere. Ez meg is történt, de úgy, hogy fölülről biztosítottak. Eszembe sem jutott olyasmi, hogy majd elöl megyek és bármit is berakok a falba. Itt viszont kötelező volt, hogy elöl másszon az em­ber. Ez teljesen megváltoztatta a hegymászáshoz való viszo­nyomat. Elvileg mindenki után fölmehetek akármilyen hegyre mint másodmászó és nagyon boldog leszek. Ha vi­szont elöl mászom, már bennem van az a plusz felelősség­érzet, hogy nem az számít, mekkorát potyogok, hanem az, hogy a társammal is baj történhet, az ő biztonságáért is fe­lelős vagyok. Igazából akkor kezdtem hegymászónak érez­ni magam, amikor előre is másztam. Sikerrel letettem a vizsgát, de várt még rám egy másik próbatétel is. Ahhoz, hogy az OSC tagja lehessek, át kellett esnem egy szavazáson. A klubtagoknak meg kellett szavaz­ni, hogy felveszik-e társnak maguk közé Szendrő Szabolcsot vagy sem. Nagyon Jó érzés volt, hogy állítólag én voltam az első, akit tartózkodás nélkül, egyhangúlag meg­szavaztak. Pedig csak fél éve voltam közöttük.

                  Ozsváth Attila és Singer János Szász-Svájcban, egy homokkőfalon

(Szabolcs felvétele)

   Azért emlékszem egy apró negatívumra is. Szerettem vol­na kimenni a Tátrába és szóltam az egyik fiúnak, hogy eljönne-e velem. Arra hivatkozott, hogy nem ér rá, aztán egy­szer csak hallom, hogy egy másik srácot hívogat a Tátrába. Hiába mozgok jól az Oszolyon, hiába van meg a vizsgám, társnak még nem vagyok elfogadható, még nem vagyok ki­próbálva. Ez kicsit rosszul esett, de nem tartott soká­ig. Már volt valamennyi önbizalmam. A mászóiskolában egyre jobbakat másztam, az ötös szint például nem jelen­tett különösebb problémát.

    Mi a maximum?

   Most már a tízes, tizenegyes, de akkor a hatos volt. Azt tekintették az emberi teljesítőképesség felső határának. Na­gyon tetszett nekem, hogy már csak egy fokra vagyok ettől a határtól. Tulajdonképpen az akkori hatosok között voltak olyanok, amik a mai besorolás szerint hetesek vagy nyolca­sok, csak akkor azokat még így nem tartották számon.

   Milyen volt az első túra igazi csapattal?

A végzősöknek azt mondta a szakosztályvezető, Sza­badka Péter, na gyerekek, megvolt a vizsga, úgyis ki akar­tok menni a Tátrába, nem kell mindig egy tapasztalt veze­tő nyakán lógni, menjetek ki a Zöld-tóhoz, a Weber-csúcshoz, ott lehet szépeket mászni. Így kiutaztunk tapasztalt társ nélkül mi, kezdők. Ránéztem a Weberre és végem volt. Ez az egyik legnehezebb fal a Tátrában, északi fekvésű, so­ha nem süti meg a Nap, több száz méter magas, nagyon meredek és félelmetes. Elindultunk egy ötös úton, de csak körülbelül a harmadáig mentünk, az úgynevezett rámpáig. Az igazi profik innen persze tovább másznak, mert van út följebb is, de mi, kezdők ott megálltunk és visszajöttünk. Éreztük, hogy nekünk ez túl sok, és egy kicsit el is ment a kedvünk a dologtól. Másztunk viszont a Vöröstavi-csúcsra egy ötös nehézségű úton, ami tíz órásnak volt leírva, de mi jóval előbb, 7-8 óra alatt fölértünk.

   És lefelé?

   Semmi különös. A túlsó oldalon egyszerűen le lehet sé­tálni. Ilyen a hegymászás.

  Az anyagi fedezetet ki adja ezekhez az utakhoz?

   Akkoriban még az egyesület állta, de hát az nem bank... Mi magunk is dolgoztunk, kéményeket bontottunk, festettünk, ablakot pucoltunk. Ezt hívják ipari alpinizmusnak. Én is dolgoztam, sőt ma is dolgozom ilyen munká­kon. Ezért nem mi, hanem az egyesület kap pénzt, viszont az első pamíri és kaukázusi túrára teljesen ingyen mehet­tem ki. Feljegyezték, ki hány órát dolgozott, és aki meg se moccant, annak nem mondták, hogy állják az utazását. Egy időben még a mászással is lehetett pénzt keresni. Fi­gyelembe vették az út idejét,  nehézségét és ennek a szor­zata adott egy pontértéket. Megvolt, hogy hány pont hány forintot ér. Ha valaki sokat és nehezeket mászott, akár pénzt is kereshetett. Ez mára megszűnt, sőt útiköltség-térí­tés sincs, úgyhogy saját zsebből utazunk.

         Ilyen az ipari alpinizmus. Szabolcs (éppen kifelé igyekszik) és két társa egy templomtorony tetején (kivágat Veres István "Égi emberek" c. filmjéből, operatőr Sáfrány József - valamikor a 80-as években)

         Szabolcs munkában (a kép forrása ugyanaz, mint a fentié)

   Gondolom, az ilyen utakon, ahol napokra, hetekre össze vagytok zárva, egymásra vagytok utalva, különösen a nehéz helyzetekben szépen kijönnek az emberi tulaj­donságok.

   Az elején, a kisebb túrákon még nem nagyon, inkább csak a nagy hegyek között. Minél magasabbra kerülsz, an­nál jobban felöltözöl, a lelked viszont egyre meztelenebb lesz. Nekem nagyon fontos a társ; ahogy nehezedtek az utak, úgy nőtt meg számomra a társ értéke. Nagyjából ki­alakulnak a párok. Jó mászónak általában a társa is na­gyon jó. Az első és talán utolsó párom, akivel valóban jó, baráti viszony alakult ki, Jankovics Laci volt. Neki akármi­kor mondhattam, hogy jöjjön velem ide vagy oda mászni. Nekem mostanában már elég gyakran szólnak, de én ma­gam nem nagyon megyek oda senkihez.

               "Nekem nagyon fontos a társ". Itt éppen Gond Ferenc

(Alpok, 2007, Péterváry Gábor felvétele)

   Te közben mindvégig dolgoztál a vasútnál. Ha mászni mentetek, szabadságot kértél, vagy csak úgy elengedtek?

   Eleinte még volt kikérőnk, egy-két hetet adtak. Hülyén hangzik, tudom, de nekem azt kellett bebizonyítanom, hogy nélkülözhető munkatárs vagyok. Az emberek normá­lis esetben azt szeretnék bebizonyítani, hogy ha elmennek egy időre, nélkülük megáll az élet. Nekem olyan beosztás kellett, ahonnan bármikor nyugodt szívvel elmehettem, ha úgy hozták a körülmények. Később aztán nem kaptam ki­kérőt, mert ahhoz első osztályú sportolónak kellett volna lennem, mint a kajakosoknál, a hegymászásban azonban ilyen nincs.

    Saját példámból tudom, hogy hiába utazom immár húsz éve a világban, a család nagyon nehezen viseli. Az édesanyád, a testvéreid, a feleséged mit szól hozzá, hogy időről időre elmész a hegyek közé és az életedet kockázta­tod?

    Azt hiszem, nem örülnek neki. Féltenek, azt tudom. Hajdan Vitraynak volt egy műsora, amelyben ilyen csoda­bogarakat mutatott be. Annak ellenére, hogy édesanyám nem örült annak, amit csinálok, írt neki, hogy van egy fia, aki fél lábbal hegyeket mászik az Alpokban. Vitray úr egyik munkatársa felhívta az öcsémet - én éppen a hegyekben voltam - ,hogy miféle ember is ez a Szendrő Szabolcs. Mondja az öcsém, olyan, mint a többi, nincs benne semmi rendkívüli. A család tehát elfogadott ilyennek, semmi külö­nöset nem talált benne. Ezek után Vitray úr már nem is ke­resett, talán azt hitte, valamiféle anyai elfogultság íratta azt a levelet.

   A mostani feleségemmel, Katalinnal más a helyzet. Nála a féltés és a szeretet a legjobb arányban áll egymással. Egy kapcsolatban az egyik fél szeretheti annyira a másikat, hogy nem engedi sehová és felteszi a kérdést: én vagy a he­gyek?! Az igazi szeretetnél ilyen kérdés nincs. A nővéremtől viszont mindig kikaptam, amikor megjöt­tem, hogy könnyű nekem, elmegyek, de hogy édesanyánk mit áll ki ezalatt, azt nem lehet kibírni. Ő csak tudja, ő él vele. Én akkor már az irodában laktam.

  Onnan, az íróasztalról jártál mászni?

    Igen, de végül is ma is onnan járok, mert az összes fel­szerelésem, a diáim, a könyveim egy része ma is benn van a gyárban. Egy öltözőszekrényt meghagytak nekem, de az enyém az egész fotóshelyiség is, pedig már évek óta nyug­díjban vagyok. A lakásban nem fér el a rengeteg holmi, úgy­hogy ha szükségem van valamire, megyek be a gyárba. Úgy kezelnek, mint aki el se ment, mint aki részese az életük­nek. Nagyon szerettem ott dolgozni, főleg az emberi kap­csolatok miatt...

   1981 elején, télen két társammal, Kereszti Györggyel és Ecsédi Istvánnal elmentünk Bulgáriába és végigmásztuk a Pirin főgerincét. Még kezdőnek számítottam, nem sokkal előtte kaptam meg az áhított hegymászó igazolványomat. Éreztem, hogy ezek a tátrai utak nem elegendőek egy expe­dícióhoz. Egy tátrai falmászásnál egy-két órás sétával elér­hető a beszállóhely, a nagy hegyeknél viszont sokat kell menni, mire magát a hegyet elérjük. Magam sem tudtam, alkalmas vagyok-e egy ilyen túrára, de a társaim megbíztak bennem, mertek szólni, hogy menjek velük.

  Azt még csak megértem valahogyan, hogy miért próbál meg valaki feljutni egy falra vagy egy csúcsra, de mi a jó egy gerincmászásban?

   Ez a gerinc nagyjából száz kilométer hosszú és van benne körülbelül negyven darab 2500-as csúcs. Föl, le egy héten keresztül. Ehhez tulajdonképpen nem kell különö­sebb hegymászói képesség, csak jó kondíció. Alig egy-két helyen használtunk jégcsákányt, szinte végig tudtunk men­ni síbottal, ami nekem nagyon fontos, mert ezek a mankó­im. Kiderült, hogy jól bírom, a lábammal sem volt különö­sebb probléma. Engem, amennyire lehetett, kíméltek, nem kellett túl sokat előremennem havat taposni. Először két napig mély hóban haladtunk, aztán amikor felértünk a ge­rincre, ott már jó kemény volt a hó.

                        Gerinctúra a Pirinben (Szabolcs felvétele)

           Ebből készült a könyvünk címoldala

Elég tűrhetőek voltak a körülmények, csak egyszer ka­pott el bennünket egy szélvihar. Erős szélben az ember, ha tud, lemegy a gerincről a szélárnyékos oldalra és ott halad tovább. Elértünk egy csúcshoz, de nem tudtunk fölmászni rá. Mondom, milyen dolog az, hogy egy csúcsot csak úgy kihagyunk, mert fúj a szél! Valakinek csak föl kéne menni! Én vállalkoztam rá. Tisztára úgy éreztem magam, mint a háborúban, ebbe is próbáltam beleélni magam, hogy fü­tyülnek a golyók és nekem ilyen körülmények között kell előrehaladnom. Hát fütyültek is, csak itt a golyó szélből volt. Elindultam fölfelé, de már hallottam is, ahogy bőgés- szerű hanggal közeledik egy széllökés. Abban a pillanatban lecsaptam a jégcsákányt, hasra vágtam magam és már lo­bogtam is a csákány nyelén, olyan iszonyú erővel jött. Ami­kor kicsit alábbhagyott, fölugrottam és rohantam fölfelé, aztán újabb bőgés, megint hasra. Végül fölértem és a csa­pat nevében ezt a csúcsot is megmásztam.

   Fantasztikusan szép időben mentünk tovább egészen ad­dig, amíg el nem értük a Pirin-csúcsot. Ködben, felhőben volt minden. Felértünk a csúcsra, összeölelkeztünk, örven­deztünk, akkor aztán egy fuvallat eloszlatta a felhőket és megláttunk egy másik csúcsot magunk előtt. Akkor ez mégsem a Pirin volt! Arra is fölmentünk, újabb ölelkezés, örvendezés, erre megint meglátunk egy másik csúcsot. Na, az végre az igazi volt.

   Mielőtt elindultunk lefelé, iránytűvel, térképpel benéztük az utat, de aztán nem tudtuk tartani az irányt, olyan mély volt a hó, hogy a völgyek szabták meg, merre tudunk lefelé menni. Már besötétedett, láttuk odalenn az apró fényeket. Valahogy lebukdácsoltunk. Beértünk egy kis faluba, muto­gattuk a térképet, mondják már meg, hol vagyunk egyáltalán. Végül a sokadik kísérletre valaki tényleg meg tudta mutatni. Kiderült, hogy kilencven fokkal tértünk el a kí­vánt iránytól. Egy idős nénike - elég szegénynek tűnt - fo­gadott be bennünket éjszakára. Bevezetett a konyhába és valami savanyú babfélét adott vacsorára. Egy hét után... hát, az valami csodálatos volt! Ő meg csak nézte, hogy a há­rom idegen úgy fal, mint aki az éhhalál küszöbén áll. Reg­gel aztán a fia útba igazított bennünket.   Nagyon jól sikerült túra volt, fontos a továbblépéshez.