Fél lábbal a csúcson

1983 az első magyar Himalája-expedíció éve. Te miért nem kerültél be a csapatba?

Ez nem szövetségi, vagy klubszervezés, hanem magán­kezdeményezés volt. Összeálltak néhányan, akik együtt dolgoztak egy alpin munkán. Engem is hívtak, de nem tud­tam feladni a vasutat, az az enyém... olyan sokat kaptam tő­le. Pedig ezen a munkán a többszörösét kereshettem vol­na... Nem volt se pénzem, se hitem hozzá. Az expedíció a Satopanth megmászására indult egy új útra. Ez egy hétez­res csúcs a Garhwal Himalájában (a Himalája egyik elő­hegységében), Indiában.

  Hogyhogy nem volt hited? Túl voltál már egy hétezresen.

  Igen, de ez falmászás lett volna és technikailag nagyon nehéz.

 Elment viszont Jankovics Laci, aki nem jött haza töb­bet. A legjobb barátod volt.

  ...pedig csak két évig másztunk együtt. Én csak hallo­másból, elbeszélésből tudom, mi történt vele. Már a hegy­hez is hosszú és fárasztó volt a felmenet, aztán technikai­lag nehéz terepen másztak napokon keresztül. Dékány Pé­ter és Ozsváth Attila elindult a csúcs felé, a többiek viszont túl nehéznek találták és egyre jobban elfáradtak. Attiláék azt hihették, hogy a többiek majd mennek utánuk, de ők úgy döntöttek, inkább visszafordulnak. Laci, ahogy én ismertem, ezt valószínűleg nem bírta elviselni, a társának vi­szont az lehetett a felső határ. Egy ilyen falon lehetetlen társ nélkül feljutni, így aztán neki is vissza kellett fordulnia. Egy gerincen haladtak, technikailag nem számított túl nehéznek, össze sem voltak kötve. Ezt a balesetet a fáradtságon túl annak is tulajdonítom, hogy idegileg nem bírta elviselni, hogy nem mehetett föl. A Pamírról beszélgetve meséltem, hogy amikor egy társa miatt vissza kellett jönnie és nem jutott fel a Korzsenyevszkajára, már másnap képes volt eljönni velem. Pedig ilyenkor legalább két napot szoktunk pihenni.

   Végül Attiláék sem jutottak föl. Előbb jött be a monszun, mint kellett volna, hirtelen leesett vagy másfél méteres hó. Bebújtak valami jéghasadékba, ott vészelték át az éjszakát. Közben lejött pár lavina, reggel úgy kellett kiásniuk magu­kat, csak egy hóalagúton át tudtak kijutni. Amikor kiértek, látták, hogy itt annyi a hó, hogy százszázalékos a lavinave­szély. Ebben képtelenség közlekedni. Azt hiszem, vártak egy napot, de akkor sem javult sokat a helyzet. Úgy gondol­ták, inkább fölfelé indulnak el, mint lefelé, de szinte bizto­sak voltak benne, hogy előbb-utóbb elkapja őket egy lavi­na. Meg is indult velük a hó. Két jégcsavarral voltak biztosítva, az egyik eltört, a másik elhajlott, de megtartotta őket. Ezek után aztán sikerült lejönniük.

     Megtalálták Laci holttestét?

 Nem. Belenéztek a falba, le is ereszkedtek egy keveset, de nem találták meg. Nagyon közel állt hozzám. Tudom, al­jas dolog, amit most mondok, de ilyenkor felvetődik az em­berben, hogy miért pont neki kellett meghalnia. És ha név­sorolvasást tartok, nem találok abban a csapatban olyat, akire azt mondanám, hogy miért ő és miért nem más...

              Jankovics László a Korzsenyevszkaja megmászása során

(l. az előző fejezetet - Szendrő Szabolcs felvétele)

(A sors tragédiája, hogy azóta mind Ozsváth Attila, mind Dékány Péter meghalt – a hegyek között. Előbbi 2002-ben, utóbbi 2000-ben. - NG) 

   Nincs mászótársam, meghalt a legjobb barátom, de ak­kor is csak arra tudtam gondolni, mint a kaukázusi bal­esetnél, és megint azzal próbálom magam vigasztalni, hogy szép helyen nyugszik, hegymászóhoz méltó helyen.

  Ismertem az édesanyját, utána többször is meglátogat­tam. Biztos, hogy ő soha nem tudja feldolgozni. Amikor évekkel később mentünk a Kedar Dome-ra, kért, hogy pró­báljuk megkeresni Lacit. Tudta, hogy halott, de hátha meg­találjuk legalább a holttestét. Mindig örült, ha elmentem hozzá, de ezek a látogatások a sebeket is fölszaggatták.

   Már beszéltünk róla, hogy senki sem azért indul a he­gyek közé, hogy meghaljon, de ha te elmész egy ilyen útra, sosem fordul meg a fejedben, hogy talán nem jössz vissza? Mert én bizony, bár sosem mondom senkinek, minden na­gyobb külföldi utazásom előtt eljátszom ezzel a gondolattal. Pe­dig hol vannak az én kis kóborlásaim a ti mindennapos  kockázataitoktól...

   A nagy utaknál kötök biztosítást, ennél többet nem tehetek. Ha mégis bekövetkezik a legrosszabb, akkor inkább ott maradnék. A testnek mindegy, hol van, a lel­künk pedig úgyis mindig a szeretteinknél lesz.

  Te személyesen láttál már ilyen balesetet, amikor ott fütyült el előtted a halál szele?

    Idén tavasszal az Alpokban voltunk Balog Gézával és kis csapatával. A Mont Blanc-ra készültünk. Ők mentek elöl egy négyes csapatban, utánuk mi hárman. Kezdők is voltak közöttük. Odaértek egy kisebb felszökéshez és pont az egyik kezdő haladt elöl. Megpróbált fölmenni, de nem si­került. Kicsúszott és elindult lefelé, láttam, hogy nem bír megállni. Géza volt a második. Abban a pillanatban, ahogy vége volt a kötélnek, már ő is repült, ő se tudott megállni. Aztán jött a harmadik, és a negyedik már úgy repült ki, mint akit kilőttek, megállíthatatlanul. És te csak ott állsz, nem tudsz segíteni nekik...

  Ez egy hólejtő volt. Biztos láttál már tévében síugrót re­pülni. Már a mozgásáról látni, hogy az koordinált-e, tud-e magáról. Azt is pontosan látni, hogy mikor esik szét a mozgásuk. Nekem a látvány alapján az volt az érzésem, hogy egyikük sem tudja, mi történik vele. Később aztán el­mondták, hogy végig észnél voltak, de mihelyt az egyik olyan pozícióba került, hogy fékezhetett volna, a másik már röpítette is tovább. Valami háromszáz métert csúsz­tak, pont egy gleccserhasadék előtt álltak meg. Az egyik fi­ún nem volt kesztyű, annak a kezét szabályosan meghá­mozta ez a kemény firnes hó. Géza fényképezőgépe oda­lett, de életben maradtak. Másnap Géza, a hámozott kezű meg én szívesen felmen­tünk volna újra, de ezt nem lehetett megtenni a többiekkel, cserbenhagyás lett volna, ráadásul esetleg napokat kellett volna várniuk ránk, míg visszaérünk...

  1983 nyarán volt az utolsó mászásunk Jankovics Laci­val. Azután ő már készült a Himalájára, viszont Péterváry Gábor megkérdezte, volna-e kedvem kimenni vele az Alpokba. Hogyne mentem volna, kezdő korom óta nem jártam az Alpokban. Meg kell jegyeznem, hogy én addig Gá­borral egyetlen kötélhosszt sem másztam, túrán is csak egyszer voltunk együtt a Júliai-Alpokban. Ó egy évvel idő­sebb, de sokkal tapasztaltabb nálam és emellett abszolút kultúrember. Már amikor készülődtünk, előre bocsátotta, hogy megyünk ám Velencébe is. Gondoltam, mi a fenének kell nekünk Velencébe menni, amikor ott vannak a hegyek. Kati akkoriban figyelt fel rá, hogy milyen barbár módon fo­tózok... csak a hegyek, semmi más. Elmehettem volna a vi­lág végére is, de csak az első hegytől számított az élet. Ma már másképpen nézem a dolgokat. Na, mondtam, ezt a Ve­lencét talán kibírom valahogyan.

   Gábor irodalom alapján állította össze a túrát. Ő a pan­nonhalmi gimnáziumba járt, ahol volt egy könyv, amit Gaston Rébuffat, kora egyik legkiválóbb alpinistája irt. Va­laki lefordította, de csak pár másolat készült belőle. Gábor elolvasta, s volt benne egy leírás a Cassin-út megmászásá­ról, mely a Piz Badilére vezetett. Sokan úgy tartják, ez az Alpok legszebb fala. Mondta, hogy nagyon szép a fekvése, a kő stabil, nem potyog. Jó nehéz út, nagyon fogom élvezni. A másik, amit tervbe vett, a Königswand, amiről Kurt Diemberger könyvében lehet olvasni, annak a tetején volt a híres Habostekercs. Eredetileg betervezett egy harmadik utat is a Dolomitokban a Drei Zinnen középső tornyára. Gá­bornak azért is fontosak voltak ezek az utak, mert magyar páros addig még nem jutott föl ezekre a csúcsokra.

   Svájcban, a Piz Badilenél kezdtük, bemelegítésként egy 3-4-es nehézségű gerincúttal. Itt azt írtam a naplómba, hogy már az is nehezemre esett, ahogy feljutottunk a tábor­ba. Meleg volt, a zsák nehéz, legalább harminc kiló... Éj­szaka nem tudtam aludni, egyre azon járt az eszem, mi lesz az úton.

   A gerinccel semmi probléma nem volt. Szépen beálltunk a sorba, annyian mentek föl, hogy az ember körmenetben érezhette magát. Előttünk is mentek, utánunk is, nem le­hetett megállni. Zavart a tömeg. Feljutottunk, aztán elin­dultunk lefelé. Az első kötélhosszakat még visszamásztuk, majd elkezdtünk ereszkedni. Igazából nem is ereszked­tünk, ahogy ilyenkor szokás, hanem totyogtunk lefelé. Odaértünk egy kis sziklatoronyhoz, amiről most már tu­dom, melyik oldalán kellett volna lejönnünk, de mi elindul­tunk a másik irányba. Velünk jött egy német páros is, jól együtt dolgoztunk velük. Két kötélhossz után úgy gondol­ták, nem jó helyen jövünk lefelé, ők inkább kimentek jobb­ra egy párkányon. Mi azonban még mindig láttunk eresz­kedőgyűrűket, tehát folytattuk az utat lefelé. Aztán egyszer csak semmi sem volt a falban. Kiderült, hogy nem tudunk tovább jönni, de fel sem. A gerinc könnyű útnak ígérkezett, szinte semmi biztosító felszerelést nem hoztunk, csak pár éket. Elég sima fal volt, fizikai képtelenség lett volna bizto­sítás nélkül visszamászni. Úgy döntöttünk, tovább ereszke­dünk a falon. Volt alattunk legalább 400 méter szint. Nem lévén biztosításunk, sziklabütyköket kerestünk, arra akasztottuk a kötelet, de míg Gábor ereszkedett, tartanom kellett a tenyeremmel, nehogy leugorjon. Szinte nem is kel­lett lehúzni a kötelet, jött magától. Nem tudhattuk, hogy lesz-e közben áthajlás, mert ha egy ilyen szakaszhoz érünk, csak helikopter hoz le onnan. így ereszkedtünk sö­tétedésig. Kikötöttünk egy kb. 2 méter hosszú, 40 centi széles sziklapárkányon, azzal, hogy ott éjszakázunk. Se hálózsák, se semmi. Ott üldögéltünk hajnalig, lógattuk a lábunkat. Dideregve töltöttük az éjszakát, reggelre jeges volt a fal. Aludni? Lehet, hogy elbóbiskol az ember pár pil­lanatra, de mindig azt álmodja, hogy esik és erre fölébred. Igazából ki se voltunk rendesen kötve, egy-két ékkel bizto­sítottuk magunkat.

                                         Nem itt kellett volna lejönni...

                                           Badile - bivak a sziklapárkányon

                                                  Badile - falkulcshely

   Én Gáborban reménykedtem, ő meg bennem. Egy má­szott útnál nagyjából tudhatjuk, mire számíthatunk, itt vi­szont csupa bizonytalanság minden. Ereszkedsz lefelé negyven métert és lehet, hogy képtelenség továbbhaladni. Ilyenkor esetleg vissza tudsz pruszikolni.

   Mit csinálni?

   Pruszikolni. Az egy csomófajta, aminek segítségével a kötélen lehet fölfelé közlekedni. Fölfelé tehát csúszik, de ha terhelem, akkor megszorul. Előfordulhat, hogy a fejedre esik egy kő, elveszíted az eszméleted, de a pruszik megtart. Volt már olyan baleset, hogy kicsúszott valaki és a csomó simán megtartotta volna, de ő ösztönösen is kapaszkodni próbált, elmarta a csomót. Ilyenkor nem tart, nem szorul. Végigégette a kezét a súrlódás. Ha csak egy pillanatra elen­gedi, azonnal megáll.

   Elvileg tehát, baj esetén, vissza is mehettünk volna az utolsó ereszkedési pontig, de valahogy, keservesen, lekínlódtuk magunkat a hátralevő 200 méteren. Leértünk a gleccserre. Csakhogy nekem nem volt se síbotom, se ba­kancsom. Ahhoz ugyanis, hogy odaérjünk a beszálláshoz, előző nap kellett mennünk vagy hatszáz méter szintet. Mi­vel én rosszul közlekedem, mindig viszem a síbotokat és a havas részek miatt a bakancsot. A gerincen ezekre már nem volt szükség, ezért otthagytam a beszállásnál, gondol­va, úgyis oda jutunk vissza. Most csak egyszerű mászócipő volt rajtam. Ez egy cseh gyártmányú gumírozott focicipőből készült úgy, hogy levágtuk a talpáról a stoplikat és rára­gasztottunk egy fröcsi-talpat.

     Most ebben kellett mennem a gleccseren. Nagyon ke­mény volt a hó, Gábornál volt valami kalapácsféle, azzal csapkodott ki lépéseket, mert még neki is szüksége volt rá, hogy meg tudjon állni, nemhogy nekem. Aztán egyik hasadékot ugráltuk át a másik után. Elég nehéz leereszkedés volt. Délutánra értük el a tábort. A völgy túloldalán éppen akkor szakadt ki több száz tonnányi kő, pár kilométerre tőlünk; szép és borzalmas látvány volt.

                      "Egyik hasadékon ugráltunk át a másik után"

A következő napot pihenéssel töltöttük, aztán elindul­tunk erre a bizonyos Cassin-útra. Még szerencse, hogy nem olvastam azt a könyvet, amelyikből Gábor az ötletet vette, így csak később tudtam meg, hogy az első mászást a 30-as években a legtechnikásabb mászók is három bivakkal haj­tották végre. Öten indultak, de lefelé ketten a kimerültség­től meghaltak. Azt viszont tudtam, hogy a sportmászók egy nap alatt végigjárják; felrohannak a falon, aztán a gerincen leereszkednek. Itt nincs jég meg hó, csak szikla. Szép időnk volt, de tudtuk, hogy egy nap alatt biztosan nem csi­náljuk meg, mindenképpen bivakolnunk kell.

Az éjjel alig aludtam, négykor keltünk. Elég keservesen ballagtam el bakancs nélkül a beszállásig. Fantasztikus volt a fal meredeksége és a simasága. Harmincöt kötél­hosszból másztunk végig 700 méteres falmagasságot. Né­hol belefogtam a szögbe, de az igazi sportmászók ezt enélkül is megcsinálják. Elég nehezemre esett a tájékozódás, mert a szögek többfelé is elvezettek. Szerencsére Gábor na­gyon jól felkészült a falból.

Egy öt kötélhossznyi, körülbelül 200 méter magas ké­mény következett.

    Mi az a kémény?

   Ezt úgy kell elképzelni, mintha tényleg egy kéményben lennél, olyan kéményben, amelyiknek az egyik oldala nyi­tott, de inkább egy nagyon széles repedéshez hasonlít. A kéményeket általában úgy szokás megmászni, hogy az em­ber nekiveti a hátát és a lábát a falnak és úgy araszolgat föl­felé. Ez több méter széles volt. Végig azon imádkoztunk, nehogy essen az eső, mert akkor az összes víz a kémény­ben jön le és jobb, ha az ember megtanul kopoltyúval léle­gezni. Aztán felértünk egy párkányig, ahol éjszakázni akar­tunk. Reggeltől idáig tizenkét órát másztunk.

  Hogyan lehet egyáltalán létezni egy ilyen, vagy akár hosszabb falmászás alatt? Úgy értem, enni, inni, aludni, anyagcserét folytatni...

  Nem akarom túlságosan részletezni... nagydolgot csak párkányon lehet, illetve lehet máshol is, csak az már nagy baj. Beülőben ilyesmit csinálni..., de a kisdolog se könnyebb. Eleve mire megtalálja az ember... beülő kötés, nagy gatya, kis gatya... Néha jut belőle a nadrágba is. Enni napközben nem szokás, legföljebb majomeledelt, egy kis csokit, inni is keveset szoktunk. Persze, ha meleg van, nagyobb a vízigény. Pihenni mindig a standnál szokás. A függőstand, vagyis amikor lógok a kötélen, nagyon kelle­metlen. Előfordulhat, hogy hosszú órákat kell lógni a be­ülőben, megvárni, mire a társ kimássza azt a kötélhosszt. Ez nagy falaknál, mondjuk a Yosemite-ben grániton néha egy napig is eltart. Ilyen helyeken sok a függőstand, a függőbivak.

   Annyi szó esett erről a beülőről, meséld már el, mi az.

Széles hevederekből készül, a két combon és a deré­kon van egy-egy hurok és ezek nagyjából össze vannak köt­ve, hogy ne csúszkáljon le rólunk. Ha ebbe belelógok, meg­osztom a terhelést a derekam és a combjaim között.

   Komolyabb ételt nem is szoktatok fölvinni?

   De igen, kolbászt, szalonnát, vagy valami hasonló sű­rűbb ételt, de azt csak a bivakhelyen esszük meg. Mászás közben minden egyében jár az eszünk, nem az evésen. Mindig sietni kell, sosem tudhatjuk, mikor Jön egy vihar. Minél kevesebb időt töltök a falon, annál valószínűbb, hogy élve lekerülök róla. Ez a bivakhely például egy elég kényel­mes kis párkány volt...

   El tudom képzelni...

   De, tényleg, volt legalább 50 centi széles és tíz méter hosszú a párkány. Feküdni nem lehetett rajta, de a hátun­kat nekivetettük a sziklának, és ücsörögtünk.

  Alattatok pedig 400-500 méteres mélység.

    Legalább ez benne a jó érzés. Beverünk pár szöget, ki­kötjük magunkat, ki lehet alakítani egy kis kötélhidat ma­gunk előtt, egész jól elhelyezkedhetünk. El is voltunk egy darabig, most hoztam magammal pehelykabátot és orkán­nadrágot, mégse sikerült valami melegre a bivak. Hamaro­san havas eső kezdett esni, kitört a vihar. Hihetetlenül ér­dekes hangja van a közeli villámlásnak és dörgésnek. Sose tudod, beléd csap-e, vagy sem. A vasakat ilyenkor mindig le kell engedni a falba, olyan messze, amennyire csak lehet. A falon a dörgésnek egész más a hangja, mint a földön. Úgy érzem, hogy tőlem indul ki a dörgés, de csak sistergést le­het hallani, a dörgésnek már csak a visszhangja jut el hoz­zánk. Ez most nem volt nagyon vészes. A pehelykabát per­sze átázott, az nem véd az eső ellen. A vihar elmúlt, de szo­kás szerint reggelig reszkettem. Nehezen múlt el az éjsza­ka. Órát mindig viszünk magunkkal, hogy napközben tud­juk tartani az időt, de éjszaka az órát megnézni tilos, mert attól kezdve negyedóránként nézegeted és minden negyed­óra fél órának tűnik.

   Reggel megmásztuk a maradék kötélhosszakat, fölér­tünk. Összesen tizennégy órát másztunk. Kezdődhetett a leereszkedés. Akkor már tudtuk, hogy a szikla jobb olda­lán vezet a helyes út. Délután négyre értünk vissza a be­szálláshoz. Ott várt a bakancsom és a síbotjaim.

                                    A Badile tetején

   Ezek után jött az a bizonyos Habostekercs. Aki még nem látta képen, hogyan képzelje el?

   Ez egy híres hópárkány a Königswand tetején. Nem is hó, inkább olyan majdnem-jég, jó kemény firn, amibe ha beleszúrjuk a jégcsákány nyelét, jól tart. Lényegében egy hatalmas hóátfúvás, áthajlás, mi az ilyeneket hóerkélynek, vehtének (németül Wächte) nevezzük. Egyébként a Habostekercs már nem létezik, jó pár évvel ezelőtt lesza­kadt, de ha még meglett volna, eszem ágában sem lett vol­na megmászni. Nekünk maga a fal volt a fontos. Elindultunk a beszálláshoz. Egy darabig gleccseren kel­lett menni, aztán egy leszakadáshoz, egy függőgleccserhez értünk.

   Csak hogy a glaciális morfológiában járatlanok is el tudják képzelni: a függőgleccser azért függő, mert ez egy ki­sebb gleccser, ami egy nagyobb gleccserbe torkollik, de nem közvetlenül, hanem úgy, hogy a homlokzata lóg a fő­gleccser fölött. Bocs, ezt még én is tudom, pedig én csak geográfus vagyok, nem hegymászó.

   Úgy döntöttünk, hogy bemelegítünk, csiszoljuk a jég­technikánkat, tehát nem a normál úton megyünk fel, ha­nem ezen a függőgleccseren. Végig Gábor mászott elöl, ne­ki jégen sokkal több tapasztalata van, mint nekem. Eleinte nem volt probléma, de aztán a spaltnik, vagyis a jéghasadékok egyre szélesebbek lettek, a falacskák meg egyre meredekebbek, némelyik 75-80 fokos. Bemelegítésnek túl jó volt, mert maga a fal, amin később másztunk, csak kb. 60 fokos. Egy kis szigetszerű jégteraszra értünk, előttünk egy hasadék, olyan két-két és fél méter széles, a túloldalán pe­dig egy 75 fokos jégfal. Nehezen tudtunk elindulni, mert ha átugorjuk a hasadékot, hogyan fogunk megmaradni a jég­falon? Végül Gábor átvetette magát rajta, egyből belecsap­ta a két jégcsákányt meg a hágóvasak orrát. Én biztosítot­tam. Sikerült is átugrania, és kialakított nekem egy kis lé­pésnyi helyet, ahová leérkezhetek. Úgy ötperces összponto­sítás után mertem csak elugrani. Attól kezdve már nem volt gond.

   Jégbuckáktól védve bivakoltunk. Jó meleg éjszakánk volt, mert okulva az előzőekből, nemcsak pehelykabátot, hanem hálózsákot is vittünk magunkkal.

   Gondolom, földi ember ott gebedt volna meg még há­lózsákban is.

   Á, nem, jó melegek ezek a hálózsákok, ki lehet bírni. De aludni a legritkább esetben tudok, és sejtem is, hogy mi­ért. Olvastam egy barlangász expedícióról, több hónapot töltöttek el egy barlangban. Az elején képtelenek voltak el­aludni, aztán fölverték a sátraikat ott lenn a barlangban és már nem jelentett problémát az alvás. Úgy látszik, akkora a tér, hogy a szervezet ezt megérzi. A sátorban megvan a látszatbiztonság, megvan az én kis otthonom.

  Egyszer később két társammal másztunk Kirgíziában egy falban. A harmadik bivakunk 800 méter magasan volt a fal aljától. Ott csak 30 centi szélesre sikeredett a pár­kány. Attiláék inkább egy vízesés alá húzódtak be, így én megnyertem a párkányt. Ide kiépítettünk egy kötélkordont, abba beakasztottam a karabinert, úgyhogy mint a kutya járhattam föl-alá. Száz százalékosan tudtam, hogy nem es­hetek le. Lefeküdtem féloldalt, alattam 800 méter. Egyébként nem zavarnak az ilyen kitettségek, de ez már nekem is sok volt...

   Reggel elég későn ébredtünk, s mire a beszálláshoz ér­tünk, többen már beelőztek a normál úton. Mihelyt megsü­ti a Nap a falat, elkezdenek kiolvadni és potyogni a kövek. Fütyültek most is, elég mozgalmas út volt. Úgy határoz­tunk, megvárjuk a másnap reggelt, mert ilyen kőzáporban istenkísértés továbbmenni. Elég kevés ennivalót vittünk, nagyon be kellett osztani. Mit tehettünk, lustálkodtunk.

  Másnap nagyon korán keltünk, de pár kötélhossz után felkelt a Nap, megint potyogtak a kövek. A fal annyira tör­melékes volt, hogy hiába tettük volna be a biztosításokat, nem tartottak semmit. Ezután egy jégkémény következett, aminek a megmászását Gáborra bíztam. Végre elértük a falat. 400 méter szint, 55-60 fokos lejtő, szinte teljesen si­ma jég, még repedések sem voltak benne. Hosszanként váltva egymást értünk föl a csúcsra. Tulajdonképpen itt volt valamikor a Habostekercs. Fél négyre értünk föl, köd takart mindent, nem volt igazi csúcsélményünk.

                                                       A Königswandon

                                  A Habostekercs

    Már annyiszor szóba került ez a bizonyos csúcsél­mény, de szinte mindig más összefüggésben használod.

    Ezt inkább csak ironikusan szoktam mondogatni. Mindenki azt hiszi, micsoda boldogság, örömujjongás van odafönn. Lehetne persze sikerélményem, esztétikai élmé­nyem - együtt az igazi de ez általában nem jellemző. Iga­zi megkönnyebbülést akkor érzek, amikor már lejöttem. Akkor van igazi csúcsérzés, amikor már biztosan tudom, hogy sikerült.

   Nagyon csúnya is tud lenni a hegymászás, ugyanis van egy csomó mászóút, például a Tátrában is, aminek nem a csúcs a vége. Felérsz a falon és mivel a csúcs maga elég jellegtelen, elmész balra, azzal kész. A mászók nagy része ilyenkor az utolsó pár tíz métert meg se teszi, ha csak nem feltétlenül muszáj, mondván, megmászta az utat, a cél tel­jesítve. Én ilyenkor is mindig felülök a csúcsra, nekem ez hiányozna... Elindultunk lefelé. Először havon, aztán kő­törmeléken haladtunk. Gábor lecsatolta a hágóvasat, egyet lépett és már csúszott is lefelé. Jég volt a törmelék alatt. Szerencsére nála volt a jégkalapács és megfogta magát, mielőtt felgyorsult volna.

   Estére leértünk egy menedékházhoz. Nagyon fáradt vol­tam. Tojásrántottát rendeltünk. Nem szoktam én külföldön ilyeneket enni, pláne nem menedékházban, ahol minden sokkal drágább. A kukában találtunk egy fél üveg vörös­bort, megittuk, nagyon jólesett. Azokban a napokban sen­ki sem mászta meg ezt a falat, mi voltunk az elsők és ezt már tudták a menedékházban is. A végén nem is kellett fi­zetnünk a szállásért.

                     Lejövetel után - a Königspitze  (Péterváry Gábor felvételei)

   Aztán megvolt Velence. Nem bántam meg. Azt szoktam mondani, hogy én még a jót is kibírom. Nem kell megfagy­ni, van kényelmes szállásom a kempingben..., na és Velen­ce... Otthon, Máriabesnyőn volt egy csomó lexikonunk, még most is előttem van egy kép gyerekkoromból, amikor még Pesten se jártam. Velence, ahol vízből vannak az utcák! Va­lami csodálatos, hogy én ide eljuthattam. Mindent végigjár­tunk, semminek se tudom a nevét, de nagyon jól éreztük magunkat az esős idő ellenére.

   Utána persze mentünk vissza a hegyek közé. Nem sza­badna keverni a kettőt. Korábban már lelkileg is akklimatizálódtunk, mostanra pedig eléggé ellustultunk. Megvolt a két út, ez a harmadik már csak hab lehetett volna a tortán, de nem igazán vágytunk föl. Odamentünk a Drei Zinnen kö­zépső tornyának a fala alá, mégis lássuk, hogy néz ki az út. Ahogy felnéztem, nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy ki lehetett az a barom, aki kitalálta, hogy ide egyálta­lán föl lehet menni. Hogy veheti az ember a bátorságot! Az alsó 400 méter folyamatosan áthajlik, így abban a magas­ságban körülbelül 20 méterrel lennénk kijjebb, mint a fal alja. Nem csoda, hogy hatással van az ember gyomrára, be­leire... a hegymászók nem messze a beszállástól elkezdték építeni a negyedik Zinnét, de nem dolomitból...

                                                Drei Zinnen - próbálkozás

                Drei Zinnen - ki lehetett az a barom, aki kitalálta,

                    hogy ide egyáltalán föl lehet menni                     

  Másnap reggel mi voltunk az elsők a beszállásnál. Ez ma már klasszikus út, sportmászóknak hetes nehézségű, de mi modern technikával akartunk fölmenni. Vittünk fejen­ként két trepnit, egy csomó szöget, mindenféle felszerelést. A cuccot, a hátizsákot mindig a másodmászó viszi, de most kicsit sokra sikeredett, így megfeleztük. Rajtam már eleve annyi felszerelés volt, hogy szinte kihúzott a falból. Szépen akasztgattunk, megtettünk három kötélhosszt, közben sor­ban kerülgettek bennünket, ment el mellettünk a többi pá­ros. Nagyon zavart, hogy másokat hátráltatok. Én mentem elöl. Odaértem egy helyhez, nem volt se szöghely, se fogás. Kész, vége, nem bírtam továbbmenni. Leereszkedtünk, az­tán hazajöttünk.

Bónusz!

   A most következő képek - Szabolcs felvételei - egy későbbi út során készültek a Dolomitokban.

           (A képen dr. Nógrádi Mihály látható, aki hat évig volt Szabolcs mászótársa)