Fél lábbal a csúcson

Egy úr még a pokolban is úr (nem itt és nem akkor készült a kép, de jó - Babcsán Gábor felvétele)

1983-ban járt először magyar expedíció a Himalájában, mégpedig a Garhwal Himalájában, Indiában. A legmaga­sabb csúcsok itt csak 7000 körüliek, viszont tele van ne­héz sziklafalakkal. A Satopanth-csúcsot akarták meg­mászni, erről már beszéltünk. Itt halt meg Jankovics La­ci. A hegy felé útba esik jövet-menet a Kedar Dome. A fiúk, akik akkor ott jártak, gyönyörű fotókat készítettek a hegy­ről, nyilván már akkor megfogant bennük a gondolat, hogy ide el kellene jönni. Azt tudtuk, hogy a Kedar Dome falát még senki sem mászta meg. Már fotó alapján is döb­benetes látvány.

     Ebbe a csapatba hogyan kerültél be?

   Az expedícióhoz hat emberre volt szükség. Öten már megvoltak: Attila, Berecz Gábor, azaz Berci, Singer Janó, Krafft Walter és a felesége, és Babcsán Gabi. Ő volt az, aki azt mondta, csak akkor megy, ha én is bekerülök a csapat­ba. Eszem ágában sem lett volna, hogy erre az útra jelent­kezzek, a falmászás nagyon távol állt tőlem. Tudtam, hogy nem vagyok jó sziklamászó, ráadásul ez első megmászás, a képek is félelmetesek voltak. Úgy gondoltam, semmi esé­lyünk sincs arra, hogy feljussunk, nemcsak nekem, hanem a társaimnak sem. Meg kell jegyeznem, hogy öt-hat expedí­ció már próbálkozott ezzel a fallal, de egyik sem jutott fel. Pedig nagyon jó nevek is voltak közöttük.

            Berecz Gábor, Ozsváth Attila, Singer János és Babcsán Gábor

  a Kedar Dome alaptáborában, 4700 méteren

    Miért nehéz a Kedar Dome, nekik vajon miért nem sikerült?

    Így utólag, ismerve a körülményeket, azt hiszem, azért, mert ők direktebb úton próbáltak feljutni, tehát mintha egy vonalat húztak volna a falra és azon akartak fölmenni Mi ehelyett úgy tekeregtünk a sziklán, ahogy adta magát.

   Kirepültünk Delhibe. Akkor találkoztam először Indiával. Ahogy leszáll a gép és kilépsz, megcsap a forróság, a pára, a szagok, az utcán az iszonyú tömeg, a nyüzsgés... Ódelhiben bementünk egy kempingbe, letáboroztunk. At­tila már járt ott, elmentünk városnézésre. Visszafelé el is tévedtünk, a naplóm szerint aznap úgy húsz kilométert gyalogoltunk egy kialvatlan éjszaka után. Olyan élmény ez, amit nem tudsz feldolgozni. Várnunk kellett pár napot az összekötő tisztre, mert nélküle nincs hegymászás. Ő egy hivatalos személy, az indiai hegymászó szövetség alkalma­zottja, aki eljön velünk a hegyhez, szervezi a teherhordókat és ügyel arra, hogy csak akkor és oda menjünk, amikorra és ahova az engedélyünk szól. Ha ettől eddig van a foglalá­sunk, tovább nem tartózkodhatunk a hegyen, de az sem megengedett, hogy ha útközben megtetszik egy másik csúcs, felmenjünk rá.

    Egy angol csapat mászott előttünk, meg kellett várnunk, míg leérnek. Előfordulhatott volna, hogy megmásszák a fa­lat, mire odaérünk. Képzeld el, elindulsz egy első megmá­szásra és kiderül, hogy pár nappal előbb, az orrod előtt mások már feljutottak... Delhiből először bérelt, majd me­netrend szerinti busszal utaztunk, megérkeztünk Gangotriba. Ezt nevezhetjük a hegy előszobájának. Gyönyörű helyeken mentünk felfelé a Gangesz völgyében, néha érin­tettünk egy pár bódéból álló kis falut. Itt már jelentkeztek a magassági problémák, de nem csak nálunk, mert ahol meg­szálltunk - nagy hodályok vaságyakkal -, a falon keresztül hallottuk, hogy mások is küszködnek. Sok zarándok jön föl ezen a szakaszon a Gangesz forrásához.

                       Gangotri (Babcsán Gábor felvétele)

   Az összekötő tisztünk elég kezdő volt, szerencsére Attilának már volt helyismerete, inkább ő intézkedett. Teherhor­dókat fogadtunk, iszonyú sok felszerelésünk volt. Fantasz­tikus terheket vittek, jóval többet, mint mi, pedig cingár kis emberek voltak. Azokon a helyeken, ahol mi bakancs­ban mentünk, ők strandpapucsban. Nekem ilyen terepen már tíz méter után leszakadt volna a lábamról, de ők pon­tosan tudták, hova hogyan kell lépni. Hiába kapták meg a legjobb vállpántos Karrimor hátizsákot, nem a hátukra vették, hanem elő a homlokpántot és azzal vitték

   A hatos mászó csapaton kívül velünk jött Walter felesége, valamint Juhász Árpád és Rozsnyai Aladár operatőr a té­vétől. Ők csak a falig tartottak velünk.

          Juhász Árpád felvétele az alaptáborban. Háttal Babcsán Gábor,

    szemben Ozsváth Attila, Juhász Árpád és Berecz Gábor.

A hölgy Krafft Walter felesége, Julia

     Alaptábori csendélet (Juhász Árpád felvétele)

   Elértük a Gangesz forrását, ami nem is igazi forrás, ha­nem a Gangotri-gleccser olvadékvize. Ide jöttek tömegével a zarándokok. Fürödni persze nem fürödtek, ahhoz túl hi­deg volt a víz, csak locsolgatták magukat és majdnem mindegyik hozott valami kannát, abban vitte haza a vizet a családnak..

                            A Gangotri gleccser (Juhász Árpád felvétele)

    Át kellett mennünk a gleccseren, majd a morénán. Kiér­tünk egy rétre, ott táboroztunk. Másnap reggel indulni akartunk, a teherhordók már fölpakoltak, elkezdett sza­kadni a hó. Erre a strandpapucs már nem igazán jó, de hi­ába adtunk nekik tornacipőt, nem vették föl, hazavitték a családnak, vagy eladták, nem tudom. Egy szál vékony ru­ha volt rajtuk, a felszerelésünkön kívül vitték a pár marék­nyi rizsüket és egy pokrócot. Pihenőben összegömbölyöd­tek, mint a kutya, amikor fázik, úgy feküdtek.

   Gondolom, ők sosem kértek pihenőt.

   Nem, de általában nem is velünk együtt jöttek; vagy előttünk, vagy mögöttünk, a saját tempójukban. Ebből egy­szer probléma is lett, mert nem oda vitték a felszerelést, ahova megbeszéltük. A fal alja 4800-on van, az alaptábo­runk pedig 4700 méteren volt. Ez ugyan csak 100 méter szintben, de elég csúnya gleccsertúra. Már két hete úton voltunk, de még mindig nem láttuk a hegyet. Gangotriból körülbelül négy napi gyaloglással értük el a fal alatti tábort. Ez himalájai viszonylatban elég rövid beszállás. A költsé­gek szempontjából sem mindegy, mert a teherhordókat oda-vissza ki kell fizetni. Természetesen nekünk kellett gondoskodnunk az összekötő tiszt élelmezéséről, felszere­léséről is.

   Ezen a bizonyos réten építettük ki az alaptábort. Bab­csán Gabinak és nekem jutott a feladat, hogy elmenjünk a hegyhez és távcső segítségével belőjük a mászási útvonalat. Első megmászásra készültünk, itt nem volt előre leírva, hogy kettőt jobbra, négyet balra, mindent nekünk kellett kitalálnunk. Megnéztük a falat, szörnyülködtünk, pedig éppen csak látótávolságban voltunk tőle.

   Eközben Attiláék elhozták a táborba a felszerelést, amit a teherhordók rossz helyre vittek. Innen már mindent ne­künk kellett fölhurcolni a fal alá. Többször fordultunk, ami akklimatizációs szempontból pont jó volt, különben sem jött még el az időnk, hogy indulhassunk a falra. Már korábban találkoztunk az angolokkal. Elsőre lerítt róluk, hogy nekik nem sikerült. Hoztak egy bafáslizott lábú fiút, aki az egyik gleccserhasadékban eltörte vagy kificamította a lábát. Megint eszembe jutott, mi az ördögöt keresek itt, ha az igazi jó mászók a falig sem jutnak el...

    Szép lassan felhurcolkodtunk a fal alá. Úgy beszéltük meg, hogy két háromfős csapatban fogunk dolgozni. Az egyikben Attila, Janó és Berci, a másikban Walter, Gabi és én. Azt is előre beosztottuk, hogy Attiláék indulnak első­nek, kiépítik az út egyharmadát, aztán mi váltjuk őket és ők fejezik be.

   Ha jól értem, ők kiépítik az út első részét, visszajön­nek, ti kiépítitek a közepét, visszajöttök és így tovább. Föl, le többször is.

    Végig fix kötelet akartunk beépíteni a falba. Szerencsénkre az angolok beépítettek úgy 300-400 mé­ter kötelet a fal aljáig. Ez nekünk jól Jött, mi is tudtuk használni.

   Visszamentünk a 4700-as táborba. Reggel, amikor fel­keltem, mínusz 9 fokot mértem, amint jött fel a nap, lezu­hant mínusz 16-ra. Aztán elkezd melegedni és napközben szétégsz a forróságtól, közben körülöttünk ott a hó meg a jég.

                                              A Kedar Dome az alaptáborból

                           A Kedar Dome a fal alatti alaptáborból

                                        A Meru hegy a 4700-es alaptáborból

                                            A Shivling a 4700-es táborból

                            A Karchakund a 4700-es alaptáborból (Szabolcs felvételei)

Elindult az első csapat. Rozsnyai Ali még feljött a fal alatti táborig filmezni, aztán úgy beszéltük meg, hogy ők hazautaznak, én pedig  - szokás szerint - megkapom a kamerát és a falon én forgatok.Komolyan mondom, örültem neki, pedig már tudtam, hogy ez milyen plusz teher...mégis, ha ilyen feladatot kapok, azt jelenti, hogy miindenképpen fel kell jutnom a falra. Nem mondhatom, hogy öreg vagyok, nehéz a kamera. Ez olyan erőt ad, ami többet jelent mint az az öt-hat kilós hátrány, amit a nyakamba akasztanak.

    Attiláék tehát elindultak, hogy kiépítsék az első útsza­kaszt. A fal alatt volt egy hóbarlang, azt még az angolok ás­ták, oda vittük fel pár fordulóval az összes szükséges fel­szerelést. Mi lenn maradtunk a 4800-as táborban. Úgy volt, hogy kényelmesen elleszünk, de egyik társunknak At­tila csapatából gyomorproblémái voltak és úgy döntött, még egy napot lenn marad. Egyből kevés volt a hely a sá­torban négy embernek. Felmértem, hogy így négyen nem fo­gunk aludni, úgyhogy én inkább kimegyek, legalább ők fér­jenek el rendesen.

   Persze, percek alatt tiszta jég lettem, a gyomrommal is szenvedtem, de akkor már nem mehettem vissza azzal, hogy fázom. Ott forgolódtam álmatlanul és közben fényeket láttam a fal aljánál. Gondoltam, Attiláék sem tudnak aludni, de miért nincsenek a hóbarlangban... Volt ugyan rádiónk, este kellett volna összeköttetést terem­tenünk, de nem sikerült. Mivel reggel sem tudtunk rádióz­ni és úgyis kellett felszerelést felvinni, gondoltuk, felme­gyünk hozzájuk. Ez kb. 500 méter szint, nekem oda-vissza egy nap, köves, jeges, havas terepen. Attiláék ott üldögél­nek és mondják, gyerekek, nincs meg a hóbarlang, a hava­zás mindent betemetett. Ott volt a hó alatt több ezer már­ka értékű felszerelés. Ezen múlhat egy expedíció sorsa, mert ha nem találjuk meg, akkor kész, vége, hiába volt minden. Ennél nagyobb égés nincs.

    Mi visszamentünk, ők pedig két és fél napig ástak a hó­ban, mire megtalálták. Távcsövön figyeltük őket, láttuk, amint egyikük eltűnik a hóban, aztán rövidesen rádión be­jelentkeztek, hogy megvan a barlang. Elkezdték a mászást, ahogy előre elterveztük. Három nap után visszajöttek. Addig mi pihentünk, most rajtunk volt a sor. Megkaptam a kamerát.

     A fiúk esésvonalban hozták le a kötelet, vagyis az eresz­kedő pályán, mert annál rosszabb nincs, amikor ferdén kell mászni a kötélen. Ezzel a bizonyos jumárral közleked­tünk és egy húzózsákban vittük fel a további holmikat. Ez egy zsák, amit megpakoltunk kb. 30-40 kiló súllyal és húz­tuk magunk után fölfelé. Rögtön ahogy elindultunk, a hóbarlangból kijőve egy elég meredek hólejtőn lehetett el­érni a falat, ami egy picit áthajlott. Elindultam fölfelé a kö­télen, de csak nem tudtam elszakadni a hótól. Aztán ami­kor végre sikerült, egyből fejre álltam, hátrarántott a háti­zsák, hiszen nálam volt a kamera, azt nem rakhattam be­le a húzózsákba. Végül beakasztottam a beülőbe és elindul­tam fölfelé. Gábor ment elöl mint legjobb mászó, utána Walter, én pedig utoljára. Én voltam a zsákkiszabadító em­ber, mert a húzózsák időnként elakadt a falon. Persze, időnként filmezni is kellett. 

     Elérkeztünk egy hólejtőig, legalábbis lentről hónak lát­szott. Úgy gondoltuk, abban kialakítunk egy hóbarlangot és az lesz az utolsó táborunk 5800 méteren. Ez egy kb. 6 méteres, 50 fokos lejtő volt, de kiderült, hogy nem hó. hanem szinte tiszta vízjég. Gabi és Walter elvégezték a rá­juk eső munkát és visszaereszkedtek a fal alatti hóbar­langhoz. A terv szerint estére kellett felérkezniük Attiláéknak. Úgy volt, hogy én ott maradok, míg el nem indulnak, filmezek, aztán visszaereszkedem. Ha már ott kellett ma­radnom, elkezdtem faragni a jeget, hogy valami barlang­félét csinálok a feljövőknek. Odacsaptam a jégcsákánnyal, szikrázott, visszarúgott. Iszonyú meló volt. Kikötöttem ma­gam, úgy faragtam a jeget, tudtam, minden centi számít, in­kább nem filmezek, csak hogy minél nagyobb legyen nekik a barlang. Estig faragtam az odút, Attiláék felértek és más­nap reggel indultak volna a fal felső részére.

   Én is fönn aludtam, de reggel szakadt a hó, se mászni, se filmezni nem lehetett. Még délig faragtam a jégodút, majd leereszkedtem Gáborékhoz. Úgy gondoltuk, vissza­megyünk az alaptáborba, hiszen ezzel számunkra az egész mászás befejeződött. Tudtuk, hogy nem jutunk föl a fal te­tejére, mert az utolsó rész Attiláéké. Ők vállalták az orosz­lánrészt, ők fejezik be az utat.

    Ti ezek szerint már a kezdet kezdetén tudtátok, hogy nem juttok fel, csak untermanok vagytok, akik a másik háromnak besegítenek.

    Terv szerint igen, de alakulhatott volna úgy is, hogy Attiláék az elején nem tudnak elég gyorsan haladni és négy szakaszra oszlik az út. Akkor pedig mi kerülünk előre...

   De minden terv szerint ment, így mindenki tisztában volt vele és bele is nyugodott, hogy ők mennek föl. Ilyen csapat nincs még egy, talán ez volt az első és az utolsó... Ehhez hat összetartó ember kellett, nem több, nem kevesebb. Ha töb­ben vagyunk, biztosan kijönnek az ellentétek.

  Én tehát visszaereszkedtem. Másnap reggel látjuk, hogy két társunk jön lefelé. Mi történt? Attila és Janó volt, neki felkötve a keze. Kiderült, hogy a zsák felhúzásánál úgy megerőltette a kezét, hogy eltörött. Erősebb volt az izma, mint a csontja Ilyet még világ életemben nem hallottam. Attila segítette le, mert egyedül nem tudott volna vissza­ereszkedni.

    Abban a pillanatban kiderült, hogy odafönn megürese­dett egy hely, Attila önként jelentkezőt kért. Gábor, aki elő­mászó volt, nagyon kemény munkát végzett, eléggé kime­rült, kihűlőfélben volt, Walter lábán fagyási tünetek mutat­koztak és tisztában volt vele, minél magasabbra megy, an­nál hidegebb lesz és csak romlik az állapota. Azt mond­tam, én vállalom, azzal a feltétellel, ha fel tudok jumározni ezen a 400 méternyi kötélen. Az történt ugyanis, hogy a jég­barlang vésése közben olyan ínhüvelygyulladást kaptam, hogy a jobb kezemet alig bírtam mozdítani. Recsegett az egész alkarom. Baromira fájt a kezem, de azért remény­kedtem, hogy ettől függetlenül működik.

    Elkezdtünk jumározni fölfelé, tényleg pokolian fájt, de működött. Megaludtunk a jégbarlangban, de Berci reggel azt mondta, teljesen kimerült, nem tudja folytatni, inkább lemegy.

   Rögtön tudtam, hogy itt én már nem lehetek harmadik ember, aki csak főz a másik kettőre - az is nagyon fontos, persze -, mert ha Attila föl akar jutni, társra van szüksége. Tudtam, hogy nekem, aki eleve úgy indultam el, hogy csak egy tégla leszek a falban, aki hozzásegíti a társait a feljutás­hoz, most már mindenképpen föl kell mennem.

                                       Szabolcs a falon (Babcsán Gábor felvételei)

    Este nekiálltunk főzni, de kifogyott a palackból a gáz. Le akartuk tekerni a palackról a csatlakozást, eltört a cső. A csonkot képtelenek voltunk letekerni. Hiába volt tartalék palackunk, nem tudtuk használni. Most már aztán tényleg vége a túrának, mert ha nem tudunk havat olvasztani, hogy vizünk legyen - még három nappal számoltunk -, akkor be kell fejeznünk. Hiába szenvedtünk, egy rohadt gázfőző mi­att vége. Végül ragtapaszt tekertünk a csonkra és Attila a fogával szedte le, de úgy, hogy a foga nyoma ott maradt a fémen. Megpróbáltuk a csövet ragtapasszal összefoldozgatni, de mindenhol jött a gáz, csak ott nem - a főzőfejen -, ahol kéne. Mondom, gyújtsuk meg egyből a palack kimene­ti nyílásánál. És ha fölrobban? Dehogy robban ilyen hideg­ben! Meggyújtottuk, úgy égett, mint egy jól kiengedett gáz­öngyújtó lángja. Másfél órába telt, mire egy lábas havat meg tudtunk olvasztani, addig tartottam a láng fölé az ín- hüvelygyulladásos kezemmel az edényt. Melegítésről, fő­zésről persze szó se lehetett, örültünk, hogy legalább vi­zünk van. Akkor viszont már tudtuk, hogy fenn maradunk és továbbmegyünk.

   Attila kiépített egy pár méteres kötélkordont a falig, hogy később erre a rövid szakaszra ne kelljen jégcsákányt meg hágóvasat vinni. Most már persze tudnám, hogyan kellett volna közlekedni ezen, mint a kutyaláncon, de akkor úgy gondoltam, kézzel fogom a kötelet, ne kelljen állandóan a pórázzal vacakolni. A sziklafalig még oda kellett vinni egy negyven méteres kötelet. Előzőleg a jégbarlang folytatása­ként kifeszítettünk egy bivakzsákot, amit két jégcsavarral rögzítettünk. Olyan volt, mint egy sátor. Hónom alatt a kötéllel elindultam, nem voltam kikötve, gondoltam, csak nem lépek rá a sátrunkra, ezért megfogtam a bivakzsák al­só végét, hogy úgy jussak tovább. Kiszakadt a két jégcsa­varnál, én pedig elindultam az ötven fokos lejtőn lefelé. Persze, se hágóvas, se jégcsákány nem volt nálam, amivel fékezhettem volna. Tudtam, hogy végem, de pánikszerűen tíz körömmel meg a bakanccsal próbáltam fékezni maga­mat. Szerencsére a jég pár méter után átváltott firnbe, pont olyan minőségűbe, amiben még éppen meg lehetett kapasz­kodni. Még nem értem el a 30-40 kilométeres sebességet, mert utána mindegy, semmi sem állít meg.

    Csikorogva megálltam. Csak annyit hallottam, hogy Szabcsi! Attila üvöltött, mint aki föladta az utolsó kenetet. Ledobott egy kötélvéget, annál fogva fölevickéltem. Kér­dem, honnan tudtad, hogy kicsúsztam. Mondja, üvöltöttem egyet, hogy Atillusz! Száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy mukk nélkül szálltam el. Nekem ezek szerint ez lett volna az utolsó szavam, de semmire se emlékeztem.

    Pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, elindul­tunk mászni. Aznap már csak egy kötélhosszt sikerült megtennünk, mert elromlott az idő. Másnap szépen halad­tunk. Följebb láttunk egy hómezőt. Tudtuk, ha azt elérjük, akkor már győzhetünk. Egy kötélhosszra voltunk az aljá­tól, amikor újra szakadni kezdett a hó. Most értettük meg, hogy miért telnek meg és tűnnek el odalenn a hóbarlangok. Mintha egy hófolyóban lettünk volna, az összes hó ömlött lefelé a sziklán, azon tán egy gramm nem tapadt meg. Köz­ben persze kaptunk a nyakunkba is bőven.

     Visszaereszkedtünk egyetlen melegedőhelyünkre, a jégbarlangba. Persze az is tele volt hóval. Kikotortuk, a hálózsákból kiráztuk a havat, rögtön belebújtunk, talán még jól is éreztük magunkat. Kínkeservesen sikerült egy kevés havat megolvasztanunk. Már nem emlékszem, melyik este, ott fönn megettem egy olajos halat. Egyben. Össze volt fagy­va, ahogy kiszedtem a dobozból. Mindenünk meg volt fagy­va. ott éjjel-nappal mínuszok voltak. Eljött a csúcstámadás napja. Csodálatos reggelre ébredtünk, feljumároztunk a ki­épített szakaszon, de elfogyott a beépítésre szánt kötelünk. Úgy tudom, összesen kb. 700 méternyi kötelet építettünk be a falba, azt oda mind föl kellett hurcolni, persze a szö­gekkel együtt.

    Attila a fix kötelek végére érve megmászta a hómezőig hátralevő szakaszt, én utána. Azt hittük, innen már könnyű dolgunk lesz. Kiderült azonban, hogy a hó csak úgy rajta volt a sima sziklán, és ahogy rálépett, már pörgött is ki a lába, csikorgott a sziklán. Szinte centiről centire, jobb­ra, balra mozogva jutott föl. Alpin stílusban másztunk, vé­gig ő haladt elöl, én csak mentem utána jumározva. Kiér­tünk egy gerincrészre és egyszer csak ránk sütött a Nap. Ilyenkor tudod igazán értékelni a Nap sugarát, miután har­mincszor agyonfagytál. Már tudtuk, hogy fel fogunk jutni, de azt is, hogy jóval messzebb van a fal teteje, mint saccoltuk. Maga a csúcs még legalább egynapi járóföldre lett vol­na, de nekünk csak a sziklafal megmászása volt a célunk. A csúcsra más irányból könnyebben fel lehet jutni. Egy há­tizsák volt nálunk, és hogy ki ne fussunk az időből, ezt le­tettük, mindent ott hagytunk.

   Felértünk a fal tetejére. Most jöhetne a csúcsérzés. Körülnéztünk és ekkor vettük észre, hogy besötétedett. Nem tu­dunk lejönni! Úgy számoltuk, hogy visszajutunk a jégbarlangig, ezért se hálózsákot, se pehelykabátot nem hoztunk föl. Rajtam egy ing, egy pulóver, egy széldzseki, meg egy sí­nadrág volt. 6200 méteren voltunk. Lenn a fal alján mínusz 20 fokot mértünk, biztos nem tévedek sokat, ha úgy tippe­lem, hogy itt mínusz 25 lehetett. Persze, se kaja, se víz...

    Itt kellett maradnunk éjszakára. A két kötelet összete­kertük, azokra ültünk, egymás hátának dőlve. Attila állítot­ta, hogy ilyen helyzetben csak úgy lehet életben maradni, hogy mozgunk, egymáshoz dörgöljük a hátunkat. Mon­dom, én ebben nem hiszek, a mozgás csak energiát vesz el, még a levegővétellel is takarékoskodom, benn tartom a le­vegőt, minél kisebbre összehúzom magam és összpontosí­tok, hogy nincs is olyan hideg. Azt mondta, hogy ezt a stí­lust nem szereti, úgyhogy dörgölőztünk. Tizenegy és fél órán át tartott a maratoni bivak.

   Nézted közben az órát?

    Egy darabig nem. Talán két-három órát is kibírtam ennyi ideig, hogy ne nézz az órára. Attila ütögette a bakan­csát jégcsákánnyal, félt, hogy elfagy a lába. Nekem legalább nem fagy el a lábam, de azért életemben először itt nagyon fázott a csonkom. Ráadásul annak még a vérkeringése is rossz. Valahogy ki kell bírni. Csak azért imádkoztam, hogy ne kezdjen fújni a szél. Arról már beszéltünk korábban, hogy meddig tart a hit... A hitem itt most szélcsendre volt érvényes. Tulajdonképpen állandóan fújt a szél, oldalt óriási hóátfúvások voltak, azokról hatalmas jégcsapok lóg­tak le, köztük csak úgy fütyült a szél, de ebből hozzánk csak egy fuvallat érkezett el. Igaz, az rögtön csontig hatolt.

    Mondd, nem itt hangzott el másodszor az a bizonyos itt döglünk meg? Azt hiszem, elárulhatod, elvégre nem szé­gyen az, a legjobbakból is előjön kritikus helyzetben.

   De igen, itt mondott Attila valami ilyesmit.

   És erre te? Azt mondtad, á, dehogy döglünk?

   Persze, mert én már ültem ilyen hidegben éjszaka a Kaukázusban és tudtam, hogy ki fogjuk bírni. Hittem ben­ne, hogy túléljük. Fagyási sérüléseink se voltak. Nekem addigra már az összes körmöm vérzett, de különben meg­voltunk.

    Eljött a reggel, sütött a nap, de még mindig nem volt melegünk. Attila elindult lefelé. Mindig kommunikálni szoktunk, ilyenkor persze meg is szólítjuk egymást, de most egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Amint kiment a képből, már nem tudtam, kivel fagyoskodtam végig az éjszakát. Gondoltam, összeszámolgatom, kik vannak lenn a völgyben, aztán csak rájövök, hogy ki a partnerem, de már azoknak a neve se jutott eszembe. Lement a függöny. Azt tudtam, hol vagyok, magamnál voltam és ereszkedtem én is lefelé. Amint megláttam, már tudtam, hogy kivel vagyok. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen fáradt lehetek, ha már ennyire nem forog az agyam. (Attila ezt így írja le a Hegy­mászó c. lap 1990. 1. számában: Szabolcs eleinte nem na­gyon ismert föl, de aztán ereszkedés közben újra összeba­rátkoztunk. )

    Leereszkedtünk a fix kötél felső végéig. Egyszer útköz­ben elakadt a kötél, amit húztunk le magunk után. Ilyen­kor nincs mese, föl kell menni és kiszabadítani. Elméleti­leg rábízhatom magam a kötélre, hogy nem szakad ki, mert olyan jól beakadt, de mi van, ha mégsem. Fölmász­tam, kiakasztottam és szépen mentünk lefelé. Állandóan bajok voltak velem. Előfordult, hogy annyi erőm sem volt, hogy a kötélre rá tudjam rakni az ereszkedő nyolcast. Ez egy szerkezet, aminek a segítségével fékezve le lehet csúsz­ni a kötélen. Elértük a jégbarlangunkat, ott töltöttünk egy éjszakát, majd ereszkedtünk tovább. Amit csak tudtunk, leszedegettünk a falról. A végén olyan nehéz lett a húzó­zsákunk, hogy az utolsó standról már ketten sem bírtuk leemelni, úgyhogy Attila késsel levágta, hogy le tudjuk ereszteni a hóra.

     A legrosszabb ebben a fenn töltött négy-öt napban az volt, hogy tudtuk, egyedül vagyunk, senkire sem számítha­tunk, lentről nem tudnak segíteni. A rádiónk nagyon ha­mar bedöglött. Nem tudtunk róla, hogy távcsövön végig fi­gyeltek bennünket, mindenről tudtak, azt is, hogy jövünk lefelé. A fal aljánál levő hóbarlangig feljött elénk Gabi. Na­gyon boldog voltam, hogy gondolnak ránk, újra együtt a csapat. Talán ott volt csúcsérzésem.

                 Attila és Szabolcs, a Kedar Dome falának első megmászói

Ezután még át kellett mennünk a gleccseren. Életemben ott láttam igazán fáradtnak Attilát, alig vánszorgott, rólam nem is beszélve. Nem tudom, mitől volt még annyi erőm, hogy ne legyek lassúbb nála.

Lementünk a 4700-as alaptáborba, pezsgőt is ittunk, nagyon jól esett, sajnáltam, hogy olyan kevés van. Ide már elénk jöttek a teherhordók. Amikor elindultunk lefelé, észrevettem, hogy nem látok rendesen. Teljesen lemerül­tem, átkoztam a hegyeket, vagy háromszor pofára estem a köveken.

Ahogy jöttünk, Gábor azt mondta, Szabolcs, neked ettől kezdve már nem kell többet másznod, ennél többet már úgysem tudsz elérni és milyen szép, ha az ember a csúcson hagyja abba. Én pedig nem tudtam volna szépen abbahagy­ni, mert éppen itt könyörögtem a többieknek - amit soha nem csináltam -, hogy várjanak meg, nem bírom követni őket...

Az itt következő videón megtekinthető Babcsán Gábor és Szabolcs visszaemlékezése, 25 évvel a Kedar Dome megmászása után (2014-es felvétel) https://www.youtube.com/watch?v=op0Ti2NPQXY

1986-ban utaztam először a tengerentúlra, az Andokba. Ez a korábbiakkal szemben nem meghirdetett túra volt. Péterváry Gábor szervezte az egyesületen belül. Azt hi­szem, őt ott is inkább az inka kultúra érdekelte, ha nem láthatja a Machu Picchut, talán ki se ment volna. Ehhez a pénz nagyját nekünk magunknak kellett összeszedni. Nekem persze nem volt. Amit a vasútnál kerestem, nagy­jából elment a létfenntartásra, amit meg az egyesületnél dolgoztam, ráment az egyesületi utakra.

  Egyik barátom elhívott dolgozni. A csepeli vasműnél kel­lett ablakokat cserélni és kötélen lógva hegeszteni. Mon­dom, én ehhez nem értek. Földön még csak elhegesztgetek, na de röptömben... Különben sem dolgoztam még pénzért. Abból lehetnek a legnagyobb bajok... ha az ember ráérez a pénz ízére... Több hegymászóról tudok, akinek a pálya­futását a pénzkeresés törte derékba, mert úgy gondolko­dik, ha kimegy mászni, duplán veszít. Nem dolgozik, sőt inkább költ. Végül is elmentem dolgozni, meglett a beugró az Andok­ra, a többit pedig le lehetett dolgozni az egyesületnél.

   Akkor még éldegélt a szocializmus, Moszkván és Kubán át elég olcsón el lehetett repülni Peruba. Én még így is sokall­tam. Mondtam is Gábornak, hogy ennyi pénzből háromszor kimehettünk volna az Alpokba és annyit mászhatunk, hogy elhagyjuk kezünket-lábunkat. Miért kell nekünk egyáltalán az Andokba menni? Azért az egy-két hegyért?

   Maga az utazás, a távoli tájak, hogy nemcsak mászol, hanem látsz, körülnézel egy idegen világban, ez nem von­zott?

    Nem. Igazából a csapat vonzott, Péterváry, Babcsán, Ozsváth Attila, de ugyanilyen szívesen elmentem volna velük az Al­pokba. Ma már másképpen látom. Ott csakugyan föltárult előttem egy másik világ. Egyedül a birkabégetés emlékezte­tett Európára, semmi más. A Pamír se volt éppen közel, de most, ahogy mentünk a repülővel, fizikailag éreztem, hogy távolodunk.

  Már Kuba egészen különleges világ, trópusi környezet, pálmák, iszonyú meleg és pára, mintha pálmaházba lép­tem volna, amikor kiszálltunk a gépből. Limában meg a köd... Ott szinte mindig köd van a hideg tengeráramlás miatt. Augusztusban jártunk ott, a déli félteke telén, és még írtam is a naplómban, hogy ahhoz képest, hogy tél van, egész jó az idő. Na persze, közel az Egyenlítőhöz...

Peru és általában Latin-Amerika nem tartozik a bizton­ságos helyek közé.

     A Fényes Ösvénytől féltettek is bennünket, de hát nem kell ahhoz se városba, se vidékre menni. Alighogy leszáll­tunk, valamelyik európai utasnak ott a repülőtéren rögtön letépték a válltáskáját. A tolvaj után futott, de mire vissza­tért, a bőröndjét is ellopták.

    A magyar kirendeltségről fogadtak bennünket, úri körülmények közt, szállodában laktunk nyolc dollárért. Megnéz­tük az óceánt, ami gyerekkorom óta nagyon vonzott. Azt hittem, azért hívják Csendesnek, mert tényleg csendes, itt viszont akkora hullámok voltak... Máig is emlékszem egy könyvre, A tengerészet lovagkora volt a címe, tele vitorlás­sal. Csak azok érdekeltek, a gőzhajók nem. Nem volt ugyan szép időnk, de nagyon élveztem.

    Limából Huarazba utaztunk, ez a Huascaranra induló csapatok állomása.

   Hogy néz ki egy perui város?

    Az írtam a naplómba, hogy a házak olyanok, mintha nem volnának befejezve. Sehol egy sátortető, amit idehaza megszoktunk, mind lapos, a legtöbbnek a tetején vízmele­gítő tartály van. Meg hát az indiánok, színes ruhákban... Nagyon szeretnék embereket is fotózni, de nem megy. Nem tudok velük kontaktust teremteni, és csak úgy, valakinek a beleegyezése nélkül nem szeretek fényképezni, mert esetleg kellemetlen neki. Az emberek általában nem szeretik, ha ismeretlenek fotózzák őket. Megnyomhatom éppen a gom­bot lesből, mit tud csinálni, le vagy lőve, haver, de nem sze­retem. Nagyon kevés jó fotóm van emberekről, de még vá­rosképem is alig. Kati ekkortájt figyelmeztetett, hogy még mindig barbár vagyok. Tudom, furcsa, hogy egy embert er­re figyelmeztetni kell. Persze, azért vagyunk emberek, hogy tanuljunk. Valakit negyven-ötven éves korában is lehet ne­velni. Megváltoztatni azt nem, de nevelni igen és Kati ne­kem ilyen szempontból is nagyon jó társ. 

(Gondoltam, kisegítem Szabolcsot, hogy ne csak "barbár" képei legyenek, néhány perui fotóval most én is beszállok, bár nem együtt voltunk.)

                                                             Amantani szigete

                                                   Amantani

                                                     Pisac falu piaca

                                             Hogy mire jó még a biztosítótű...

                                  A Machu Picchu

    Megnézte Péterváry Gábor vetítését, megnézte az enyémet, és az enyémen csak hegyek voltak, semmi más. Az út után le is tolt, miért nem mentem el a kultúrprogramra.

    És miért nem?

    Elsősorban biztos azért, mert a hegyek jobban vonzot­tak, de tulajdonképpen azért, mert nem volt száz dollárom erre a szervezett túrára...

     Huarazból a legjobban megközelíthető hegy a Pisco. Ezek a környékbeli hegyek mind nagyon szépek. A növény­zet egészen magasra fölmegy, aztán szinte átmenet nélkül jön a hó. Itt nincsenek olyan hosszú morénalejtők, gleccse­rek, mint mondjuk a Pamírban. Még egy-két kisebb falucs­ka is van elég nagy magasságban. Láttuk például annak a Yungay nevű városkának a helyét, amit egy iszapár temetett el a Nevado del Ruiz-vulkán kitörésekor. Nekem az volt benne a legfurcsább, hogy olyan óriási távolságra van a vul­kán és a falu egymástól. Az ember így is elég kis pontnak érzi magát, de ezekhez a természeti erőkhöz képest még porszemek se vagyunk.

    Huarazban béreltünk egy furgonszerűséget, felfért rá az egész csapat minden felszereléssel együtt. Elég rozoga volt, de zokszó nélkül felvitt bennünket a Llanganuco-völgybe, két tengerszemhez. Csodálatos környezet, trópusi növé­nyek, csak éppen szét akart menni a fejem. Nem olyan na­gyon magas, de elég hirtelen mentünk fel. Veszem, veszem a levegőt, de nem jön. Innen kellett felmennünk az alaptá­borig. Azt írtam a naplómba, hogy a hátizsákom megvan vagy 35 kiló, de ez kizárt, én ennyit nem bírnék el, talán csak annyinak éreztem, mert ez volt életem egyik legnehezebb felmenetele. Az a taktikám, hogy nagyon lassan me­gyek, de folyamatosan, ha lehet, megállás nélkül. Na, itt nem lehetett. A végén már úgy tíz méterenként le kellett ül­nöm pihenni. Nekem is megvan a tűréshatárom. 4800 mé­teren volt az alaptábor. Halmos Peti jött vissza értem, hogy segítsen.

   Mi mindent cipel magával a hegymászó?

   Itt a legnagyobb súlyt biztosan az élelem tette ki. Fel kellett rá készülnünk, hogy akár tíz-tizenöt napot is fenn leszünk. Hogy ne kelljen visszamenni kajáért, mindent ma­gunkkal vittünk. Lejjebb se lehet eldepózni, mert arra még emberek, állatok járnak. Úgyhogy vittem legalább 10-15 ki­ló élelmet, de csak ötöt tudtam megenni, igaz, a tervezett­nél jóval rövidebb ideig voltunk fönn. Se enni, se aludni, de kivételesen még inni se tudtam rendesen. Az akklimatizálódás kezdetétől valami borzasztó kellemetlen íz üli meg az ember száját, mintha be lenne penészedve. Hiába mostunk fogat, nem múlt el.

   Ezen kívül? Sátor, kötél, jégcsákány, hágóvas, bakancs. Az ideális a műanyag bakancs lett volna, de nekem ott még nem volt. Ez ma már a minimális felszerelés közé tartozik. Lényegében egy dupla cipő, aminek a belseje valamilyen hőszigetelő anyag. A táborban pár lépést el lehet benne menni, de gyaloglásra nem alkalmas, a strapát nem bírja. Erre jön egy teljesen merev műanyag borítás, amit nagyon nem szeretek. Szerencsére nem izzadós a lábam, de láttam Alaszkában lejönni egy mászót a hegyről, az műanyag ba­kancsot viselt. Úgy nézett ki a lába, mintha két héten át víz­ben áztatta volna, ronggyá ázott a bőre. A bőrbakancs szel­lőzik, de be is engedi a vizet. Előbb-utóbb minden bőrba­kancs átázik. A talpnak aránylag merevnek kell lennie a hágóvas miatt.

    Kell még vinni főzőt, gázpalackot, legalább egy liter vízre is mindig szükség van. Az Andokban még ilyen magasság­ban is forralni kell a vizet, mert ahol állatok vannak, nagyon veszélyes patakból inni, mint ez majd később ki is derül.

    Nagyon elfáradtam. Az utolsó száz méteren már Peti vit­te a zsákomat. Ez nagyon szép dolog, lehet, hogy picit meg­alázó... nem, nem megalázó, azért ezen már túl vagyok. Örül az ember, ha segítenek neki. Amikor később Juhász Árpi és Péterváry Gábor jöttek fel, mi is lementünk eléjük segíteni.

    Alaptábor 4800-on. Az alaptábor az a hely, ahová a hol­mi nagy részét lerakjuk. Innen még elég sokat kellett men­ni a Pisco csúcsáig, úgyhogy kialakítottunk egy közbülső tábort is, de oda mindig csak a legszükségesebb dolgokat vittük fel. Ez a tábor egy füves réttel szegélyezett kis tó partján volt. Ez a legnagyobb különbség az európai hegyek meg az Andok között; ott már régen jég van, itt pedig még nagy magasságban, majdnem 5000 méteren is elég sok a növényzet. Hideg sem  volt, nyugodtan járkáltam rövidnad­rágban. Egyszer-kétszer esett egy kis hó, olyan szemcsés volt, mint a hungarocell.

   Fölfelé menet láttunk néhány vikunyát, de elő se vettem a fényképezőgépet. Ilyen körülmények között hamar megváltoznak az ember igényei, nekem most az volt a fontos, hogy levegőt kapjak. Voltak, akik első nekifutásra fölmen­tek a Piscóra. Lehet, hogy nekik volt igazuk, mert még a lentről hozott energia lendületből fölvitte őket. Mi egy pár holmit fölvittünk a közbülső táborba, a hegy felhőben volt, nem sürgetett az idő, élelmet is csak egy napra vittünk föl, gondoltuk, kivárjuk a jó időt, akklimatizálódunk és visszasétáltunk az alaptáborba.

    Már akkor, amikor felfelé mentünk, feltűnt, hogy a Piscónak van egy nagyon szép jeges, havas fala, elég mere­deknek tűnt, de úgy látszott, van feljutási lehetőség. Babcsán Gabival együtt már akkor nagyon izgatott ben­nünket.

    Mi voltunk az első magyar hegymászók ezen a vidéken, és erre egy picit rá is fáztunk. Azt mondják, eleve egy hónap­pal később kellett volna jönni, mert akkor ideális az időjá­rás. Most az összes csúcs szinte folyamatosan felhőben volt. Általában minden hegymászóútnak van leírása, hol, merre lehet menni; ezeké hiányos volt. Az a biztos, ha szemmel felmérjük a feljutási lehetőségeket. A gerinc vagy a csúcs majdnem mindig vehtében, hóáthajlásban végző­dik. Nagyon szép, csak nem biztos, hogy fel tudsz menni rajta. Meg kell találni azt az egyetlen lehetőséget, de ha fel­hőben van, lemászhatod az ezer méteredet és fönn derül ki, hogy bevered a fejed, nem lehet feljutni.

   Ezért mindenképpen a normál úton akartuk kezdeni a mászást. A többiek közben lejöttek a csúcsról, ők is a nor­mál úton mentek fel. Másnap Attiláék elindultak, hogy meg­másszák a jégfalat, mert ők is kinézték maguknak. Nem si­került feljutniuk. A hegy alatt végig gleccser húzódik, tele hasadékokkal, amik között elvileg el lehet lavírozni, de a hó minősége... Először térdig, aztán combközépig ér, a végén már derékig. Kétszáz méterrel a fal lábától elakadtak. Azon a reggelen, amikor elindultunk volna, nagyon rossz időre ébredtünk, gondoltuk, visszamegyünk az alaptábor­ba, nem olyan nagy a távolság. Már félig lebontottuk a sát­rat, amikor elkezdett oszlani a felhő. Mondom Gábornak, várjunk, hátha így marad. Megőrültél, ez csak egy pillana­tig tart, aztán megint befelhősödik! Majdnem összevesz­tünk, aztán mégiscsak ott maradtunk. A végén persze Gá­bornak lett igaza, mert újra rossz idő lett.

   A következő alkalommal szép időben, viszont nem a leg­jobb erőben fölmentünk a nyeregig. Iszonyú erősen sütött a nap, és ez a maradék erőnket is méterről méterre fel­emésztette. Több napot tartózkodtunk a táborban, azalatt legyengült a szervezetünk, mert nem tudtunk rendesen en­ni. Baktattunk a gerincen, nem bírom, nem bírom... csak nagyon lassan, nyugodtan, egyszer úgyis felérünk. 20-30 méterenként meg kellett állni pár perces pihenőkre. Ez nem gazdaságos, óriási időkiesés, de másképpen nem ment. Föl is értünk, de már a felhők is, így semmit sem lát­tunk. Péterváry Gábor később felment egyedül, neki van­nak csodálatos felvételei a környékről. Csak amikor ezeket megláttam, jöttem rá, hogy mit mulasztottunk. Többek közt emiatt vágyom vissza nagyon Dél-Amerikába.

   Tehát nem láttam semmit, ráadásul életem egyik legfárasztóbb felmenetele volt. Biztos, hogy a Korzsenyevszkajára menet nem fáradtam el ennyire, pedig az több mint ezer mé­terrel magasabb. Biztosan nem volt jó az akklimatizálódá­som. A lejövet már jólesett, mert nem kellett kapkodni a le­vegőt. A jégfal megmászásának terve viszont bennem volt. Az időjárás is alkalmas lett volna, de Babcsán Gabi lebeszélt, mondván, hogy gyengék vagyunk. Már megint igaza volt.

   Lesétáltunk a tavakhoz, ott is éjszakáztunk, mert vár­tunk egy tévés forgatócsoportot, akik végül is ki se jöttek Peruba. így viszont elmentünk a környéken egy fotósétára. Péterváry Gábor - említettem, hogy ő köztünk az abszolút kultúrember - imádja a köveket; talált valami falmarad­ványt, teljesen odavolt a gyönyörűségtől, de persze maga a táj is csodálatos.

Említettem, hogy felfelé jövet láttunk vikunyákat, de nem volt erőm lefényképezni őket. Amikor ereszkedtünk le a tavakhoz, újból megjelent néhány. Nagyban készülődtem a géppel, megpróbáltam egészen közel kerülni hozzájuk. Babcsán Gabi jóval előttem járt, ő lekattintotta a magáét, én meg négykézláb követtem és elébe is kerültem. Egyszer csak kiáltást hallok a hátam mögül, mire meglódulnak az állatok. A gépem még be se volt állítva. Gábor üvöltött mö­göttem. Mi a franc van? Hát hogy ő futás közben is le akar­ta őket fotózni! Agyon tudtam volna verni... aztán lenyu­godtam. Nincs is közeli képem a vikunyákról.

    Mivel a tévések nem jöttek, visszaindultunk az alaptá­borba. Babcsán Gabival elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmászni a jégfalat, Gábor pedig felmegy egyedül a nor­mál úton. Közben Attiláék elindultak a Huandoyra.

Lenn a tavaknál végre jól aludtam, enni is tudtam, kez­dett visszatérni az erőm. Úgy döntöttünk, egyből az alap­táborból rohamozunk. Úgy mentünk, mint a gyík, elfutot­tunk mindenki mellett, mert közben persze más országbe­li csapatok is a Piscóra tartottak. Elindultunk Attiláék nyomain. Ehhez kell megint a hegymászó szem. Megkeres­ni egy ilyen gleccseren az ideális útvonalat, hol, hogyan ke­rülgessük a hasadékokat. Ezt már előre tudni, érezni kell, különben egy csomó idő kárba vész. Attiláék mindig jó irányban mentek, nekünk csak lépkednünk kellett a nyo­mukban, amit pár nappal korábban hagytak. Elértünk ah­hoz a helyhez, ahol már veséig ér a hó. Körülbelül öt mé­tert haladtunk előre 10-15 perc alatt. Azt mondja Gábor, ez hülyeség, itt képtelenség továbbmenni, Attiláék is visszafordultak. Mondom, már csak kétszáz méter van hátra a falig, azon meg csak nincs akkora hó! Én megpróbálok elmenni a falig egyedül. És akkor lekötöttem magamról a kötelet. Ilyet becsületes hegymászó nem csinál, mert ez már majdnem cserbenhagyás..., hogy ennyire nem veszem figyelembe a társam ítéletét. Mindegy, már bennem volt, hogy akárhogy is, de fölmegyek. Korábban mások azt mondták, ez egy 45 fokos hólejtő, minek mentek oda, nem nagy szám, de én nem hittem el. Ha már kiutaztam, bele­fektettem egy csomó energiát, pénzt, akkor meg kell pró­bálni. Nem igaz, hogy nem tudok elmenni kétszáz métert akármekkora hóban! Gábor, ha meglesznek a nyomok, gyere utánam!

   Mentem vagy húsz percet - újabb öt méter. Minden lépé­sért iszonyúan meg kellett dolgozni, mégse haladok. A vé­gén még Gábornak lesz igaza. Akkor egy picit keményebb lett a hó, fel tudtam feküdni rá. így, hason kúszva értem el a falig. Visszakiabáltam Gábornak, hogy jöhet nyugodtan, de meg kell alázkodni a hegy előtt.

    Ezt most tisztára úgy mondtad, mintha valami sze­mélyről volna szó.

    Ez tényleg benne volt a lelkemben. Itt nem lehet egye­nes derékkal járni, tessék négykézlábra ereszkedni, be kell hódolni, ha másképpen nem enged magához...

   Gábor utánam is jött és elindultunk a falon fölfelé. Az al­ján még elég vastag volt a hó, de alkalmas a felmenetelre. Nem volt lavinaveszély, már eléggé odagyógyult a sziklához. Az elején nem tudtuk egymást biztosítani, igaz, ilyen mély hóban nem is kötelező. Elérkeztünk a kulcshelyhez. Ott már nem volt hó, csak egy 75 fokos tiszta jégfal úgy 90 mé­ter hosszan. Sok helyen át lehetett látni a jégen, olyan vé­konyan takarta a sziklát. Nem volt nálunk elég jégcsavar, de ami volt, abból is csak keveset tudtam betekerni. Túl vékony volt a jég, de lepucolni sem volt érdemes, mert lát­szott, hogy alatta a sziklán sincs fogás. Teljesen sima, mi­nimális tartással.

   Szinte pipiskedve, nagyon óvatosan haladtam előre. Egy­szer még így is kiszakadt a jég a lábam alól, de a jégcsá­kánnyal meg tudtam tartani magam. Végre találtam egy standhelyet, ott betettem egy jégcsavart. A következő kötél­hosszban megint nagyon vékony volt a jég, de itt-ott le le­hetett verni, mert alatta a sziklán volt valamennyi fogás.

    Túljutottunk a nehezén. Újra mélyebb lett a hó, túrtam, tapostam, próbáltam lépéshelyet csinálni, de akármerre léptem, mindenhol lyuk volt a hó alatt. Besötétedett. Mon­dom Gábornak, ezen a hasadékon még átmegyünk, aztán bivakolunk. Éreztük, hogy már nagyon közel lehet a ge­rinc, de egy fejlámpával óriási kockázat lett volna tovább­indulni. Inkább üldögélünk egy éjszakát a hóban. Tényleg, kialakítottunk egy kis katlant, leraktuk a kötelet meg a há­tizsák izolirbetétjét, azon ücsörögtünk. A hőmérséklet va­lamivel nulla alatt lehetett, mégis egészen jól elvoltam, úgy látszik, nagyon megszoktam már a fagyoskodást. Gábor egy idő után azt mondta, megfagy, nem bírja tovább. Ki kell bírni, nem kockáztathatjuk meg, hogy a sötétben egy hasadékba lépjünk.

   Közben feljött a Hold, annak, meg a fejlámpának a fényé­nél már láttunk valamit, úgyhogy elindultunk. Kiderült, hogy csak ötven méterre voltunk a gerinctől, azon ott vol­tak a kitaposott nyomok, amelyekben elég kényelmesen le­hetett haladni. Leértünk a gleccserre, a morénán vártuk ki a reggelt. Odafönn egy percet nem tudtam aludni, itt letet­tem a kesztyűimet és a kamáslit, arra feküdtem és talán egy fél órát sikerült aludnom. Hajnalban lejöttünk, akkor már boldogok voltunk. Gábor, azt hiszem, még nem érezte át igazán, mit is csináltunk, de azt egyikünk sem sejtette, hogy ezen a túrán ez lesz az egyetlen kemény utunk.

                 Úton a Piscóra (Szabolcs felvételei - a képeken - már ahol - Babcsán Gábor)

   Említetted, hogy egyszer a falban kiszakadt alattad a jég, de megtartottad magad a jégcsákánnyal. Ott nem biz­tosítottátok egymást. Meséld el, hogyan is vannak ezek a biztosítások.

    Ha nehéz utat mászunk, mindig biztosítunk. Egy fix pontról, a standról indulunk, ehhez van rögzítve a két má­szó a kötél mindkét végén. Ha én vagyok az elölmászó, a társam a rólam lelógó kötelet rögzíti magához egy biztosí­tó csomón keresztül. Ekkor én megszüntetem a rögzítése­met a fix ponthoz és elindulok fölfelé. A társam, ahogy ha­ladok, engedi utánam a kötelet. Közben én, az út nehézsé­gének megfelelően, elhelyezem a köztes biztosításokat, amelyekbe egy-egy karabineren keresztül vezetem a köte­let. Ha már fogytán a kötelem, kialakítok egy újabb fix pon­tot, biztosítom a társamat és minden kezdődik elölről.

   És mi van akkor, ha az elölmászó repül?

     Nem repülhet! Erre vannak a köztes biztosítások, ami­ket ő maga rak be út közben. Ha egy kijön, a következő még megfog. 3-4 méterenként ajánlatos elhelyezni valamit a falban.

   Na jó, de ha mégis... Előfordulhat-e, hogy az elölmászó akkorát repül, hogy nemcsak a köztes biztosításokat, ha­nem a társát is kitépi a falból?

   Nagyon ritkán. Én egyszer láttam ilyesmit, pontosab­ban ott voltam a közelben. Erdélyben a Királykövön mász­tunk. Egy fiú meg egy lány mászott összekötve egy kémény­ben. Közben eleredt az eső, bebújtunk egy szikla alá, aztán szárazon le is jöttünk a fal alá. Csak ez a páros nem jött még vissza. Hallottuk, hogy fönn mozognak, fel is kiabál­tunk, hogy minden rendben van-e. Azt felelték, nincs baj, tovább másznak. Egyszer csak hallom, hogy valami esik. Egy sisak volt. Nem vicc, de a következő pillanatban már vártam a gazdáját. Lekiabáltak, hogy segítségre van szük­ségük. Körben föl lehetett menni egész könnyen, aztán be lehetett ereszkedni a falba és tudtak nekik segíteni.

   Röviden az történt, hogy a fiú, aki elöl mászott, egy-két helyen nem tudott betenni köztes biztosítást és leesett. A lányt is kitépte a falból, estek is egy darabon, de óriási sze­rencséjükre a kötél fönnakadt egy sziklakiszögelésen, úgy­hogy az egyik oldalán lógott a fiú, a másikon a lány. A lány­nak eltört a lábfeje, az arca is megsérült, ahol az esés letép­te a sisakját, de a saját lábán jött haza.

    Már legalább a tizenötödik órája, hogy be­szélgetünk és egyfolytában próbálom megérteni a hegymá­szók lelkivilágát. Most, hogy elmesélted ezt az esetet és elmondtad, hogy körben is föl lehetett menni mindenféle erőlködés nélkül, kezdem érteni, miért mászik föl valaki őrült kockázatok árán olyan helyekre, ahova föl is lehet sé­tálni. Ha belegondolok, száz métert le lehet futni 9,9 má­sodperc alatt, de végig is lehet sétálni rajta. Az atléta éve­ken át naponta sok órát edz, megszakítja az izmait, szen­ved... Hát nem ezt csináljátok ti is? Csak éppen falon, he­gyen, nem pedig a futópályán. Persze, ezt a civil úgyse ért­heti, hogy hát az istenért, miért másznak...

   Mert hülyék vagyunk. Eleinte én sem értettem. Amikor először voltam az Alpokban és visszajöttem, tényleg úgy jelentkeztem a klubba, hogy hegymászó akarok ugyan lenni, de nekem nagyon jó lenne a magashegyi turizmus is. Az Al­pokban minden hegyre a legkönnyebb, a normál úton men­tem fel és az összes mászót hülyének néztem, hogy miért kell nekik azokra az őrületes falakra fölmenni. Pedig az enyémek se voltak éppen könnyű utak. Hazajöttem úgy, hogy egy darab karabinert se vettem, pedig tudtam, hogy ez a hegymászás egyik alapvető kelléke. Miért kellene nekem megfeszülni, amikor a normál utak is éppen elég nehezek! Amikor a mászóiskolán előre kellett másznom, akkora él­mény volt, amit máshol nem tudok megszerezni. Ezt aztán lehet fokozni, embere válogatja, ki milyen szinten akad el...

  Ezután lementünk Huarazba, de semmit sem tudtunk Attiláékról, akik még mindig a Huandoyon voltak. Le tud­nak-e jönni? Már itt kellene lenniük. Gáborral ismét föl­mentünk a tavakhoz, hogy ott várjuk be őket.

   A Pamírban, amint említetted, rádiókapcsolatot kellett tartanotok az alaptáborral. Itt az Andokban tudott rólatok valaki, merre jártok, mit csináltok?

   Nem, itt egymásról kellett tudni. Huarazba viszont elju­tott a híre, hogy mit csináltunk Gáborral, mert amikor leér­tünk, többen - más országbeli hegymászók - megállítottak bennünket és gratuláltak. Velem ilyesmi még az életben nem történt, eddig legföljebb egymásnak gratuláltunk. Gon­dold el, ha egy focista valami jót csinál a pályán, üvölt a nép, ha rosszat, elküldi a francba, de a hegymászónak nem tap­sol senki. Teszed a dolgodat a világ végén. Ez volt az első eset, hogy észrevették, hogy csináltunk valamit. Más spor­tolóknak állandó kontaktusuk van valamilyen közönséggel, azokkal, akikért csinálják. De én is az emberekért teszem... a társaimért, a klubomért, a családomért, az otthoni bará­taimért..., csak éppen emberek jelenléte nélkül.

   Amikor hazajöttök egy-egy expedícióról, a szűkebb hegymászóközösségen kívül tudja egyáltalán valaki, hogy mit értetek el? Előfordult már olyan, hogy magyar hegymá­szó valamiféle díjat, hivatalos elismerést kapott egy teljesítményéért?

  Volt ilyen elismerés. Az első nyolcezres megmászása után azok, akik ott voltak, Sport érdemérmet kaptak. Én kaptam egy Téry Ödőn-érmet a Kedar Dome megmászásá­ért, aztán egy tortát az egyesületemtől, „Szép volt, Szabolcs” felirattal. Kaptunk egy-egy kupát a Cho Oyu megmászásá­ért és amire talán a legbüszkébb lehetek: tiszteletbeli tagja vagyok a Magyar Hegymászó Klubnak. Tagja akárki lehet, de tiszteletbeli csak négy van. Bucsek Henrik bácsi, aki már nagyon idős, de a lelke mindig a hegyek között jár, Sir Edmund Hillary, aztán a lengyel Jerzy Kukuczka, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmászta, a négyes számú tagsá­gi igazolvány pedig az enyém. Kukuczka egyébként pár éve meghalt a Himalájában. Tóth Csabival az alaszkai mászásunk után megkaptuk az Év hegymászója kitüntetést, igaz csak papíron. Megje­lent a hír a Turista Magazinban, hogy mi lettünk az Év hegymászói, levelet is kaptunk, hogy ekkor és ekkor lesz a díjátadás, ami viszont a mai napig nem történt meg. Ezt ta­lán nem is érdemeltük volna meg, inkább valami másfajta elismerést a kitartásunkért, mert mindketten akkor tér­tünk vissza a hegyek közé a balesetünk után. Van azután a hagyományos Év sportolója Díj, amire vagy száz újságíró szavaz. Nagyon boldog voltam, mert én is kaptam egyetlen szavazatot, egy harmadik helyet, ugyan­úgy, mint Fa Nándi a Föld körülhajózásáért. Kopár Istvánt meg sem említették, pedig ő is egy vídiakeménységű hajós.

   Megjegyzem, biztosan több kutyaütő futballista jóval előttetek végzett. Egyébként ismered Fa Nándort?

   Igen, tudtunk egymásról. Nekem, ha úgy tetszik, ő az is­ten. Én is dédelgettem valamikor tengerészálmokat és ő ezt véghez vitte. Nagyon jól tudom, micsoda igénybevétel, mi­csoda teljesítmény, hozzá képest én labdába se rúghatok.

   A Megszállottak Klubjának tagjai (ilyen is van) Göncz Árpáddal. A hátsó sorban Szabolcs mellett Fa Nándor (1998)

   Azt nem fogom megkérdezni, hogy szerinted ki a leg­jobb magyar hegymászó, mert nyilván nem akarnál senkit megbántani, meg aztán az, hogy legjobb, a ti sportágatok­ban nemigen mérhető. Azt viszont megkérdezem, hogy ki a legeredményesebb.

   A legjobbat tényleg nagyon nehéz lenne megnevezni, mert van - nagyjából - három kategória: a sportmászó, az alpinista és az expedíciós. Nem lehet a hármat összehason­lítani. Eredményesség alapján mindenképpen Ozsváth At­tilát tartom a legjobbnak. Járt 8000 fölött, volt két első megmászása a Himalájában, amellett ha sziklafalat kell mászni, hetesen, nyolcason elmegy. Babcsán Gábor is na­gyon jó, sportmászásban jobb Attilánál, és a nagy hegyeken sem rossz. Ott van aztán Dékány Péter... és még néhányan, de tényleg nem akarok senkit megsérteni. Péter és Attila például nagyon jó szervezők is, pedig az az igazi nehézség. Én egy börzsönyi túrát se tudnék tisztességesen megszer­vezni, nemhogy egy expedíciót.

   Van még egy másik kérdés, amit igazából nem is nekem kellene feltenni, de ez nagyon mélyen dolgozik bennem... hogy nem degradáló-e nekik, hogy én fenn voltam például a Cho Oyu-n, vagy a Kedar Dome-on...

   Arra gondolsz, hogy teljesítmény-e az, amit egy féllábú ember is meg tud csinálni?

    Pontosan. Tisztában vagyok vele, hogy sokan szeretnek és nem tudom, megfordul-e ilyesmi a fejükben. Vagy milyen ezt megélni azoknak, akik még idáig se jutottak, mint én...

    A következőt egészen biztosan nem akartam megkér­dezni, de hogy ezt elmondtad, már kötelező: hol helyezed el magad a hegymászók között? Kell, hogy legyen benned egészséges öntudat, önértékelés, persze, tudom, átlagon felül szerény vagy.

    Én tényleg szerény vagyok, de abban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, már nem vagyok az. Mindig abból in­dulok ki, hogy nem vagyok jó hegymászó, nem vagyok jó fo­tós, de azt nem mondhatom, hogy rossz hegymászó, rossz fotós vagyok, mert ezzel mások teljesítményét értékelném le. Ezért el kell helyeznem magam a többiek között, akár tetszik, akár nem. Hegymászónak azt nevezem, aki hatos fölött mászik. Én nem mászom hatos fölött. Azt lehet mon­dani, hogy eredményes vagyok, de ehhez az is kell, hogy meglegyenek azok az indítóokok, amik bennem megvan­nak. Áldozok rá fizikailag, anyagilag, más meg esetleg azt mondja, a franc se fog százezret fizetni azért, hogy elmen­jen két hónapra fagyoskodni, hátizsákot cipelni. Mondha­tom, hogy azért is vagyok eredményes, mert smucig vagyok. Annyira smucig, hogy ha már annyi pénzt áldoztam rá, föl­megyek arra a hegyre. Ez is lehet indíték, nem...?

   Ott voltunk a tavaknál és a lejövőktől megtudtuk, hogy Attiláék megmászták a Huandoyt, megvannak a magyarok. Estére tényleg le is értek, szétégett fejjel. Ilyet még az élet­ben nem láttam. A nyakukon vastag varok voltak, úgy összeégtek. Újból lementünk Huarazba. A csapat egy része el­ment a kultúrtúrára Cuzcóba, a Machu Picchuhoz, nekünk meg nem volt rá száz dollárunk, de igazából fel akartunk menni a Yerupajára. Egy darabig buszoztunk, aztán elér­tünk valami isten háta mögötti kis faluba. Fakunyhókban laktak, de mindegyiken ott volt a Cola meg a Fanta felirat. Sikerült egy teherautó platóján helyet kapnunk, tovább­mentünk. Odaértünk egy leereszkedéshez, vagy ezer mé­terrel alattunk volt egy falu. Teraszosan művelt földek, fan­tasztikus látvány, fotón visszaadhatatlan. Előtte Huarazban is volt egy hasonló élményem. Ott álltunk a város közepén, körös-körül csodálatos hegyek, fantasztikus megvilágítás, indiánok jöttek-mentek színes ruhákban, olyan volt, mint­ha egy szuper szélesvásznú filmet néznénk, csak éppen benne voltunk a filmben. Ezt nem lehet lefényképezni. Sokszor szemmel kell exponálni.

    Leereszkedtünk a faluba, a szélén sátrat vertünk. Reggel egy folyóvölgyben haladtunk tovább. Útközben eléggé lesza­kadtam a többiektől, egyre fáradtabb lettem, az egész szer­vezetem kimerült. Még inni sem bírtam, pedig ott zúgott el mellettünk a patak. Nem ihatok, mert fertőzött, arra pedig nincs idő, hogy beletegyem a vízbe a neomagnolt és kivár­jam a két órát, amit kell. Végül utolértem őket egy faluban, szinte nem ismeretek rám. Azt mondták, a fejem egy sógömb volt. Amit kiizzadtam, nem pótoltam. Nem bírtam megállni, nem bírtam letenni a hátizsákot. Ha megállók, el­ájulok. Szinte a zsák tartott állva. No, ezek megláttak, utol­só kenet..., aztán bejelentették, hogy holnap ezer méteres szinttel kezdünk, de nekem valami öszvért fogadnak, mert képtelen leszek végigmenni.

                         Hegynek föl, völgynek le...

    Reggelre aztán félig-meddig kihevertem, úgyhogy öszvér­re nem volt szükség. Tudtam, hogy végig kell menni, nincs visszaút. 50 kilométert kell mennünk a hegyig, aztán vagy visszajövünk ugyanide, vagy újabb 50 kilométerrel tovább. Nincs olyan, hogy fölszállunk egy buszra vagy fogunk vala­mi teherautót. Itt csak ösvények vannak. Még csodálkoz­tam is, ki a fene megy erre motorkerékpárral, mert láttam az ösvényen a nyomokat, de olyan furcsán szaggatottak voltak. Aztán rájöttem, hogy az indiánok hordanak autó- ­vagy motorgumi-külsőt a lábukon cipő helyett.

    Megtettük az ezerméteres ugratót, de a továbbiakban is így ment: föl. le, ahogy a völgyeket kereszteztük. A lejöveteleket bírtam kevésbé. Ezzel a rövid csonkkal kell kivédeni az egész terhelést. Baromi sokat szenvedtem. Pár nap múl­va elérkeztünk a Yerupaja-alaptábor hoz. Előzőleg Attila ivott egy tóból, s bár beletette a vízbe a neomagnolt, nem várta ki az időt és kikészült. Végre valaki hozzám romlott.

    Egy szép kis tó partján vertünk sátrat, illetve csak akar­tunk. Egy indián pecázott ott, de úgy, hogy bedobta a hor­got, kihúzott egy halat, bedobta, kihúzott még egyet. Mint­ha halból lett volna az egész tó. Ö figyelmeztetett bennün­ket, hogy menjünk följebb 10-20 méterrel, mert a tó fölöt­ti függőgleccserről időnként jégtömbök válnak le és a tó szintje úgy megemelkedhet, hogy vízben ébredünk. Egyet láttunk is lezuhanni, de nem érte el a tavat. Vártuk a jó időt, meg hogy Attila meggyógyuljon, de az idő nem javult, ráadásul Babcsán Gabi gyomra is gyengélkedett. Szorított az idő is, úgy döntöttünk, elindulunk lefelé a tengerpartra, majd vissza Limába. Az első 50 kilométert persze gyalog. Gábor átvett tőlem pár kiló holmit. Kezdődött elölről a föl-­le. 4000 alá nem is nagyon jutottunk. Jöttek az átkozódások... Négy napig mentünk szebbnél szebb helyeken, ami egy darabig enyhítette a fáradtságot és a fájdalmakat. Út­közben két alkalommal ittunk meg egy-egy sört. Elmúlt minden fáradtságom, lazán, lebegve mentem. Úgy látszik, így kellett volna az egész utat végigcsinálni, sörtől sörig.

    Az idő elég tűrhető volt, csak kétszer esett a hó. A többi­ek beöltöztek, én mentem tovább rövidnadrágban. Nekem ilyenkor jó a hűtésem. Egy-két kóbor emberrel találkoz­tunk, néha nyomorúságos kis falukat láttunk. Találkoz­tunk egy amerikai csapattal, tizennyolcan jöttek vagy har­minc öszvérrel. így is meg lehet ezt oldani, ha van miből. Nekik tisztán jött az élmény.

    Útközben megláttunk egy szép kis csúcsot, a Diablo Mudót. Megkísértett bennünket, különösen Babcsán Gabi hajtotta, mert hát eljöttünk és csak egy Piscónk van... ci­peltünk egy csomó kötelet, vasat, szaladjunk el megmász­ni! 5223 méter! Fel is mentünk. Az utolsó hágónál még ezer méter szint volt előttünk. Féltünk tőle, de ijedtünkben elég könnyen felmentünk. Fönn találtunk egy kis családot, nagyszülőkkel, unokákkal, ott éldegélnek majdnem 5000 méter magasan.

   Ez a túra nagyjából azt jelentette, mintha valaki mond­juk Gyöngyösről tízszer fölment volna a Mátra-gerincre, meg vissza, azzal a különbséggel, hogy ti eleve négyezerről kezdtétek.

   ...és a kaját is végig magunkkal kellett vinni. Beértünk Cajatambóba, bementünk egy étkezdébe - pont akkor kez­dett rá a jégeső -, óriási adagokat hoztak ki, persze nagyon ki voltunk már éhezve valami emberi ételre. Négyen megit­tunk hat üveg literes kólát, de amikor elértünk a szállá­sunkhoz, olyan száraznak éreztük magunkat, mint a tapló. Gabikám, szaladj már vissza, hozzál még négy üveggel! Az lett a vége, hogy éjszaka egy szemet sem aludtam. Igazából eszembe se jutott, hogy van benne egy kis ébresztő anyag.

    Hajnalban kellett kelnünk, mert senki se tudta megmon­dani, mikor indul a busz. Aztán előkerült egy emberke és elkezdett kereket cserélni. Fölrakott egyet, de abból már buggyant ki a belseje. Úgy látszik, az volt a jobbik kereke. És ezzel a busszal kellett 130 kilométert mennünk. Időn­ként kiszálltunk - a kecskékkel, meg a birkákkal együtt - és megtoltuk. Néha szerelni is kellett, ami abból állt, hogy elővették a csákányt. Az volt az egyetlen műszerük, de min­dent megoldottak vele.

    Olyan szép tájon mentünk, mint a mesében. Leértünk egy kanyonba, de olyan mély volt, hogy nem láttuk a tete­jét. Megint csak bosszantott, hogy nem tudtam lefényké­pezni. Ezzel is úgy voltam, mint az Everesttel - lennék, csak völgy formájában. Leértünk a tengerpartra, ott bók­lásztunk egy-két napig. Jól éreztük magunkat, csak azt saj­nálom, hogy nem tudtam fürödni, mert ahhoz nekem segít­ség kellene, hogy elérjek a vízig fél lábon. Óriási hullámok jöttek, a gyerekek szörfdeszka nélkül csak úgy ráfeküdtek a vízre és repültek kifelé.

     A lelkemben ott volt a „tengerész múlt”, napokig el tud­nám nézni a hullámokat...

BÓNUSZ! Az előző részből (Mi hajtja a hegymászót?) technikai okokból (mert nem tudtam,hova mentettem le) kimaradt néhány kép a kaukázusi Uzsba megmászásáról. Ezt most itt pótolom. Szabolcs felvételei, a képeken - már amelyiken - Babcsán Gábor.

1985 júliusában ismét a Kaukázusba mentünk. Akklimatizációs túrákkal kezdtük, utána egy jégfalmászásra készül­tünk. Az ilyen utaknál alapfeltétel a hideg, hogy stabil le­gyen a jég, a kőzet és hogy ne jöjjenek a lavinák. Ezt a jég­folyosót hívják Olasz kuloárnak. Hetedik érzékünkkel úgy döntöttünk, hogy előző este nem vacsorázunk főtt ételt, nem nagyon bíztunk az orosz konyhában, mert már voltak rossz tapasztalataink. Helyette halkonzervet ettünk. Ezek­nek a jégfalaknak és a gleccsernek a találkozásánál mindig van egy hasadék, vagy szakadék, nem is tudom, hogy ne­vezzem. Ezen kellett volna átjutnunk.

   Előtte fölmentünk a Cseget-hegy oldalába lanovkával - télen egyébként nagyon jó sípálya -, hogy benézzük, hol le­het majd közlekedni. Aztán jött a halkonzerv, ami meg is tette a hatását. Éjjel Babcsán Gabi ment ki hányni, nekem még csak berregett a gyomrom. Reggelre Gábor nagyjából rendbe jött, akkor viszont nekem kezdődött a hasmenés, szokás szerint aranyérrel kombinálva. Délután fél háromkor indultunk el, egy darabig felvonóval, majd gyalog. Tel­jesen ki voltam készülve, Gábor lőtt rólam egy fotóso­rozatot, amint ott fekszem. A hal kiütéses győzelmet ara­tott. Amúgy gyönyörű helyen jártunk. Elértünk egy tópart­ra, éppen virágoztak a rododendronok. A Kaukázus na­gyon szép nyáron, az alsóbb régiókban olyan buja a nö­vényzet, alig látszottunk ki belőle.

   Elértünk a fal alá, lepihentünk, de este tízkor már kel­tünk is fel. Fagyban kellett elindulni, mert különben potyognak a kövek a jégfolyosóban. Az elinduláskor rögtön kiderült, hogy mindkettőnk erőnléte nulla, egyszerűen képtelenek voltunk átmenni a peremhasadékon. Még ez volt a szerencse, mert ha át is jutunk, ilyen erőnléttel biz­tosan nem érünk fel a csúcsra, a visszajövetel pedig még bizonytalanabb.

   A másik tervünk az volt, hogy felmegyünk az Usbára. Na­gyon szép hegy, a Kaukázus Matterhornjának is nevezik, csak ennek kettős csúcsa van. Közben nagyjából rendbe jöt­tünk. Mályi Józsival, Babcsán Gabival indultunk, együtt egy amerikai társasággal. Ők hegyi vezetők voltak és tudtuk ró­luk, hogy többször jártak a Mt. McKinley-n. Ezek alapján azt hittem, tíz körrel jobbak nálunk, ez nekik csak séta.

   Ezen a környéken az a szokás, hogy az alaptáborból el­viszik a mászókat, amíg lehet, busszal, végtére is minek gyalogoljunk fölöslegesen kilométereket, amikor nem azért jöttünk. Útközben nadrágot cseréltem. Amikor csak lehet, rövidnadrágban megyek, hogy jobban szellőzőn a bal lá­bam. Elég rossz volt az út, a busz belezökkent egy gödör­be, éreztem, hogy nyeklik egyet a derekam. Felüvöltöttem. Ültömben megtámasztottam magam a kezemmel. Az volt az érzésem, ha elengedem, magam mellé esek. Gabi rám néz, mondja, végem. Odahaza ilyenkor szokott jönni a két hét betegállomány, meg az injekciók.

            A 85-ös nemzetközi Kaukázus-tábor csoportképe. Hátsó sor, balról: Horváth Emil, Mályi József, Kunos Gábor, Szabó Jenő, Kovács Márta, Gond Ferenc, Kalmár Ákos, Borosnyay Balázs, első sor: Szendrő Szabolcs,  Péterváry Gábor, Babcsán Gábor, Kollár Lajos   

   Közben megérkeztünk, el kellett dönteni, visszame­gyünk, vagy maradunk. Gábor mondja, menjünk vissza. Add rám a hátizsákot, és ha el tudok indulni, akkor elin­dulunk. Végül is még a hegytől is visszafordulhatunk. Nagy szerencsémre, mint mindig, most is nálam volt a két síbot, ezek nélkül ilyen állapotban egy lépést se tudtam volna ten­ni. Nagyjából fél napig emberi körülmények között men­tünk, erdőben, virágos réteken, aztán délután már a gleccseren voltunk, de nem jégen, hanem a moréna törmelé­kén. Ezeket a gleccsereket nagyon sok kő borítja az alsó részeken. Az amerikaiaknak minimum 35 kilós zsákjuk volt, ekkorákat még az életben nem láttam. Még cserépbög­rét is vittek magukkal, de talán porcelán teáskannát is. Mindenük volt és mindenből a legjobb. Ők úgy döntöttek, hogy a gleccseren sátraznak, mi pedig egy kissé lankás hó­lejtőn kezdtük fölverni a sátrat. Éppen ezen ügyködtünk, amikor elzúgott mellettünk egy jókora kő. Mindjárt kialakult a sátorrend, az enyém lett a hegy felőli oldal, hogy majd én védem ki a következő követ, de erre nem került sor.

     Reggel elindultunk fölfelé az Usba-gleccseren. Elég mere­dek, erősen töredezett...

    Amikor ilyen vadidegen helyen vagytok, ahol azelőtt még egyikőtök se járt, honnan az ördögből tudjátok, merre kell továbbmenni. Térkép, iránytű, leírás, vagy mi?

     Ez mind megvan. Gábor mindig megtalálja az utat, lehet, hogy én magamtól nem találnám meg. Sőt lehet, hogy vissza se tudnék jönni, mert visszafelé annyira más a táj, mintha soha az életben nem jártam volna arra. Nagyon sokszor hát­ra kell nézni, hogy azonosítani tudjuk a lejöveteli utat.

   Az Usba-gleccser elég vadnak tűnt, ezen kellett fölmenni körülbelül 900 métert szintben egy nap alatt. De ezzel még csak az Usba-platóra érünk, ott kezdődik a beszállás. Amit addig csinálunk, csak bemelegítés. Mályi Józsi időnként bizonytalanul mozgott, néha kötéllel biztosítottuk. Felér­tünk a platóra, de nem a szokásos táborhelyre mentünk, ahol általában sátrazni szoktak, hanem kissé lejjebb. In­nen nagyon szép a kilátás, látni az Elbruszt és több más csúcsot is. Úgy döntöttünk, itt maradunk és éjjel imádko­zunk, hogy ne fújjon a szél, mert elviszi a sátrat. Az ameri­kaiaknak nagyon jó sátruk volt, a mienk a közelébe se jö­hetett. Gábor még az este lebeszélte Józsit arról, hogy to­vábbjöjjön, mert nem tudunk végig biztosítva haladni, ő pedig nem biztos, hogy egyedül bírja majd.

    Hajnali négykor indultunk. Felmentünk oda, ahol a töb­bi csapat sátrazott. Ez egy hófal alján van, onnan semmit se látni, szinte egy katlan, viszont viharban ideális hely. Mi voltunk az első indulók. Egy óriási hóáthajlásba veze­tett az út. Körülbelül 20 méter hosszú, 3-4 méterrel hajlik át. Megkerülni nem lehetett, alatta próbáltunk elmenni, né­hol olyan alacsony volt, hogy négykézláb kúsztunk. Óriási, két-három méteres jégcsapok között kellett átbújni, hogy folytathassuk az utat. Felértünk a párnára. Ezt így nevezik, nem platónak, itt is szoktak sátrazni. Tulajdonképpen itt kezdődött a beszállás, 4100 méteren. Vízjégen és sziklán kellett menni. Végig én haladtam elöl, mert úgy gondoltuk, ahol én el tudok menni, ott Gábor is feljön. Éppen felkelt a nap. Amikor a gerincre értünk, reggel 8-kor pedig már a csúcson voltunk, 4696 méteren. Ennek az útnak a ka­lauzideje körülbelül nyolc óra. Mi kevesebb, mint öt óra alatt tettük meg. Már felfelé menet féltem a visszajöveteltől és nem is vé­letlenül, mert mindkét oldalon igen nagy mélységek voltak alattunk.

                                        Az Usba (Babcsán Gábor felvétele)

    Hogyan jön le az ember egy ilyen lejtőn? Szemből vagy háttal?

    35-40 fok meredekségig általában szemből, nagyobb lejtőszög esetén háttal, de a vízjég maga is befolyásolja a testhelyzetet.

    A vízjégről jut eszembe, az Elbruszon is volt egy ilyen szakasz, amitől nagyon tartottál a lábad miatt. Hogy lehet ezen lejönni bokaízület nélkül?

    Azzal itt már nem volt gond. Ha a hágóvas két hátsó fo­ga tart, le lehet jönni. Ha kicsit meleg van, inkább a hó okoz gondot, Beragadhat a fogak közé és pár lépés után már több kilós kölöncöt cipelünk, ráadásul nincs fogás, könnyen el lehet csúszni, úgyhogy le kell verni a havat.    Eleinte még összekötve haladtunk, de később eltettük a kötelet, mert nem tudtunk kontaktust teremteni. A szikla­tornyoktól néha nem is láttuk, hallottuk egymást, a kötél pedig állandóan feszült. Azt hittem, Gabi húzza, aztán ki­derült, hogy a szél akarja kitépni a kezemből.

   Azt írtam a naplómba, hogy visszatértünk a sátorhoz és elég boldog voltam.

    Ez az "elég" nem úgy hangzik, mint egy örömmámor. Tényleg, okoz-e még örömet egy ilyen teljesítmény neked, aki már jóval magasabban és nehezebb helyeken is jártál?

    Persze, ez nagyon jó teljesítmény volt a kalauzidőhöz képest. Ráadásul, úgy tudom, nem sok magyar járt ezen a csúcson.

   Na jó, ha azt mondaná valaki, gyerünk ki a Tátrába a Weberre, másszunk egy ötöst, ugyanúgy tudnál még annak is örülni?

    Nem, de a pillanatnyi öröm azért mindig megvan. Most jártam kinn a Dolomitokban, de ezek nem igazi mászóutak voltak. A Via Ferratára bárki fölmegy, igényesebb turisták járnak oda ezerszámra, nagyon szép hely. Belenéztem a durva mászófalakba és nem viccelek, irtóztam tőlük. Eszem ágában sem volt, hogy félujjnyi fogásokra kívánkoz­zak, amikor ott a jó kis létra meg a kapaszkodók. Nem volt semmiféle hiányérzetem, eleve úgy is indultam el, hogy jó kis fotóstúra lesz.

                                                      Egy hazai via ferrata - Tatabánya

    Amikor aztán az emberben már annyira felgyülemlik a vágy, akkor tényleg menjen és vaduljon egyet...

   Elindultunk visszafelé a Cseget szállóba. Gábornak na­gyon fájt a lába, kiderült, hogy mind a tíz körme tiszta kék, nem vágta le indulás előtt, útközben pedig elég sokat kel­lett rugdosni a jeget. Egy gleccserpatakban áztatgatta a lá­bát, hogy legalább elzsibbadjon, aztán fölvette a cipőjét és elindult háttal. Egyszerűen nem bírt előrefelé menni, mert minden lépésnél előrecsúszott a lába. Borzasztóan fájt ne­ki. Még öt kilométer volt hátra az országútig, mondom, cse­réljünk cipőt, én ezt a pár kilométert kibírom egy számmal kisebben is.

   Közben Józsi eltűnt, előrement, nem tudtunk róla. Visszaértünk a szállóba, közben ő is megkerült. Addigra Gá­bornak az életből is elege lett és a lába miatt le kellett mon­dania a további mászásokról. Megtudtuk, hogy Péterváry Gábor és Borosnyay Balázs megmászta az Olasz kuloárt, aminek nagyon örültünk, hogy ha mi nem is, de legalább ők följutottak. Gond Feri - egyébként vele szoktam mostanában fát vágni...

    Te fát vágni is jársz?

    Ez is az alpin technikával megy. Vannak olyan fák, ami­ket nem lehet kidönteni, mert kicsi a hely, fel kell rájuk mászni és egyenként nyesegetni az ágakat... szóval Gond Feri még aznap este szólt, hogy a társa nem akar vele tar­tani, s hívott, hogy menjünk a Szabad Spanyolország ke­resztezésre.

   Atyaúristen, micsodára?

    Itt ilyen nevek vannak. Az egész Kaukázus meg a Pamír tele van pártkongresszusokkal, meg ilyen elvtársi nevek­kel. Ezt a csúcsot így nevezik. Egyik oldalán felmegyünk, a másikon lejövünk, ezért hívják keresztezésnek.

   Sok kedvem nekem se volt hozzá, már megcsináltam, amit nagyon akartam, és minden pihenő nélkül... De hát jó barátom, nem tehetem meg vele. Lazán itt maradhatnék a táborban, de ha nincs mászótársa, segítenem kell neki.

   Délben indultunk, először busszal, aztán gyalog a Vörös bivakig.

    Csak nem ez is szovjet-vörös?

   Nem, azt hiszem ez a sziklák színe miatt. Meglepett, milyen jól bírom pihenő nélkül. Nagyon érdekes volt, hogy folyt a homlokomról a víz és nem volt sós. Úgy látszik, előt­te már minden sótartalékomat kiizzadtam. Éjjel kettőkor indultunk a beszálláshoz. Feri nagyon lelas­sult, minél magasabbra értünk, annál nehezebben tudott jönni. Ő az a típus, aki elvileg nem tud feljönni 6000 fölé, pe­dig amúgy nagyon Jó hegymászó, de úgy látszik, a nagy ma­gasságot nem bírja a szervezete. Ekkor még csak négyezer körül voltunk. Mondom, maradj itt, majd én egyedül leke­resztezem azt a Szabad Spanyolországot. Azt válaszolta, húzzuk ki itt reggelig, majd meglátjuk, mi lesz. Indulás előtt még megbeszéltük, ki mit hoz, szét szoktuk osztani a cuccot, van, aki a sátorvasakat, van, aki a ponyvát hozza, most én vittem a főzőt, ő meg otthagyta a fazekat a sátorban. Ott áll­tunk víz nélkül. Pokoli meleg volt, elővettük a bivakzsákot, annak a felszínén olvasztottunk havat, a végén még sokkal több vizünk lett, mint amennyit meg tudtunk inni.

   Mihelyt lement a nap, baromi hideg lett, és én szokás sze­rint nem hoztam semmi meleget, gondolván, úgyis folya­matosan megyünk, akkor pedig nem fázhatunk. Ferinek volt bivakzsákja, bebújtam mellé. Úgy fáztam, reszkettem, hogy berezonáltam, borzasztóan szégyelltem magam... ez olyan, mintha megkívántam volna, nem tudok leállni, csak ott reszketek a háta mögött. Az lett a vége, hogy nem bír­tam tovább, éjjel fél tizenkettőkor fölkeltünk. Addigra ő is összeszedte magát, elindultunk fölfelé. A Hold és egy fej­lámpa volt a világításunk.

    Mi az a bivakzsák?

    Ez egy orkánanyagból készült zsák. Az is baj, ha át­ereszti a vizet, de az is, ha nem. Ha átereszti, beázik, ha nem, az összes kipárolgás lecsapódik, mint az én nejlon­zsákomban az első tátrai túrámon. Lehet kapni Goretexből húszezer forintért olyat, ami kiengedi az izzadságot, de nem ázik át. És elviszik, csak azt nem tudom, kik. Az biz­tos, hogy nem hegymászók, mert azoknak nincs húszezrük egy bivakzsákra. Ennyiből én egy hónapot eltöltők az Al­pokba.

   Egy darabig havas, jeges lejtőn mentünk fölfelé hágóvas­sal, aztán sziklás részek következtek, de nem vettük le a hágóvasat. A kövön csikorog, nyikorog, szörnyű hangja van, de megtart. A mai modern hágóvasakat egyetlen moz­dulattal föl-le lehet venni, a mienket még kötözgetni kellett. Gyönyörű hóátfúvásokat láttunk, de egy képem sincs ró­luk, hiszen sötétben mentünk.

   Igazi mászások következtek biztosítással, nagyon erős szél fújt a gerincen. 9 óra körül értünk a csúcsra. A lejövetel egy elég meredek gerincen vezet, majd egy hasadékokkal szabdalt gleccserben folytatódik. Mielőtt elindultunk volna erre a mászásra, hallottuk, hogy itt pár napja két oroszt elvitt a lavina. Reggel egyből ezt a lejtőt süti meg a nap, tehát vagy fenn éjszakázik az ember, vagy kockáztat és megpróbál nagyon gyorsan lejönni. Mi elindultunk. Sze­rencsére elég jól tudtuk kerülgetni a gleccserhasadékokat, vagy hóhidakon mentünk át rajtuk. Ezek, ha jól megpakol­ja őket a lavina hóval, nem veszélyesek, megtartanak. Dél­re értünk le a fal lábához, ott fogtunk kezet. A csúcsérzés eltolódott.

    Az utolsó mondat, amit beírtam a naplómba, így hang­zik: a sündisznó már nagyon vágyakozik haza. Látod, ná­lam ez azt jelenti, hogy hiányzik a család. (A sündisznót Katitól kaptam még a pamíri útra kabalának.) Közben el­telt egy hónap.

   Amikor a társad rossz állapotban volt, azt mondtad, maradjon ott, te elindulsz egyedül. Most már nem először. Ugyanezt csináltad az első Alpokbeli túrádon, aztán a Pirinben és lesz egy ilyen eseted az Andokban is. Ezek a magányos vállalkozások végig elkísérnek. Mi ez? Felelőt­lenség, önbizalom, csakazértis?

   Egy igazi hegymászónak ez semmi. Még nekem se je­lenthet problémát, ha lelkileg felkészülök. Aztán lehet, hogy hamarosan kiderül, túl nagy fába vágtam a fejszémet. Akkor visszajövök. Nem tudom, mi lett volna, ha Feri azt mondja: menj. Lehet, hogy felnövök a feladathoz, megtanu­lok tájékozódni, mindent megtanulok, mert magamra va­gyok utalva. Viszont sokkal jobban kell vigyázni magamra, mint máskor. A társamnak nem lehet az miatt lelkiismeret-furdalása, hogy elengedett egyedül és én esetleg lepotyogok. Ezt nem kockáztathatom, nemcsak magammal, hanem az egész magyar hegymászóközösséggel szemben is óriási fe­lelőtlenség volna. De ha kijutok a Pamírba, vagy a Kaukázusba és nem megyek föl a hegyre, úgy érzem, kitúrtam egy embert, aki helyettem esetleg meg tudta volna csinálni. Amikor a lavórban üldögéltem a Pamírban, komolyan meg­fordult a fejemben, hogy leadom a felszerelést. Itt az alkalom, megkaptam a nagy lehetőséget, én meg itt aranyerezek, ahelyett hogy a csúcsra mennék. Ilyenkor na­gyon nehezen tudok a társaim szemébe nézni. Ha meg leesek? Bárki azt mondhatja, hogyan engedhettek ki egy ilyen embert! Ma már ezen túl vagyok, mert ha története­sen leesnék, már nem lenne lelkifurdalásom, csak a csalá­dommal szemben, hiszen nálamnál jobbakkal is előfor­dult. De az nagyon bennem van, hogy teljesítenem kell. Ha egyedül, akkor egyedül.

   Azt gondolná az ember, hogy mivel neked van bizonyos hátrányod másokkal szemben, te magad és mások sem várnak el annyit tőled, mint a két lábúaktól. Ezzel szemben te úgy érzed, hogy többet kell teljesítened.

   Nem, nem többet, csak a célt, amiért kimentünk. Azt valakinek teljesíteni kell.

   Mindenki így gondolkodik közöttetek?

   Nem tartom magam túl kemény embernek..., de példá­ul Attilához képest tényleg nokedli vagyok. Én tízszer visszafordulnék, amikor ő még mindig megy.

   Mégis, mi hajtja a hegymászót – ha nem az olajos hal?

   Fogalmam sincs. És még ő is hol van azokhoz képest, akikről olvashatsz egy-egy jobb hegymászókönyvben. Nem tudom..., azt a mérhetetlen szenvedést és kockázatot, amit az ilyen emberek vállalnak, már én sem értem. Ezekhez képest az, amit én csinálok, szinte csak hobbi. Vannak ná­lam sokkal flúgosabbak.

   Mi a flúgok flúgja?

    Például három északi fal megmászása az Alpokban huszonnégy óra alatt. Ebben benne volt a Matterhorn, az Eiger és a Grand Jorasse. A magyarok fölmentek az Eiger északi falára három bivakkal, a Matterhornon is kell egyet-kettőt bivakolni, a Grand Jorasse egy nap alatt megmász­ható, de akárhogy vesszük, ez majdnem egy hetes prog­ram. És egy pasas egymaga elindult. Nem is ő az egyedüli, többen is megcsinálták. Mondjuk, valaki hegyivezető akar lenni. Megjelenik róla pár cikk, hogy ezt és ezt csinálta, ak­kor biztosan befut. Ebben tehát már üzlet is van. Ez az em­ber például úgy indult neki, hogy előtte még nem is volt a Matterhornon. Biztosítani nem tud, mert egyedül van, rá sem ér, nem fér bele az idejébe, ráadásul csak klasszi­kusan mászik. Tök sötétben egy fejlámpával fölment. Van, aki öt óra tíz perc alatt oda-vissza megmászta a Mont Blanc-t.

                   Az Eiger északi fala

    Téged sosem vonzott ez a legendás északi fal az Eigeren?

    Dehogynem. Az első alpi túrán elmentem az Eiger alá, csak hogy lássam. Elég rettenetes volt.

1981-ben lett állandó mászópartnerem Jankovics László. Nagypapinak szokott hívni, talán a koromra való tekintet­tel, talán valamiféle megbecsülés is volt benne. Együtt kezdtünk mászni, azon az első tátrai túrán is együtt vol­tunk.

Ebben az évben megint kimentünk a Tátrába. Egyik fiú­val az úgynevezett PP variánst akartuk megmászni. Ez az út a Lomnici-csúcsnak a Kis Tarpataki-völgy felőli oldalán van, de nem visz fel magára a csúcsra. Van egy elég mere­dek része, nem végig klasszikus mászás, hanem modern betétek is vannak benne, például egy négy-ötméteres áthajlás. Ezen a mi időnkben csak hágcsóval (más szóval trepnivel) lehetett közlekedni. Nem számít nagyon nehéz­nek, nagyjából benne volt minden szög, nekünk csak két biztosítást kellett betenni. Kétszer is nekiindultunk, de csak az áthajlásig értünk, nem tudtunk továbbmenni. Az a vágy és bátorság, ami akkor volt bennem, ma már nem len­ne meg. Csak ránézek egy ilyen falra és végem. Pedig mi ak­kor ezt szántuk első útnak.

   Ezt csak modern technikával lehet megmászni?

   Már megmászták klasszikusan is, méghozzá egy ma­gyar, aki Ficsúr (Mózes István) névre hallgatott.  Ő nem használt hágcsót, a szögekbe se fogott bele, csak biztosítás­ra használta.  Ő volt az első igazi magyar sportmászó, ná­lunk évekkel előzte meg a korát. Hetes, nyolcas utakat má­szott, akkoriban még külföldön sem tudtak ennél többet. Aztán a katonaság elől kiment Nyugatra...

  Úgy veszem ki a szavaidból, mintha a klasszikus má­szás magasabb rendű volna a szemedben, mint a modern. Hogyan kezeli ezt a kérdést a hegymászóvilág?

   Hullámzó és nem egyértelmű a megítélésük. Valamikor egy bizonyos nehézséget meg tudtak mászni klasszikusan, aztán jöttek olyan falak, amikre képtelenek voltak felmen­ni. A klasszikus mászás ezzel elérte a csúcsát, ekkor indult be a modern mászás. Ezzel gyakorlatilag mindent meg le­hetett csinálni. Kezdetben még ilyenkor sem használtak olyan fúrt szögeket, mint később. Gondold el, fölvitték a fúrót a falra és ahol nem volt repedés, belefúrtak a sziklá­ba, betettek egy fém tiplit, abba csavarral rögzítettek egy kis fület, amibe bele lehet akasztani a karabinert. Így aztán bármit meg lehet mászni, itt a fejünk fölött a plafonon is si­mán el lehetne sétálni. A cseheknek például volt egy útjuk az Eigerre, amely a vasútállomásról indult. Nem vicc, elő­ször szó szerint az állomás sziklafalát és tetejét mászták meg, csak aztán mentek föl a sziklára. Nekem ilyesmi so­sem tartozott a vágyaim közé.Manapság ott tartanak, hogy a modern utakat is megmászták klasszikusan, a modern utak pedig tovább nehezednek. Megmászhatatlan falakra mennek fel különféle technikai eszközök segítségével.

    A PP variánst tehát kétszer nem sikerült megmászni. Nekiindultam harmadszor is, ezúttal Jankovics Lacival. Kétszer is feljutottunk, egyszer télen, egyszer nyáron. Valahogy úgy jött ki, hogy az áthajlás mind a kétszer Lacinak jutott mint elöl mászónak. Amikor először mentünk fel, a plafon­részre érve elfogyott az összes erőm, onnan már klassziku­san kell kiszállni a falra, de halálosan fáradt voltam. Ha az ember második mászó, kérheti a társát, hogy segítsen be egy kicsit a kötéllel. Inkább azt szoktuk csinálni, hogy keresünk egy helyet a könnyebb részeken, és egy kicsit megpihenünk. Korábban olvastam, hogy a modern mászásnál úgy kell pihenni, hogy beleülök a hágcsóba. Egyik lábamat átteszem a fokon, ráülök a combomra és pihengetek. A második mászásnál igazából nem is voltam nagyon fáradt, gondoltam, mikor próbáljam ki, ha nem most. Beleültem a trepnibe, de amikor kicsit később föl akartam állni, belecsúszott a bal lábam is. Márpedig én a balt az életben nem bírom visszarakni a fokba. Tudniillik a jobb combomon ültem, azzal nem tudtam segíteni, de kiszedni sem. Két kéz­zel nem lehetett felhúzódzkodni, mert a hágcsó alsó végét az egyikkel tartani kell, különben nem tudom kiakasztani a bal lábam. Kínlódtam vagy fél órát, mire sikerült kisza­badulni, úgyhogy a pihenésből szenvedés lett.

   Apropó, szenvedés. Egyre inkább az az érzésem, hogy a hegymászóknak mintha perverzitásuk lenne a szenvedés, hiszen minél nehezebb utakat akarsz megmászni, annál többet kell kínlódni.

   Végül is nem kötelező. Az ember megmaradhat egy szinten, ahol jól érzi magát és egész életén át csak jó érzés­sel mászik.

   Hol van a határ az élvezet és a szenvedés között?

   Tulajdonképpen csak akkor lesz belőle szenvedés, amikor utólag elmeséli az ember. Édesanyám egyszer bele­olvasott valamelyik naplómba, és azt mondta: kisfiam, te mindig azt írod, hogy megfagyok, nem bírok aludni, enni…, hát akkor mi ebben a jó? Ott a hegyen ezt képtelenség el­határolni. Persze, jó lenne, ha kicsit melegebb volna, jó len­ne aludni, de nekem van egy célom, amiért bármit megte­szek, bármit elviselek. Ha például télen sétálok a pesti ut­cán, mindig fázik a kezem, állandóan zsebre dugom. Ha vi­szont a hegyek között vagyok, nem tudom zsebre tenni, mert szükség van a kezemre. Van, amikor kesztyűt hor­dok, de előfordul, hogy nem, mert a sziklán fogni kell. Ak­kor aztán elfagy a kezem, anélkül hogy fázna.

   Mit jelent az, hogy elfagy?

   Nálam azt, hogy elzsibbad a kezem, utána pedig hete­kig hámlik róla a bőr. Úgy istenigazából még sosem fagyott meg, úgy szoktam mondani, megfázott a kezem. Amikor először jártam az Alpokban és este lefeküdtem a sátorban, éreztem, hogy valami furcsa, kispárnaszerű dolog van a fe­jem alatt. De hiszen nem is hoztam kispárnát! Akkor jöt­tem rá, hogy az a valami a fülem, de úgy éreztem, mintha nem is tartozna hozzám. Akkor még büszke voltam ma­gamra, hogy nekem is elfagyott valamim, mint az igazi hegymászóknak szokott. Most már nem zavar, ha semmi bajom sincs.

    Elég durvák is tudnak lenni ezek a fagyások. Van, akinek le kell vágni az ujját vagy csak egy darabját, ameddig elhalt. A hegymászók be vannak állítva arra, hogy minden szenve­dést kibírjanak, elviseljenek. Iszonyú az akaraterejük. So­kat gondolkodtam ezen és magamból kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy voltaképpen gyenge jellemek vagyunk, mert nem tudunk ellenállni a hegyek vonzásá­nak. Olyan ez, mint amikor feléd nyújtanak egy korsó sört és nem tudod megállni, hogy ne vedd el.

Azért egy korsó sört elvenni és éle­tet kockáztatni mégsem ugyanaz. És akkor még nem is be­széltünk a hozzátartozókról...

...hát éppen ez az! Nekem a hegyek között nincsenek gyerekeim, nincs feleségem, csak a cél van! Szégyen, de ilyen helyzetekben ritkán gondolok rájuk. Mindenféle jár az eszemben. Nemcsak az, hogy feljussak, hanem például az is, hogy nem eshetek le. Mindenki leeshet, csak én nem, mert abban a pillanatban az egész magyar hegymászást megbélyegezhetik, hogy hogyan lehet egy ilyen embert a hegyek közé engedni.

   Olvastam egy anekdotát egy hegymászóról, aki a Yosemite Park valamelyik falára készült. Megkérdezték tő­le: hát nem gondol a családjára? Azt válaszolta: olyan ma­gas összegű életbiztosítást kötöttem, hogy abból három évig is megél a család, annyi idő alatt meg majdcsak talál a feleségem egy normális embert, aki segít felnevelni a gyere­keket. Most, hogy tőled ezeket hallottam, kezdem felfogni, hogy mi, földszintiek ezt soha nem fogjuk megérteni. Nyil­ván mindenkinek más jár a fejében odafönn, de érdekelne, miről szoktatok beszélgetni, amikor hosszú napokra, he­tekre össze vagytok zárva a hegyek között.

   Nem is tudom, biztosan a hegyekről. Ha akad egy kis lazítás, akkor persze a családról is. Amikor meg már túl vagyunk rajta és lefelé jövünk, akkor a következő má­szásról.

     Sosem szoktad utálni a hegyeket?

    Dehogynem. Amikor még csak fölfelé megyünk, szinte kívülről figyelem magamat, hogy mit keresek itt egyálta­lán. Nekem a hegyek megközelítése mindig óriási problé­mát jelent. Csak gyalogolunk napokon át gleccseren, moré­nán a dög nehéz hátizsákkal. Amikor aztán túl vagyunk mindenen, leértünk és visszafelé megyünk, kienged az em­ber; na, akkor el szoktam átkozni a hegyeket.

            "Sosem szoktad utálni a hegyeket?" -- "Dehogynem!" (A 2. kép Juhász Árpád felvétele)

   Akkor megint megkérdezem, akárcsak az édesanyád: mi ebben a jó? Az, hogy legyőzitek a hegyet? Vagy az, hogy olyan szépségeket láttok, amilyeneket mi soha?

    Ha jó az idő és nem nagyon nehéz az út, az tényleg él­vezet; kellemes fáradtság, megelégedettség. Nekem arra is állandóan gondolnom kell, hogy miket fogok fotózni, hogy vissza is tudjam adni, meg tudjam osztani másokkal is ezeket az élményeket. Mert ha csak az enyém, akkor nem ér semmit.

   A hegyeket egyébként nem lehet legyőzni. Ilyen elhatározással nem lehet nekiindulni. Mindig csak magunkat kell legyőzni; a fáradtságot, a hideget, a szorongást, a félelmet. Minél inkább eljutunk a teljesítőképességünk határáig, an­nál nagyobb az élmény. Olvastam az alaszkai aranylázról. Ott az emberek minden felszerelés nélkül, teljesen civil módon mentek, cudar körülmények közt. Mindenki, aki onnan visszatért, azt mondta, hogy maga volt a borzalom és mégis egy életen át mesélte. Olyasmi, mint a háború. Aki megjárta és túlélte, még öregkorában is állandóan arról mesélt. A szépségekről sokkal kevesebbet szoktak beszélni.

   És hol van a teljesítőképesség határa?

   Ezt talán senki nem tudja. Számomra mindez hit kér­dése. Ha alkalmasnak tartom magam, mert felkészültem, dolgoztam, bíznak bennem a társaim, akkor megvan a hi­tem. Addig tart az élet, ameddig a hit tart. Amikor a Kedar Dome-on voltunk 6000 méter fölött, jóformán kiskabátban, mínusz huszonötben ültünk végig egy éjszakát. Ha el­hiszem magamról, hogy szélcsendben kibírom a mínusz huszonötöt, akkor tényleg kibírom. Ha azt mondom, hogy szélben is kibírok ennyit, akkor még azt is kibírom. Min­dent elvisel az ember, ha hisz.

   Voltál-e olyan helyzetben, hogy elpárolgott a hited és azt mondtad, nem bírod tovább, nincs oxigén, elfekszel, el­alszol és esetleg a társaidnak kellett életet verni beléd?

   Nem, ilyen nem volt. Olyan előfordult, hogy valamilyen okból nem tudtam tovább mászni és visszafordultam. A Cho Oyu-n 8000 méter körül úgy éreztem, falnak ütköztem, egy lépést se bírok továbbmenni. Addig én mentem elöl, ne­kem kellett a havat taposnom. Akkor egy társam állt előre és őt követve, picit leszakadva fölértem. Félig önkívületi ál­lapotban voltam, csak pillanatokra tudtam magamról.

   Emlékszel olyan esetre, amikor valaki nagyon kibukott idegileg esetleg azt is mondta, hogy itt döglünk meg?

   Ezt az „itt döglünk meg”-et talán kétszer hallottam. Egyszer a Kedar Dome-on azon a bizonyos, mínusz huszonöt fokos éjszakán, amiről még beszélünk. A másik alkalommal pedig a Júliai-Alpokban. Rossz időben, átázva a szabadban kellett töltenünk egy éjszakát. Ott mondta az egyik fiú, hogy itt döglünk meg, pedig csak körülbelül nulla fok volt.

   A nagy hegyeknél az erőnlét szabja meg, hogy például ki menjen előre havat taposni és ki ér fel először a csúcsra. Az ember automatikusan átadja a vezetést a legerősebbnek, és ha úgy áll a dolog, visszafordulok, de csaknem a halál küszöbén.

   Te a lábaddal külön szám vagy. El tudom képzelni, hogy bizonyos esetekben nagyon nagy hátrányt jelent még akkor is, ha fizikummal jobban bírod másoknál.

   A hátrányát azért nem érzékelem, mert nem tudom, mire lennék képes két lábbal. Néha úgy érzem, lelkileg ta­lán jobb is így, mert ha megvolna mind a kettő, most talán azon siránkoznék, hogy miért nem mászhatom meg mind a tizennégy nyolcezrest. Az is lehet, hogy súlyt emelek, az­tán huszonöt éves koromra megrokkanok és soha a köze­lükbe sem megyek a hegyeknek. Nem tudom magam két lá­búként elképzelni. Volt időm hozzászokni. Technikailag biztos, hogy hátrányt jelent, meg persze a hosszú gyaloglá­soknál, amikor a hátizsákot kell cipelni.

                          "Nem tudom magam kétlábúként elképzelni"

   Most visszatérhetünk egy kicsit a szenvedéshez. Felállítottam magamnak egy teóriát, aminek az a lényege, hogy ha valamim fáj és jön egy még erősebb fájdalom, az abban a pillanatban kioltja a másikat. A hegyek között még a leg­egészségesebbeknek is mindig van valami bajuk. Nekem ez százszázalékosan a lábammal kezdődik. Megvan tehát az egyes számú fájdalom, ami esetleg a másiknál azzal jelentkezik, hogy rettenetesen fázik a keze. Mire ez nálam bekö­vetkezne, már annyira fáj a lábam, hogy a kezemet észre se veszem. Ha a szervezet stresszhelyzetbe kerül, valami morfiumhoz hasonló fájdalomcsillapítót termel. Ilyenkor vagy elmúlik minden fájdalmad, vagy meghalsz. Ezt persze nem kell megvárni, mert krízisállapotban nem mászhatod végig a hegyet.

   A lábfájás nálam már az első lépéseknél elkezdődik. A műláb feltöri a csonkot, erre leragasztom. Újból feltöri, új­ból leragasztom. A végén már több rajta a ragtapasz, mint a bőr. Sokszor nehéz, különösen a lejöveteleknél. Belőlem akkorra már olyan sánta ember lesz, hogy az nem igaz! És szégyellem magam, hogy bakancs van rajtam, mert hát hogy néz ki ez az ember, szinte lépni se tud és játssza itt a hegymászót...

   "...hogy néz ki ez az ember, szinte lépni se tud és játssza itt a hegymászót..."

    Afrikában jártam a legcsúnyábbul, pedig ott aztán ideá­lis körülmények között mentünk. Rossz volt a jó térdem, ezért mindent a bal lábammal voltam kénytelen megolda­ni. Addig mindig természetes volt, hogy a jobbal föllépek, a bal meg majd valahogy utána kerül. Na, ez itt nem műkö­dött. A harmadik napra úgy megnyúztam a csonkot, hogy szinte nem volt mire tenni a ragtapaszt. Bekentem kenőcs­csel, ráhúztam a csonkharisnyát, aztán mentem valahogy, de ez már megközelítette egy inkvizíciós túra borzalmait.

És a falon? Ott aztán érezni kellene minden lépést, szükség volna a bokára is.

    Ott mindig a jobb lábra kell kinézni a következő lépést, mert a balban nincs annyi erő, hogy felálljak vele. Azzal legföljebb rásegítek. Mégis, furcsa, de ennek ellenére lábbal mászó vagyok. Az ember lába eleve arra készült, hogy a legnagyobb terheket elviselje; a kéz, akármennyit edzed, erősíted, sosem lesz olyan erős, mint a láb. Ha viszont csak egy kis lépés is van, amibe bele tudok állni ballal és az sta­bil, akármeddig elállok. Másnak már tíz perc után berezonál a lába, én meg vidáman állok a műlábon. Az meg rá­adásul el se fagy. A jobb lábam pedig azért nem, mert annyit dolgozik, hogy nem ér rá elfagyni. Rajtam még csak kétszer volt hegyen szélnadrág, mindig tréningnadrágban vagy sínadrágban mászom, még hosszú alsót sem hordok.

   Egyszer komoly gondot jelentett a műláb. Alaszkában voltunk, a Mount McKinley-ről jöttünk lefelé és egyszer csak érzem, hogy lötyög a lábam. Kiesett a csavar a térdemből, nem bírok menni. Szerencsére a bakancsban megtaláltam a csavart, különben nem tudok lejönni egyedül, az biztos. Vagy mi történik, ha eltörik a műláb, mint még a legelején az Oszolyon… Már gondoltam rá, hogy a nagyobb utakra kellene tartalék lábat vinni magammal, de mindig annyi a cuccom, hogy el se férne, meg nehéz is volna. Pótcsavart általában viszek. Emlékszem, milyen megrökönyödve néztek az emberek, amikor egyszer a Tátrában jégcsákánnyal ver­tük el a csavar végét, hogy újból ki ne essen.

   Tudsz olyan hegymászóról, aki hozzád hasonlóan műlábbal járkál a hegyekbe?

   Korábban nem tudtam ilyenekről, de utólag kiderült, hogy vannak, méghozzá nálamnál sokkal rosszabb állapot­ban levők is. Hallottam például egy külföldi srácról, akinek mind a két lába hiányzik térd alatt. Szenzációsan jó repe­désmászó. Nem olyan hagyományos műlába van, mint nekem, hanem speciális kiképzésű, amit úgy tud beledugni a repedésekbe, mint valami éket. Állítólag még cserélgeti is a lábfejét a repedés méretének megfelelően. Azt nem tudom, hogyan megy sima úton, de a gleccseren nem ugrál, az biz­tos. Láttam egy filmet valakiről, akinek tőből hiányzik az egyik lába és mankóval mászik, már ahol tudja használni. Hallottam egy hölgyről, aki mankóval ment föl a Mount McKinley-re. Úgy tudom, Magyarországon én vagyok az egyetlen...

    Ha már a sziklamászást említetted, mesélj erről is va­lamit. Tudom, hogy nem túlságosan kedveled, de azért ki­próbáltad párszor.

   Először igazából Szász-Svájcban, homokkövön. Telje­sen más a technikája, mint a tátrai utaknak. Ott esetleg beereszkedünk a falba, betesszük a biztosításokat, aztán elkezdünk mászni. A homokkőnél mindent alulról kell kezdeni, szöget sem lehet beverni, mert tönkreteszi a sziklát. Ha beteszek egy szöget és kiveszem, legközelebb már egy nagyobb kellene, aztán még nagyobb, a végén pedig már geren­dát kellene használni. Egy nyolcvan méteres útba beraknak három-négy óriási standszöget, aztán már csak különféle csomókkal és kötélgyűrűkkel lehet biztosítani. Erre vannak a homokórák. Ezek olyan kis alagutak a kőben, amiken át lehet bújtatni egy kötélgyűrűt, abba a karabinert és a kötelet, és máris van egy fix pontunk, ami esetleg megtart. Mivel na­gyon kevés a biztosítás, a homokkövön elég nehéz mászni.

   A homokkő nagyon jól tapad, mert rücskös, viszont ahogy tapad, úgy kopik a kéz. Egy hét után már lyukas az összes ujjam. Amikor Babcsán Gabival kimentem - pedig már nem először jártam ott - és fölnéztem, ezek a tornyok még a bélműködésemre is hatással voltak. A legkönnyebb is megközelítőleg függőleges. Tudom, hogy föl lehet rájuk mászni, le vannak írva az utak, de ránézésre el nem tudtam képzelni, hogy ezekre képes leszek felmenni. Ezért is állnak közel a szívemhez ezek a mászások, mert le tudtam győzni ezt a szorongást és olyanokat másztam, mint a többiek.

                  Babcsán Gábor Szász-Svájcban, a homokkőfalon (Szabolcs felvétele)

                    Szabolcs Szász-Svájcban a homokkőfalon

   Ennek is vége, mert manapság már mindenki nagyon jól mászik, csak én maradtam meg azon a szinten, ahol kezd­tem. Eszembe jut, mennyire szerettem volna hegymászó lenni, de látva a mai teljesítményeket, már nem is tartha­tom magam hegymászónak. Szerintem az igazi hegymá­szás, vagy sziklamászás a hatos szint fölött kezdődik, s ez nekem már sok. Amikor a legjobb voltam, akkor is csak a hatosig jutottam. Szóval úgy érzem, ma már mindenki ma­gasabb szinten mászik, csak nem biztos, hogy olyan he­lyekre eljutnak, ahova én elmegyek.

    Rendben van, el tudok képzelni egy falat, ami talán csak húszméteres és technikailag nehezebb, mint egy nagy hegy, ami esetleg csupa négyes-ötös útból áll. Na de mégis, azért fölmenni hétezer fölé...

  Jó, persze, az másfajta képességeket kíván, de tudod, a nagyságrendek értéke változott meg bennem. Nézem a kerékpárosokat a Tour de France-on, vagy hogy milyen őrületes teljesítményekre képesek a triatlonisták... azok­nak százszor jobb lábuk van, mint nekem... minden kiöre­gedett kajakos, minden bringás jobb lehetne nálam, csak - szerencsére - nem jönnek el oda, ahova én. Ezért van még helyem a hegymászók között.

   Amikor először megláttad a hegymászókat, vagy először olvastál róluk, akkor meg arra gondoltál, mennyi­vel keményebbek ezek a kajakosoknál. Akkor folytathat­nánk ezt a végtelenségig, a vasember-versenyekig és te so­se lennél megelégedve azzal, amit csinálsz.

Így van, nekem manapság tényleg ezek az igazán felfoghatatlan teljesítmények. Másnak meg talán az, hogy én föl­megyek hétezer fölé... ,de én ebben vagyok benne és már nem érzem olyan nagy dolognak.

    Az elején mindenre azt mondod, hogy képtelen vagy megcsinálni, nem érzed rá magad alkalmasnak.

    Ez tényleg így van. Lépcsőkből áll az egész életem. Elő­ször az volt a cél, hogy feljussak az Oszolyra. Aztán az, hogy elöl másszak. Aztán egy igazi alpesi csúcsot meg­mászni, aztán fölmenni ötezer, hétezer fölé, de először mindegyikről azt hittem, alkalmatlan vagyok rá. Emlék­szem például, amikor először készültem egy hétezresre, megkérdeztem egyik társamat, Ozsváth Attilát, hogy én fel tudok-e menni. Ő az egyik legjobb hegymászó, tudom, mi­lyen fantasztikusan erős lábai vannak, hogy maratoni fut, és amikor ő fönn járt, teljesen ki volt bukva, nem tudott enni, halálosan kimerült. Hát akkor én honnan vegyem a bátorságot, hogy nekiinduljak? Azt mondta: fölmész. Ha nekem ennyit mondanak, olyan erőt merítek ebből a bizalomból, hogy kénytelen vagyok fölmenni.

   Előfordult-e olyan eset, amikor azt mondták, Sza­bolcs, jobb lenne, ha nem indulnál neki, ezt te nem tudod megcsinálni?

   Majdnem. A Kedar Dome-on voltunk és mielőtt a csúcstámadásra került volna a sor, Singer Janó kiesett a csapatból. Kellett valaki helyette és én jelentkeztem. Babcsán Gabi barátom, aki engem erre az útra elhívott és végeredményben így kerültem be az utazó csapatba, azt mondta, Szabolcs, ne menj, te már ki vagy bukva. Azt hi­szem, azért mondta, mert féltett. Mégis mentem. Végül is majdnem neki lett igaza...

   Udvariasságból a hegymászók nem szokták biztatni a társukat, ha ennek az ellenkezőjét látják. Azért tanúja vol­tam egy ellenpéldának is. A homokköveken voltunk Szász- Svájcban. Egyik fiú leesett, de akkorát, hogy még a völgy túloldalán is hallottam a feje koppanását a sziklán. Mond­ták neki, te, már csak fél méterre voltál a jó fogástól, biz­tos, hogy meg tudod csinálni. Újból elindult és újból le­esett. Komolyabb baja szerencsére nem történt, de még egyszer nem vágott neki...

   Estél-e valaha akkorát, hogy utána elgondolkodtál: én ide többet vissza nem megyek.

   Nem volt ilyen. Igazán nagyot sosem estem.

    Mekkora az az igazán nagy?

   Mondjuk, tíz méternél kezdődik. Úgy másztam végig ezt a pár évet, hogy sosem sérültem meg komolyan. Pontosab­ban volt egy eset a Tátrában, de nem is a sérülés volt ko­moly, hanem a következményei. Bekerültem abba a csapat­ba, amelyik a Pamírra készült. Óriási lehetőség, feljutni hét­ezer fölé, alig két évvel az után, hogy egyáltalán elkezdtem mászni. Jankovics Lacival kimentünk a Tátrába, hogy mozogjunk kicsit a nagy hegyek előtt. A Sárgafalra indultunk. Lacival mindig meg tudtuk beszélni, melyik szakaszon ki másszon elöl, mert elvileg ezen is össze lehet ám veszni... Kisorsoltuk, és az övé lett az első kötélhossz. Először tehát ő ment elöl, aztán váltottunk és így tovább. Aztán megint ő volt az előmászó. Már én is túljutottam a nehezén, ezért nem vártam meg, hogy fölszedje a kötelet és engem biztosít­son, hanem szinte szaladtam föl a falon. Akkor aztán kisza­kadt egy ötven-hatvan kilós szikla a falból... velem együtt. Repültem. Abban a pillanatban, ahogy esni kezdtem, nem az jutott az eszembe, hogy túl gyors voltam és a kötél még nem feszül, hanem az, hogy egy másodmászó egyszerűen nem repülhet! Megpróbáltam valamit hirtelen megfogni, de mivel nem esésvonalban másztam, azaz a kötél nem volt függőle­ges, nyújtott kézzel nekicsapódtam egy sziklabordának. Ba­romi fájdalmat éreztem az oldalamban. Még fölmentem ugyan Lacihoz, de mondtam neki, hogy képtelen vagyok továbbmenni, mert nem tudom fölemelni a kezemet. Ez volt az első visszafordulás az életemben.

   Kiderült, hogy eltört a bordám. Felpolcolva kellett feküdnöm, még a feleségemnek se mertem bevallani, mi történt valójában. Babcsán Gabinak az volt a szokása, hogy akár­hányszor csak bementem a klubba és találkoztunk, átölelt és jól megszorongatott. Amikor ezek után megláttam Gabit, már menekültem a túlsó sarokba. Persze, ott sem mertem megmondani, hogy eltörött a bordám, mert úgy biztosan nem mehettem volna a Pamírba.

Folytatjuk Szendrő Szabolcs történetét, melyből megtudjuk, hogy...

Máriabesnyőn szület­tem, vagy ha úgy jobban hangzik, Gödöllőn. Befejeztem az általánost, tovább kellene tanulni, de mit? Ott volt a közel­ben a gimnázium, de attól féltem; nem vagyok egy észkombájn, mit csinálok azután, szakma nélkül... Érdekelt a sport, legszívesebben talán tornatanár lettem volna. Akkor aztán édesapám valamilyen protekcióval elintézte, hogy fel­vegyenek Pestre, a Vasútgépészeti Technikumba. Istenigazá­ból nem érdekelt a vasútgépészet, a sport sokkal inkább. Mindegy, elvégeztem, leérettségiztem, lehettem volna moz­donyvezető vagy akármi. Pont akkortájt meghalt az édes­apám. Hová menjek dolgozni? Beadtam a kérelmemet a MÁV-anyagvizsgálóba. Jártam ott korábban gyakorlaton, tetszett, ahogy szaggatták a vasat, még ez volt a legszimpa­tikusabb hely. Megjött a papír, hogy helyhiány miatt nem tudnak alkalmazni. Akkor bementem a suliba, ajánljanak valamit, hová mehetnék. Nem volt benn más, csak a gond­noknő, ő megígérte, hogy segít. Tényleg, szólt valakinek, az egy más valakinek, lényeg, hogy jött egy papír az akkori miniszterhelyettes aláírásával, hogy szeretnék, ha Szabolcsot fölvennék a MÁV Landler Jenő Villamos Vonal Fel­ügyelőséghez. Odamentem mint ifjú technikus, mondták, Szabolcs, egyelőre itt fogsz dolgozni a műhelyben, csak né­zegesd, mi hogyan van, aztán majd lépsz tovább elektrikusnak. Ülőmunka, neked való, aztán elmész főelektrikusnak, ott még többet ülhetsz. A lényeg, hogy úgy gondol­ták, nekem mindenképpen ülnöm kell. Teltek a hónapok, és nekem nagyon tetszett a műhelyben a fizikai munka. Igen ám, de egyszer jöttek a minisztériumból, kérdik, hogy­hogy a Szabolcs még mindig a műhelyben van munkásru­hában. Mondom, nekem tetszik itt, maradnék. Öt év után a főnököm azt mondta, most már tényleg el kell döntenem, hogyan legyen tovább, lássam be, hogy ez nem nekem való hely, lépjek följebb. Végig karbantartóként dolgoztam, azt gondoltam, onnan is fogok nyugdíjba menni, csak azt nem hittem, hogy tizenöt évvel korábban, mint kellett volna…

              Máriabesnyő - kegytemplom (a fotós ismeretlen)

   Mindig szerettem volna valamit sportolni, de Máriabesnyőn semmi lehetőségem nem volt. Már nagyon vágytam felső tagozatba, mert ott legalább volt focipálya. Igaz, fociz­ni sosem szerettem, de ott lehetett futni, magasugrani, a torna is nagyon vonzott. Nem tudom, miért, a labdajáté­kok soha. Akkoriban igazán csak az érdekelt, amit én ma­gam meg tudok csinálni. Egy futballcsapatban lehet lazsál­ni, ami a társaimnak rossz, de azt se szeretem, ha más lóg, miközben én dolgozom. A súlyemelés, az nagyon tetszett volna. Hogy erős legyek. Nem azért, hogy úgy nézzek ki. Volt otthon egy harminchét és fél kilós sín és egy harminc­kilós vasmozsár, azokat nyomogattam. Számon tartottam, hányszor tudom kinyomni, aztán később már fél kézzel is ment. Csináltam a fekvőtámaszokat, megtanultam kézen járni, a második emeletről lazán le tudtam jönni. Eközben jártam a technikumba.

    Eltelt két év, jött a nyár és a szüleim mondták, ha már annyira akarok, járjak el súlyt emelni. Gödöllőn a Ganz Árammérő Gyárnak volt egy szakosztálya, oda mentem. Amikor először fogtam a kezembe igazi súlyt, nyolcvan ki­lót tudtam kinyomni és nyolcvankét és felet lökni. Többet föl se bírtam emelni, nem volt semmiféle technikám, azt se tudtam, hogyan kell rendesen megfogni a súlyt. Kiderült, hogy baromi erő van bennem, teljesen begőzöltem. Nyo­másban ez az eredmény akkor alig volt gyengébb a korosz­tályos országos csúcsnál az én súlycsoportomban. Attól kezdve csak ez volt előttem, jártam az edzésekre. Közben nyári termelési gyakorlatunk volt. Amint a munkát délután befejeztem, gyorsan megfürödtem és rohantam a vonathoz, hogy mehessek az edzésre Gödöllőre.

   Egyik alkalommal kicsit elhúzódott a munka, szaladtam a vonathoz. A Keleti pályaudvar fűtőházánál volt a gyakor­lat, onnan kellett beérnem a Keletibe. Már útközben lát­tam, hogy jön kifelé a vonat. Akkoriban kezdtek járni a vil­lanymozdonyok. A gőzös elég lassan indul el, a villany ha­mar fölgyorsul. Húzott ki a vonat, bennem meg csak az volt, hogy el kell mennem az edzésre. Amikor találkoztunk, már nagyon gyorsan jött. Felugrottam, elkaptam a kapasz­kodót, de nem tudtam magam megtartani. Leestem.

   Nem veszítettem el az eszméletemet. A kerék a sarkamat kapta el, egy darabot kiszakított belőle. Nem vérzett na­gyon, de elszorítottam a lábam a combomnál. Iszonyúan fájt az egész lábam. Azt már csak a leletekből tudtam meg, hogy eltört a sípcsontom. Persze észrevették, mindent lát­tak, a vonat megállt. Nekem csak az volt fontos, hogy le­gyen ott valaki Besnyőről, akivel haza tudok üzenni édesanyámnak, ne várjon, mert egy kis beleset ért. Jött a mentő, bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Az első kérdésem az volt a mentőorvoshoz, tudok-e majd ilyen láb­bal súlyt emelni. Azt mondta, bestoppolják a sarkamat, az­tán minden rendben lesz. Meg is nyugodtam.

Két órát feküdtem a folyosón, volt benn előttem egy nyomdász, kiborult az ólom, telement a bakancsa, úgyhogy valami két kiló ólmot kellett leszedni róla. Aztán én is sor­ra kerültem. Befoltozták a sarkamat, bekötöztek, jöttek a látogatók, hozták a fagyit. Mindig szerettem kórházban len­ni, mert akkor sok fagylaltot kaptam.

Semmi rossz érzésem nem volt. A szüleimmel szemben igen, de önmagammal szemben nem. Hülyeséget csináltam, de tudtam, miért. El akartam érni az edzést, nem sikerült. Ezzel elintéztem. Nem vigéckedni akartam, hogy fel tudok-e ugrani a rohanó vonatra. Meg hát nem is volt nagy baj.

   Két vagy három nappal később szóltak, hogy újból meg kell műteni. Bevittek, elaltattak, úgy éjfél körül tértem ma­gamhoz. Ott ült az ágyam szélén a nővérke és pityergett. Kérdem, miért sír. Akkor mondta meg, hogy le kellett vág­ni a lábamat.

Én nem tudtam, miért visznek újból a műtőbe, a szüle­immel persze előtte aláírattak egy papírt. Semmi fájdalom nem volt a lelkemben, ami döbbenetes, mert hát a mai eszemmel gondolkozva azt mondom, mit számít egy láb…, de akkor, tizenhat évesen...

     Végül is miért kellett levágni?

    Azért, mert a lábfejben nem indult meg a vérkeringés. Elhalt volna, fennállt a vérmérgezés veszélye, le kellett vág­ni térd alatt.

   Egy normális emberben ilyenkor összedől a világ. Itt állok fél lábon, kész vége. Nem?

    Persze. De ha hiszed, ha nem, én már a kórházi ágyon azon gondolkodtam, hogy mit tudok sportolni. A súlyeme­lésnek vége, ez nyilvánvaló. A sakk biztos nem lenne az erősségem, esetleg tán a kajakozás.

   És az orvosok mit mondtak? Én valahogy úgy képze­lem, hogy ilyen helyzetben az embernek szüksége van vala­miféle pszichés felkészítésre, hogy hogyan tovább. Mert ugye előfordulhatott volna az is, hogy te olyan alkat vagy, hogy összeomlasz és kiugrasz az ablakon.

   Az orvosok? Semmi különöset nem mondtak. A viziten megkérdezték, van-e panaszom. Nem volt. Látták, hogy nem vagyok összetörve, mosolyogtam.

    Sok évvel ezelőtt a Grand Canyon peremén találkoztam egy szép német lánnyal. Ott ült egyedül egy padon és nézte a panorámát. Sortot viselt, láttam, hogy az egyik lába tőből hiányzik. Sokszor eszembe jut azóta is. Lehet-e valaki ma­radéktalanul boldog így, teljesnek érezheti-e az életét? Ne­ked nem járt ilyesmi az eszedben, ha nem is rögtön, hanem valamivel később?

    Nem, soha. Két és fél hét után kijöttem a kórházból, megkaptam a mankóimat. Amikor hazaértem, az volt az el­ső, hogy kipróbáltam, tudok-e kézen állni. Mivel megvál­toztak az egyensúlyi viszonyok, persze, hogy nem tudtam, akkorát estem, mint egy ház. Még a baleset előtt elkezdtem otthon egy nyújtót fabrikálni. No, hazamentem, gondoltam, felhúzódzkodom és megpróbálok átfordulni. Nem sike­rült. Leestem. Még nem volt bennem, hogy hiányzik a lá­bam és rázuhantam a friss csonkra. Összepisiltem magam a fájdalomtól.

   Van előttem néhány példa, ami engem igazol. Az egyik Zemlényi Zoltán, a Hoppárézimi szerzője, aki azt írta, hogy ami vele történt, az nem baleset, hanem jobbeset volt, mert pozitív irányban változtatta meg az életét. A másik egy lány, aki autóbalesetben olyan sérülést szenvedett a gerincén, hogy megbénult. Róla egy rádióműsorban hallottam. Egy pillanatig sem bánkódott, a család rendszeresen vitte ma­gával kirándulni. Később saját családja, gyereke lett, bol­dog volt. Én elhiszem, hogy boldog.

   Azért ilyesmiken én is gondolkodtam. Például azon, mi­nek kellene hiányozni ahhoz, hogy boldogtalan legyek. Mondjuk a vakság, talán az a legszörnyűbb. Megjelent egy könyv, Rithnovszky János írta, vele már előbb személyes kapcsolatba kerültem. Katona volt, felrobbant a kezében egy akna, a fél karját levitte, mindkét szemére megvakult. Egy ideig ő volt a vakvezető kutyakiképző főnöke. Mi segítettünk neki - szocialista brigád a munkahelyemen -, vittük a kutyá­kat egyik városból a másikba. Nagyon kemény ember volt. Én mindig boldognak, kiegyensúlyozottnak láttam. Akkor kezdte el építeni az új kutyakiképzőt. Vakon, fél kézzel ásogatta a gödröket a facsemetéknek. Aztán amikor mindent befejezett, közölték vele, hogy egy vak ember alkalmatlan a vezetésére. Hát akkor biztos, hogy nem volt boldog.

Találkoztam egy emberrel a művégtaggyárban, ő mond­ta, hogy sosem volt a kezében mankó. Hogyan, kérdeztem, ugráltál? Nem, felelte, otthon feküdtem és vártam, hogy meglegyen a műlábam, engem senki ne nézzen nyomorék­nak. Ő tehát azzal elintézte, hogy hosszú nadrágban járt, nem látszott, hogy hiányzik a lába, és akkor ettől már nem nyomorék. Mert neki az a nyomorék, aki mankóval jár. Er­ről azt gondolom, hogy a testi rokkantság látványos ugyan, de a lelkit veszélyesebbnek tartom.

   Korábban, a baleset előtt hogyan néztél a mozgássérül­tekre, a vakokra, az úgynevezett nyomorékokra?

   Még gyerek voltam, lakott az utcánkban egy ember, aki­nek hiányzott az egyik lába. Egyszer a lánya azt mondja, gyere, megmutatom apu lábát. Az apu éppen aludt, lehúzta róla a takarót... Elég szörnyű látvány volt. Ha látom magam filmen vagy fotón, az is elég furcsa. Volt egy különös szoká­som. Amikor tornatermi edzésre jártam a kajakosokkal, minden teremnek megrúgtam a plafonját, úgy be tudtam lendülni a gyűrűvel. Egyik alkalommal is megpróbáltam, műláb nélkül. Meglátta ezt egy hegymászó lány, aki évek óta ismert. Később hallottam a többiektől, hogy Irén teljesen ki­akadt, amikor így meglátott. Műlábbal elfogadtak, de ha már látszik, hogy hiányzik valami, az nem ugyanaz. A gyerekeim már 2-3 évesek voltak, amikor először lát­tak műláb nélkül. Megdöbbentek, hogy apu, neked hiány­zik a lábad?

    És a feleséged?

    Ő már úgy ismert meg, mint féllábú kajakost. A vélet­lenen múlik minden; össze kell találkozni valamivel vagy valakivel, a balesettel vagy a feleségemmel, ami legalább akkora baleset, vagy tán még súlyosabb, hiszen a válás miatt nem tudtam úgy nevelni a fiaimat, ahogyan szerettem volna. Ez sokkal nagyobb baj egy ember életében, mint hogy hiányzik az egyik lába. Na látod, az ilyen dolgok Job­ban meg tudnak viselni...

   A Landlerben dolgoztam, és ahogy a kajakedzésre mentem, mindig a bőrgyár előtt vezetett az utam. Egyszer kinézett az ablakon egy csinos lány, legközelebb megint ki­nézett és észrevette, hogy mindig ugyanabban az idő­ben járok el arra. Mit tudta ő, hogy ennek a fekete hajú fiúnak megvan-e a lába vagy nincs. Én egy mukkot nem szóltam hozzá fél éven át, mindig féltem a lányoktól, il­letve inkább hagytam, hogy ők kezdeményezzenek. Nem bírom elviselni, ha kikosaraznak, legyen szó akármiről. Én nem megyek oda senkihez azzal, hogy milyen klassz fotóim vannak. Majd megtudja valahonnan és ő jön hoz­zám. Vagy nem. Minden kajakos szezon végére lebetegedtem. Az utolsó versenyig végig föl voltam spannolva, aztán amikor vége lett, hirtelen leengedett a szervezetem. Két hét betegállo­mány. A lány látta, hogy a fekete fiú nem mászkál arrafelé egy ideje, aztán amikor legközelebb észrevett, kiszólt az ab­lakon, hogy mi volt velem. Gyere le, majd megmondom. így jöttünk össze. Rómeó és Júlia erkély nélkül.

   Megismerkedtünk, udvarolgattam neki, de már akkor rájöttem, hogy nem lesz jó feleség. Nem úgy beszélt, visel­kedett az édesanyjával, ahogy szerintem kellett volna. Volt is köztünk egy év szünet, nem tudtam róla semmit, aztán újból összejöttünk. Házasság lett a vége. Kár volt. Hét évig éltünk együtt.

  A kórházi ágyon már gondolatban új sportágat keres­tél magadnak. Miért pont a kajakot választottad?

Tudtam egy lányról, akinek szintén hiányzott az egyik lá­ba, de kajakozott, sőt válogatott kerettag is volt. Amikor el­végeztem a technikumot, jelentkeztem kajakozni. Megint csak protekcióval. Rokonságban állunk Hammeri László édesapjával és a szüleim kérték, nézzen nekem valamit. Így kerültem a BKV Előréhez. Addig csak messziről láttam ka­jakot, a Dunán. Tetszett. Tizenkilenc éves voltam, erős, jó kö­tésű, de kezdőnek már túl öreg. Mondta is az edzőm, Molnár Laja bácsi, hogy csináljam csak, de nagy dolgokról ne álmo­dozzak. Kihagytam a serdülő, az ifi, és a junior korszakot is, a többiek már legalább öt-tíz éve javában versenyeztek.

  Mit szóltak a klubtársaid, amikor először megjelentél közöttük?

  Elfogadtak. Mindig, akárhová mentem, egyből elfogad­tak. Lehet, persze, hogy csak én nem veszem észre, ha va­lahonnan kinéznek, de úgy éreztem, mindenhol befogadtak.

                      Kajakos évek (1968 - a fotós ismeretlen)

   Elsőre betettek egy széles teknőbe, megmozgatták a hajót, hogy elég stabil-e. Aztán persze amikor elengedték, már egy­ből nem volt olyan stabil. Az első húzásnál egyszerűen átsza­ladt a lapát a vízen. Mi ez, mitől olyan erősek ezek a kajako­sok, ha ez ilyen könnyű? Nem volt semmiféle technikám, túl egyszerűnek tűnt. Hova kell ide az erő? Azzal is küszköd­tem, hogy milyen széles a hajó és mégis billeg. Tulajdon­képpen egy túrakajak volt, gondolom, nem akartak mindjárt az elején megfürdetni. Harmadik alkalommal aztán fel is bo­rultam. Mondták, lassan már valami keskenyebb hajó kelle­ne. Pár nap után azzal is felborultam, aztán megkaptam a versenykajakot. Egyre jobban éreztem a technikát, látták, hogy nem vagyok nagyon ügyetlen. Már az első szezonban versenyeztem. Harmadosztályú voltam, annál gyengébb nem is létezik. Mindegy, hogy kezdő vagyok, vagy csak rossz kajakos, az mind harmadik osztály. Persze, mindenki meg­vert, általában már a selejtezőkben kiestem. Az már siker­nek számított, ha egy-két embert le tudtam győzni.

   Megvolt a téli alapozás, Jártam a tanmedencébe edzeni, megerősödtem, pontosabban hozzáerősödtem a kajakhoz, mert ez egészen másfajta erőt kíván, mint mondjuk a súlyemelés. A következő évben már sikerük versenyt is nyernem.

   Milyen volt először győzni?

   Nem emlékszem. Komolyan. Azzal, hogy a harmad­osztályban nyerek, még nem vagyok király, nekem az volt fontos, hogy továbbléphessek. A következő évben már má­sodosztályú lettem, rá egy évre pedig első osztályú, persze, annak még a legalján. Álmaim lehettek volna, de azt reáli­san fel tudtam mérni, hogy edzhetek, erősíthetek akár­mennyit, válogatott szintű kajakos sosem lesz belőlem. Ta­lán alkatilag sem voltam rá alkalmas. Ezt a szintet még há­rom-négy évig tartottam, nagyon sok barátot szereztem, jól éreztem magamat közöttük.

   Aztán megszületett Szilveszter fiam és úgy gondoltam, jó apuka leszek. Egy jó apukának pedig nincs ideje kajakoz­ni járni, foglalkozni kell a gyerekkel, segíteni a feleségnek. Ő egyébként egy szóval se mondta, hogy hagyjam abba. Én döntöttem így, 27 éves koromban.

Korábbi fejezetek:

https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/13/fel_labbal_a_csucson_1_fejezet_naszejszaka_a_hegyekkel

https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/20/fel_labbal_a_csucson_2_fejezet_hegymaszova_avatom_magam

A második fejezettel folytatjuk SZENDRŐ SZABOLCS történetét, a közösen írt, először 1997-ben megjelent Fél lábbal a csúcson című könyvet.

Miután elváltam, elmentem egy hónapra az Alpokba egyik munkatársammal, Károlyi Lacival. Magashegyi tapasztala­taim azt a pár tátrai túrát leszámítva nem voltak, úgyhogy elég nagy ugrásnak számított. Olvastam Benedek István Csavargás az Alpokban című könyvét, az volt az útikalau­zom. Úgy gondoltam, ha ők meg tudták csinálni, amit ab­ban leírt, talán én is képes leszek rá.  (a bal oldali kép kb. Szabolcs 25 éves korában készült - a fotós ismeretlen)

Nem ez volt az első könyvélményem a hegymászásról. Korábban karácsonyra kaptam egy könyvet az öcsémtől, az volt a címe, hogy A szörny. Ez az alpokbeli Eiger-csúcs északi falának az egyik megmászásáról szól. Négy hegymászó elindul a falon, rengeteget szenvednek, végül hárman meghalnak, egy túléli. Ez nagyon megragadott. Hogy ezek az emberek mennyivel keményebbek a kajako­soknál. Akkor ugyanis már javában kajakoztam. Én bár­milyen versenyt föladhatok, ha úgy jön ki, de a hegymá­szást nem lehet. Ha elindulsz, végig kell menni, de még ez sem elég, mert vissza is kell tudni jönni. Érdekes, amikor másodszor is elolvastam a történetet, már nem egészen erről szólt, hanem a hegyimentőkről, akik ezek­nek a fiúknak az életéért küzdöttek. Az egy rosszul szer­vezett mászás volt, azért is haltak meg, de végül is a men­tők vállalták a kockázatot. A hegyimentőknek maguktól tán eszük ágában sem lett volna oda fölmenni, de nekik ez a hivatásuk.

   Mindenesetre ez a könyv nagy tiszteletet ébresztett ben­nem a hegymászók iránt és még valamit, amit csak később értettem meg igazán. Amíg kajakos vagyok, vagy bármilyen más sportágat űzök, ahhoz, hogy első legyek, a társamat kell legyőznöm, a hegymászásnál viszont a társammal kell összefognom. A kajakban, nemcsak a versenyen, hanem még az edzésen is, el kell játszanom, hogy jobb vagyok a másiknál. Odamosolygok rá, miközben kilóg a nyelvem, hogy nézd, én jobban bírom. A hegymászásnál viszont két vagy több ember közös erőfeszítésére van szükség, hogy feljuthass a csúcsra.

    Azt mindenki tudja, hogy az Everestet Hillary és Tenzing mászta meg először. Szerinted hányan tudják, hogy közülük ki lépett először a csúcsra?

Csak ők, bár ebből bonyodalom is lett és odáig élező­dött a helyzet, hogy el kellett dönteni... végül is ez olyan bu­taság... Amikor én fölértem a Cho Oyu-ra - utolsóként -, eszembe sem jutott azon keseregni, hogy a csapatból má­sok előttem jutottak föl. Az utat közösen kell kiépítenünk, mindenkinek hozzá kell valamit tenni, az majdnem ugyan­akkora teljesítmény, mint a legelsőé, aki fölért. Lehet, hogy ez hegymászó sajátosság, de én nem ismerek olyat, akinek rossz érzései lennének ilyen dolgok miatt. Amikor a Kedar Dome-ra mentünk, én úgy utaztam ki, mint egy tégla, aki­re az alapnál szükség lesz. Arra gondoltam, ha bárki feljut közülünk, győztünk.

   Pecséted tehát nem volt, de volt társad, és előttetek az Alpok.

   Négy négyezresre készültünk, de csak három lett belő­le, azokra is egyedül jutottam föl. Az Ober Gabelhornnak háromszor indultam neki, először a barátommal. Felmen­tünk a Rothorn turistaházhoz, ott kezdődött egy gleccser. Olvastam már a gleccserekről, de még sosem láttam. Azt tudtam, hogy tele vannak hasadékokkal. Leszúrtam a jégcsá­kányt, lefotóztam, hogy ez itt egy gleccser, aztán visszamentünk. Megpróbáltam másodszor is, de a barátom rosszul volt, gondoltam, nekivágok egyedül, valahogy csak fölme­gyek erre a hegyre. Akkor már nem zavart a gleccser, mert közben  feljutottam a Monte Rosára. Ott is gleccseren kellett menni, de nem volt semmi probléma. Úgy látszik, mégse kell feltétlenül beleesni a hasadékba. Szépen átmen­tem rajta és odaértem egy falhoz, egy letöréshez. Mondom, ezen biztosan nem tudok fölmenni, ezen ember nem jut föl, nyilván eltévedtem.

               Ilyen egy gleccserhasadék (a kép, melyen Szabolcs látható, nem akkor, hanem

jóval később készült,

de szintén az Alpokban - Péterváry Gábor felvétele)

    Visszamentem, pedig az út kétharmadán már túljutot­tam. Persze, piszkálta a csőrömet, hogyan lehetne kikerül­ni azt a falat. Addig mindig Zermattból indultam, de az ke­gyetlen hosszú út. Tudtam, hogy minden hegymászó meg­alszik a házban és reggel onnan vág neki. Még előtte be­mentem, megkérdeztem, mennyibe kerül egy éjszaka. Tíz frankot mondtak. Nem nagy összeg, bár nekem sok, de ezért a hegyért megadnék ennyit. Amikor aztán újból pró­bálkoztam, bementem, mondom, csókolom, szállás kelle­ne. Húsz frank. Hogyhogy, hát nem tíz? Hegymászóknak tíz, ha lenne igazolványa! Húszat nem adok érte. Nem vár­tam meg, míg besötétedik, mert ha sötétben indulok el, gyanús leszek, úgy éreztem, esetleg rám szólnak..., nem tudom, vannak bennem ilyen rettegések, jobban félek az emberektől, mint a hegyektől. Ott bóklásztam egy dara­big, aztán leültem a ház mellé és vártam a reggelt. Nem vol­tam túlöltözve, mivel úgy terveztem, a házban alszom, há­lózsákot se vittem. Gyönyörű telihold volt, azt hittem, meg­gebedek a hidegtől. Reggel simán átlépett rajtam két hegy­mászó, nem hitték el, hogy ott ember lehet. Én meg figyel­tem őket, merre mennek, majd elindultam. Láttam, hogy a letörés felé tartanak. Ezen én úgyse tudok fölmenni, gon­doltam, és elkezdtem traverzálni egy hómezőn. Úgy 200-300 méteres leszakadás volt alattam. Megpróbáltam vala­hogy kikerülni a falat. Megtettem vagy háromszáz métert és képtelen voltam továbbmenni, vissza kellett fordulnom. És akkor megint odamentem a falhoz.

   Akkorra érlelődött meg bennem, hogy itt föl lehet men­ni. Később is azt éreztem minden csúcsnál, hogy az az el­ső és utolsó alkalom; nekem az életben nem lesz több lehetőségem, hogy visszamenjek. Fölmentem. Már majd­nem feljutottam az előcsúcsra. Közben láttam, hogy az előttem menők visszafordulnak. Emlékeztem rá a Benedek-féle könyvből, hogy a főcsúcs alatt van egy szikla­bütyök, arról lelóg egy kötél, és hogy az milyen jó volt ne­kik, mert anélkül nem jutottak volna föl. Én meg úgy gondoltam, ha hegymászó vagyok, nem nyúlok a kötélhez. És fölmentem anélkül! A csúcson akartam készíteni egy önarcképet, mert éreztem, hogy csupa jég a fejem, el va­gyok fagyva, de csak egy kockám volt, a gépen a távolság­állító meg végtelenen maradt, úgyhogy persze életlen lett a kép.

   A kötélről jut eszembe; volt egyáltalán valami felszere­lésed?

   Semmi. Manapság, ha szükséged van valamire, csak beugrasz egy szakboltba és megveszed. Ha van pénzed! Akkor alig lehetett valamit kapni. A Váci utcában volt egy sportszerkereskedő, szóltam neki, hogy szükségem volna hágóvasra és jégcsákányra. Megígérte, hogy behozatja, de nem érkezett meg az indulásig. Akkor mentem le az OSC-be, az ottaniak már láttak az Oszolyon. Hilda volt a szertáros, ő zavart el az Oszolyról, amikor először meg­jelentem. Mondom, mennénk ki az Alpokba, de nincs hágóvasunk. Azt se tudta, hogy hívnak, adott két párat, meg jégcsákányt azzal, hogy vigyázzatok magatokra és hozzá­tok vissza...

   Visszaindultam, fújt a szél, köd volt, a többiek is azért fordultak meg. Tiszta jég volt minden, nem maradtak meg a nyomaim, azt se tudtam, hol vagyok. Egyszer aztán, nem is tudom, hogyan, odaértem a házhoz.

   Majdnem ugyanez történt a Monte Rosán. Felmentünk a menedékházig, nagyon rossz volt az idő. Ott találkoztunk egy fiatal német párral, meg egy idősebb emberrel. Kérdez­gettem, hová mennek. Magyarázták, hogy nem a főcsúcsra, hanem egy másikra, mert a főcsúcsnál nagyon rosszak a körülmények. Távcsővel nagyjából benéztem az utat, mon­dom a barátomnak, oda csakugyan nem jutunk fel, de in­duljunk el, valameddig csak elérünk. Útközben Laci telje­sen kikészült, hányt. Kértem, forduljon vissza, később nem engedhetem le egyedül. Aztán elindultam a nyomokon és láttam, hogy kettéválnak. A bal oldali vezetett a főcsúcs­ra. Megint előjött, hogy először és utoljára vagyok itt. Felju­tottam. Még az éjjel visszamentem Zermattba, az oda-vissza 5000 méter szintben. Ilyet még nem csináltam, akkor már elégedett voltam. Pecsétem ugyan nem volt, így én avattam magamat hegymászóvá.

(Megjegyzés: Szabolcs korai korszakából elég kevés fénykép készült, de a későbbiekben lesz fotó is bőven)

Előző rész itt: https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/13/fel_labbal_a_csucson_1_fejezet_naszejszaka_a_hegyekkel

A következő hetekben-hónapokban Szendrő Szabolccsal közösen írott könyvünket olvashatjátok itt a blogban, fejezetenként. Mivel a blogot én kezelem, csak az én nevem fog megjelenni szerzőként, de szeretném hangsúlyozni, hogy abszolút közös munka volt. A könyv első kiadása 1997-ben, a második 1998-ban jelent meg (Korona Kiadó), a harmadik 2001-ben (magánkiadás). Szaklektora Balog Géza, szerkesztője Dürr János volt. (Megjegyzem, a könyv ára eredetileg valami 400 forint volt. Mostanság 7-12 ezer forintért kínálják antikváriumok online.)

      Néhány gondolat sportról, életről, szeretetről

Analfabéta ne írjon könyvet, ám ha mégis feltámad benne valami közlési vágy, legalább legyen egy olyan barátja, aki megpróbálja közvetíteni a gondolatait. Ez a barátom Né­meth Géza, a Természet Világa szerkesztője, aki vállalko­zott erre a hálátlan feladatra. Bíztam benne, mert olvastam a Föld körüli csavargásaim című könyvét, ami valóban re­mek olvasmány. Arra gondoltam, hogy ebben a stílusban feldolgozva az én kalandjaim is biztosan érdekesek lesz­nek. Amikor az első kéziratrészt végigolvastam, nagyon meglepődtem. Sok mindent gondoltam magamról, de azt, hogy még mesélni sem tudok... Géza hiába szed­te össze teljes szókincsét, mégsem tudta – vagy talán nem is akarta – nyers stílusomat színesebbé tenni. 

A következő oldalakon egy hegymászó életét és kalandjait fogják megismerni. Ez a hegymászó én vagyok, egy a sok száz társa közül. Általában nem gondolkodunk egyformán, más a felfogásunk, más az indítékunk, ami a hegyek felé hajt bennünket. Ezért megítélésemkor kérem, ne általáno­sítsanak; vannak köztünk egészen másfajta emberek is.

A sport nekem az életet jelentette és jelenti ma is. Egy problémám mégis van vele. Ahhoz, hogy akár csak utolsó előttiek lehessünk, legalább egy társunkat le kell győz­nünk. A hegyeket nem győzhetjük le, ők nagyobbak, erő­sebbek nálunk, csak hittel és alázattal közeledhetünk felé­jük. A hegymászásban csak a gyengeségünkön, félelmün­kön kell úrrá lennünk. A társunk itt nem ellenfél, hanem barát, akivel összekötjük magunkat, ami nem csak fizikai kapcsolatot jelent, mert attól a pillanattól akár az életün­ket is a társunkra bízzuk.

Egy expedíció során egyszerre többen indulunk a csúcs felé, de fel csak néhányan érhetünk. Valamiről azonban nem feledkezhetünk meg. Feljutottunk a csúcsra, de csak a többiek, a társaink segítségével. A dicsőség nemcsak az enyém, hanem a Mienk. Az életet egy szinuszgörbéhez tudom hasonlítani. A függőleges tengely a boldogság muta­tója, a vízszintes maga az életút. Minél nagyobb a görbe ki­térése pozitív, illetve negatív irányban, annál többet tapasz­talok, tehát élek. Ha éheztem és fáztam, akkor tudom iga­zán értékelni a száraz kenyeret, vagy a Nap sugarát. Az éle­tet én így szeretem. Ha a hazánkat nagyon szeretjük - így tartjuk sokan –, akár az életünket is odaadnánk érte. Én az élettel vagyok így. Annyira szeretem, hogy meg tud­nék érte halni.

Úgy hiszem, szeretetért szeretetet kapok cserébe, bár több barátom kételkedik ebben. Sokszor igazuk is van, de az már biztos, hogy pofonért pofont kapok. Így inkább ma­radok az első változatnál. Ha csak egyetlen társamtól ka­pok mosolyt, már megérte. Álmaimban szerepel egy ország - Magyarország -, amelyben nincsenek hegymászók, csak Emberek, akik nem kötik magukat össze kötéllel: egymás kezét fogva mennek fel és le ezen a bizonyos görbén, és így már nem is érzik annyira hullámosnak.

Ha a következő oldalakon nem ismernek rám, ne csodálkozzanak. Ott a hegyek között egy másik énem jár, aki nem gondolkodik, hanem élvezi a kihívást, a természet szépsé­gét és megpróbálja legyőzni önmagát.

                                                                                                                  Szendrő Szabolcs

                                      Néhány gondolat a szerzőtársról

Szabolccsal 1990 végén találkoztam először. Valami szép hegyi képet kerestünk a Természet Világa címlapjára. Dürr Jancsi kollégám talált rá Szabolcsra. Ő behozott pár fotót és amint megnéztük őket, a szerkesztőség egy emberként kezdett visongani a gyönyö­rűségtől. Legszívesebben az egész kis kollekciót közöltük volna. A kiválasztott kép meg is jelent az 1991. februári szám címoldalán. Igazából nem is tudom, miért, Szabolcs ezután is belátogatott időnként a szerkesztőségbe Attól tartok, a diáit fél­tette, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak jól érezte magát nálunk. Ilyenkor rendszeresen meséltettem. Geográfus végzettségűként nekem is van némi közöm a hegyekhez, de a hegymá­szás mint sport vagy szenvedély az én szememben egy ki­csit mindig a „Tán csodállak, ámde nem szeretlek...” kate­góriába tartozott. Viszolygásom, azt hiszem, valójában abból fakadt, hogy félek a hegyektől. Számomra érthetetlen az a klasszikussá vált válasz a „miért mászik hegyet?" kérdésre az, hogy... „mert ott van". Ma már kissé másként látom, s az idézett Petőfi verssorból is csak az eleje, a Tán csodállak… maradt meg.

Szabolcs tehát mesélt, merthogy sűrűn faggattam. Eltelt pár év, amikor egyszer megkérdeztem: miért nem írod meg ezeket? Mert alkalmatlan vagyok rá, hangzott a válasz. (De sokszor hallottam ezt a könyvírás közben is, csak éppen a hegyekkel kapcsolatban...) Mondom, akkor írjuk meg ketten. Én kérdezek, terelgetlek, te mesélsz. Sokkal könnyebben sikerült rávennem, mint gondoltam. Talán azért, mert megbízott bennem, de meg inkább azért, mert meggyőződésem, hogy azok a gondolatok és történetek, melyek immár papírra kerültek, kikívánkoztak belőle, s talán csak médiumra volt szüksége.

Nem jól venné ki magát, ha itt a bevezetőben a szerző­társak egymást dicsérgetnék, de el kell mondanom, hogy újságírói pályám legnagyobb élménye volt ez a másfél hó­nap, az a nagyjából huszonnégy óra, amit magnóra vettünk. Kivéte­les szerencse kell ahhoz, hogy az ember ilyen beszélgető­társra leljen, akivel már öt perc után megtalálja a közös hangot, akivel ilyen könnyen, zökkenőmentesen együtt le­het dolgozni. Ami pedig szerzőtársam - önmaga által nyersnek vélt - stílusát illeti, valóban nem akartam túlzot­tan kozmetikázni. Maradjon meg így, kissé kócosan, aho­gyan kiszakadt belőle.

A könyv végén megszólal Szabolcs három társa, barátja, akikkel emlékezetes kalandokat, mászásokat élt át. Egyi­kük sem tudott róla, hogy mit mondott a másik, és még­is... majd meglátják. Egyébként ez volt a kéziratnak az a része, amelynek elolvasásától Szabolcsot kategorikusan eltiltottam. Az életben nem tudtam volna rávenni, hogy ez így megjelenhessen.

Ajánlom ezt a könyvet - természetesen - a hegymászók­nak. Szabolcsot nagyon sokan ismerik, tisztelik és szeretik. Ez a könyv egyben tisztelgés is a magyar hegymászósport előtt, amely ritkán áll reflektorfényben, s most talán más megvilágításba kerül. Ajánlom azoknak, akik nem mász­nak, csak egyszerűen szeretik a természetet, a hegyeket. Legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akiknek semmi kö­zük sincs a hegyekhez. Ugyanakkor előre bocsátom, hogy ez nem hegymászókönyv, még ha elsőre annak is tűnik. Szól azokhoz, akiknek mély gödrökből kell kimászniuk és nem találják a kivezető utat. Talán adunk némi segítséget ahhoz, hogy ők is eljussanak a csúcsra. Ki-ki a magáéra.

És még valami! Ebben az egészben a címben is szereplő fél lábnak van a legkisebb jelentősége.

                                                                                                                     Németh Géza

                                     Nászéjszaka a hegyekkel

   Emlékszel rá, mikor láttál először igazi hegyet?

   Az Ördögszikla volt az első, valamikor a hetvenes évek vége felé. Nem is hegy, csak egy szikla. Elég csupasz, ne­kem szép volt. Arra emlékszem, hogy a Turista Magazin hátlapján megjelent egy kép, nagyon tetszett, az volt a címe, hogy Az Ördögszikla, háttérben Dömössel. Fogalmam se volt, merre van, de a képen látszott egy folyó, ami a Duná­ra hasonlított. Megkerestem térképen, kiderült, hogy Visegrád fölött van pár kilométerrel, a börzsönyi oldalon. Odamentem, megnéztem, megcsodáltam - lentről -, elme­séltem a kajakos barátaimnak. Többen is kimentünk. Há­tulról a legkönnyebb feljutni rá - valójában inkább lejutni, mi meg persze elindultunk egyenest a sziklafalnak. Olyan 3-4 méter magasan lehettem, éppen elgyönyörköd­tem egy kövirózsában, amikor vagy a fogás, vagy a lépés ki­tört alólam, lepottyantam. Egyik társam még nehezebb he­lyen indult el, pár méter után ő is visszajött. Aztán végül is a legkönnyebb részen fölmásztunk. Akkor már fotó is ké­szült, de nem én csináltam, még gépem se volt. Szóval ki­ültünk a szikla szélére és jól éreztük magunkat.

Nem messze onnan van néhány barlangféle. Talán nem is igazi barlangok, mintha úgy lettek volna kivésve, azokat is megnéztük. Remetebarlangnak hívják őket. Az egyikhez tényleg elég nehezen lehet feljutni. Később majdnem ez lett a lakásom. Többször is kijártam oda, mert fantasztikus a panoráma, látni a Prédikálószéket, és van ott egy görbe fa. Egyszer, jóval később, le is fényképeztem, ez az egyik kedvenc fám. A fákat különben is szeretem, nemcsak a sziklákat. Az erdő is szép, de a magányos fák közelebb állnak hozzám. Talán azért, mert kilógnak a sorból. Ez a görbeségével, az agyonsanyargatott életével különösen megfogott.

                           Az a bizonyos görbe fa

   Amikor az első házasságom kezdett megromlani, már incselkedtem a gondolattal, hogy oda megyek lakni, ha valami történik. Kinéztem magamnak azt a felső barlangot, ahova nehéz feljutni, oda ritkábban járnak emberek és ar­ra gondoltam, hogy ne kelljen minden cuccomat állandóan magammal hurcolni, csinálok oda egy beépített szekrényt. Elhoztam a cégtől két spiccvésőt meg egy kalapácsot és elkezdtem készíteni a szekrényt, bele a sziklába. Nemrég a fiaimmal kimentünk oda kirándulni. Azt persze nem engedtem, hogy fölmásszanak, de mondom, én megnézem, megvan-e még a szekrény helye. Megvan.

Tényleg komolyan gondoltam, hogy odaköltözöm. Ami­kor elváltunk, mindent ott hagytam. Kérdezték a munka­társaim, hol fogsz lakni. Mondom, az Ördögsziklánál a barlangban. Ne hülyéskedj! Miért ne, állati szép hely! Egyik barátom... barátom?... végül is szinte mindenki a barátom volt a munkahelyemen... azt mondta, maradjak ott a sofőrszobában. Vételeztek ágyat, beraktak egy éjjeli lámpát, hogy tudjak olvasni. Igen ám, de ott egész napos műszak volt, én meg késő estig járkáltam edzésekre és ahhoz, hogy be tudjak menni a lakásomba, valakit mindig fel kellett csengetnem. Tudod, éjszaka szívesen lepihentek az emberek és nem akartam zavarni őket.

Egy hét után aztán beköltöztem a műhelyünkbe. Volt hozzá kulcsom. Ott, az íróasztalon aludtam egy éven át. Az volt az ágyam, pár könyv a párnám, de az asztal rövid volt, a lábam kilógott egy villanyrezsóra. Soha nem használtam szivacsot - pedig volt -, hogy érezzem a különbséget a hit­vesi ágy és az íróasztal között.

Aztán lebuktam. A nagyfőnök egyszer hátrajött ellenőriz­ni, korábban, mint kellett volna, még mielőtt megkezdő­dött a munkaidőm. Korábban bejártam Máriabesnyőről, ami azt jelentette, hogy fél négykor kellett kelnem. Itt vi­szont a legkényelmesebb dolgom volt a világon, mert csak felültem az íróasztalon, készen a munkára. Szóval éppen tekergettem össze a hálózsákomat, amikor megjelent a fő­nök. Először még nem szólt, de aztán másodszorra már megkérdezte a kisfőnököt, hogy Szabolcs miért nem a szobájában alszik. Úgyhogy átköltöztem a fotószobába és ott laktam még két évig. El tudod képzelni, milyen sötét egy fotólabor. Csak az órámról tudtam, éjjel van-e vagy nappal, az időjárásról nem is beszélve...

Az első igazi hegy, amit láttam, a Magas-Tátra volt. Nászútra mentünk egy IBUSZ-csoporttal, még 1972-ben.

   Miért pont oda, miért nem mondjuk a tengerpartra?

Igazából a nejem akarta. Ha a tengerpartra szeretett volna menni, akkor oda megyünk. Velünk jött az öcsém is, együtt túrázgattunk, de azért az éjszakákat külön szobá­ban töltöttük. Na hát, amikor a Tátrát először megláttuk a vonatból... Ősz volt, gyönyörű. A Tátra azért olyan csodála­tos, mert hirtelen emelkedik ki a síkságból és ha jó az idő, már messziről látszik. Amint megpillantottuk, az öcsém­mel együtt elkezdtünk ész nélkül fényképezni, úgyhogy mi­re odaértünk, talán nem is maradt filmünk. Akkor már volt egy kis Beirette gépem.

   A Tátrából is van egy hegymászó élményem. Fölmentünk a társasággal a Poprádi-tóhoz. A hegyoldalban vezet egy szerpentinösvény, most már nem is tudom, milyen hágó­hoz. Megláttam, hogy az ösvényen emberek mozognak. Nem hegy volt, csak egy hegyoldal, de valami ellenállhatat­lan vágyat éreztem, hogy oda én is fölmenjek. Mondom a nejemnek, meglógnék egy időre, beszélek a csoportvezető­vel. így is lett. Másfél órát adtam magamnak, hogy oda-vissza megjárjam az utat. Semmiféle tapasztalatom nem volt, de láttam egy jeges szakaszt és már az akkori eszem­mel kiszámoltam, hogy a visszaútra is legalább annyi időt kell szánnom. Tudtam, hogy a síkosság miatt lefelé se lesz gyorsabb. Később aztán megtanultam, hogy nem akkor kell örülni, amikor az ember felér egy csúcsra, hanem ak­kor, amikor már vissza is jött.

    Percre pontosan visszaértem. A feleségem meg azt mond­ta, ez volt az első és utolsó hegyi túrám. Lehet, hogy érezte rajtam azt a borzasztó vágyat, talán valami megcsalásnak számított ez a szemében és talán az is volt... Én a lelki megcsalást sokkal súlyosabbnak érzem, mint a testit, mert az lehet botlás vagy hasonló, de amikor a lelkem kíván mást... Ő erre akkor ráérzett és nagyon igaza volt... Nekem azon a nászúton a hegyek jobban tetszettek.

   Tévedett, mert nem az volt az utolsó hegyi túrám. Ké­sőbb többször is visszamentem a Tátrába, egyedül. Évekig kéretőztem vissza, mindig megmondta, kivel, mikor mehe­tek, aztán amikor eljött az idő, valamiért mindig otthon maradtam. Egyszer aztán összevesztünk, ma is pontosan tudom, miért, nem érdekes. Két hét mosolyszünet, egy szót se szólt hozzám. Én otthon üldögéltem, már megvoltak a gyerekek... Két fiam van, Szilveszter 73-ban, Sebestyén 74-ben született. Nagyon elkívánkoztam, gondoltam, ha úgyse veszi észre, hogy itthon vagyok, akkor akár a Tátrá­ban is lehetnék. Elmentem.

  Ez tavasszal történt. Semmiféle felszerelésem nem volt, de tényleg, a legcivilebb módon indultam neki. Egy rossz félcipő, egy rossz aktatáska, minden rossz és eldobható. Eleve úgy számoltam, hogy majd ott veszek meg pár dolgot, de mivel féltem, hogy hazafelé a vámnál gond lesz a sport­cikkekkel, emlékszel, a csehek szerettek az ilyesmikbe be­lekötni, gondoltam, majd kinn mindent lecserélek, és ami­ben hazajövök, tán csak nem szedik le rólam.

    Tényleg, vásárlással kezdtem. Vettem egy Pamír típusú hátizsákot, amit aztán évekkel később oroszoknak adtam el a Kaukázusban, hálózsákot, bakancsot, ami az első nap beázott és végig vizes volt, nem tudtam kiszárítani. Az első éjszakát lenn töltöttem a Csorba-tó mellett a fenyvesben. Volt ott egy kis kályha kidobva - környezetvédelem! – ab­ba belepakoltam az itthoni cuccaimat és szépen beöltöztem az újba. Nagyon büszke voltam magamra, úgy éreztem, kezdek hasonlítani egy igazi turistához. Akkor még lenn is volt hó foltokban, feljebb meg összefüggő hótakaró. Ott aludtam hálózsákban, ráhúztam egy nejlonzsákot, amit itthonról vittem magammal, Reggelre vizes voltam, mint a rongy, mert akkor még nem tudtam, hogy amit kipárolgok, lecsapódik és az utolsó cseppig vissza is kapom.

Később aztán - mindig valami családi veszekedés után - még kimentem párszor. Az első csúcsom a Rysy, a Tenger­szem volt. Odafönn találkoztam Lenin elvtárssal, ő is megmászta, van ott egy emléktábla meg valami dombormű. Ne­kem még nincs ott a táblám...

Túlestem az első bivakon, vagyis szabadban töltött éjsza­kán is. A Vyhodna Vysokára (Kis-Viszóka-csúcs) akartam feljutni. Normális kö­rülmények között a mászók a Sziléziai háztól szoktak in­dulni. Én fölmentem a csúcs alá, gondoltam, ott éjszaká­zom. Egy szikla alatt, amennyire tudtam, kitapostam a ha­vat vízszintesre, leterítettem a nejlonzsákot. Didergős éj­szakám volt, alig aludtam, de ha hegyen vagyok, mindig, azóta is, elkap az aggkori álmatlanság. Ha sátorban va­gyok, azért, mert zavar, ahogy a szél zörgeti az oldalát. Kinn se nagyon tudok aludni, de nem vagyok fáradt, mert azért pihenek.

Reggel aztán fölmentem a csúcsra, és amikor visszaértem a bivakhelyemre, összetalálkoztam egy kis csoporttal. Nem hitték el, hogy életben vagyok. A nyomaim kifelé vezettek az oldalban, mert tényleg arrafelé indultam el, okvetlenül ki kellett néznem a túloldali völgybe. Ezek meg, miközben én fönn voltam, odaértek, látták a cuccaimat, a nyomai­mat, ember sehol, nyilván lecsúszott, meghalt.

     Hoztam még egy maradandó emléket erről az útról. Már kinn éreztem, hogy borzasztóan fáj az Achilles-inam. Hiá­ba, három év kimaradt a sportolásból a házasság miatt és a hirtelen erős terhelés megbosszulta magát. Otthon estén­ként, amikor befejeztem a tévénézést, mint egy kenguru, két ugrással odaszökelltem a tévéhez és lekapcsoltam. A túra után, ha esténként leültem, egyszerűen nem tudtam lábra állni. Reggelre aztán rendbe jöttem. Ez így ment fél évig. Figyelmeztető jel volt, amit persze nem vettem komo­lyan. Mindig tudom, hogy mit miért csinálok, ez óriási szerencsém... ,illetve inkább úgy mondanám, mindig minden­re kitalálok valami magyarázatot, hogy mi miért történt. Tudom, hogy senkit se hibáztathatok, legföljebb magamat a saját hülyeségeimért.

 Akkoriban már rendszeresen fotóztál?                                     

    Nem is tudom. Most, hogy említed, előttem van egy kép, amit ott készítettem. Egy havas lejtő, rajta emberek. Akkor biztos azt gondoltam, hogy talán hegymászók lehetnek.

Egyszer a kezembe került egy könyv Szász-Svájcról, fény­képekkel a gyönyörű homokkő-tornyokról. Szabadjegyem volt a vasútnál, gondoltam, elmegyek. Az NDK Centrumban, ami ott volt a Deák tér sarkán, vettem egy térképet és elin­dultam. Jóformán köszönni se tudtam németül. Megint tavasz volt, így is akartam, hogy szép tavaszi képeket készít­hessek. Akkor már egy Pentacon Six gépem volt. Valahol a Bastei alatt aludtam egy kis sziklalyukban, egy pillanatra elszunyókáltam, s fölriadva azt vettem észre, ahogy estele­dett, annál világosabb a környék. Szépen behavazott. Gondoltam, már megint a szokásos időben jöttem...

Túrázgattam a térkép alapján és minduntalan összefutot­tam egy német házaspárral. Egy alkalommal, amint éppen a térképet nézegettem, merre induljak, odajöttek hozzám, hogy talán eltévedtem. Egy szót se tudtam németül, de azért úgy-ahogy megértettem. Mondom, nem tévedtem el, s mutattam az irányt, amerre menni akarok. Az nem szép út, menjek in­kább velük és mutattak egy jó meredek hegyoldalt. Ne csi­nálják, ott a nagy zsák a hátamon, én erre képtelen vagyok! Erre magyarázzák, hogy a Pirinbe, Bulgáriába készülnek a nyáron, ez nekik éppen jó edzés, azzal a férfi fölkapta a zsá­komat és elindultunk. Mese nincs, mennem kellett.

  Hívtak, menjek hozzájuk Drezdába aludni, és onnan ki­járhatok túrázni. Mondom, de csak így magyarul, hogy nem akarok senkinek a terhére lenni, elleszek itt kinn ma­gamban. Valahogy ők is megértették, de a lelkemre kötöt­ték, hogy mielőtt hazaindulok, menjek el hozzájuk elbú­csúzni. így is lett és otthon vetítettek nekem a Pirinről, mert ők már jártak ott. Hova menjenek szegény endékások a hegyek közé? Csehszlovákiába, vagy Bulgáriába. Tetszet­tek a diák nagyon, mire azt mondták, menjek velük. De hát én erre képtelen vagyok, nem tudok annyit menni! Nem, nem, ők látták, hogy mennyit bírok, próbáljam csak meg. A végén így lett, együtt utaztunk el.

  Talán a harmadik napja túráztunk, amikor megérkez­tünk a Vihren-csúcs közelébe. Irgalmatlan rossz idő volt, hosszan mentünk egy gerincen, teljesen kibuktam a fáradt­ságtól, lefeküdtem a sátorba, ők meg főzték nekem a teát. Egyszer csak jönnek lelkesen és magyarázzák, hogy a Vihren kibújt a felhők mögül. Megláttam, elfelejtettem min­den fáradtságot, ki a sátorból csak úgy tornacipőben. Mi­nél följebb jutunk, annál jobb lesz a kép, szökelltem egyik szikláról a másikra, ösztönösen éreztem, hova kell lépni, a feleség meg jött közvetlen utánam. Az lett a vége, hogy beesett két kő közé és eltört a lába. Jöttek a hegyi mentők, hordágyra tették, én meg a magamé mellé kaptam még egy hátizsákot.

Utána még évekig tartottuk a kapcsolatot, eljártunk egy­máshoz. Mostanában csak egy naptárt küldök nekik, de hát ők most már nem endékások... Akkoriban kicsit bosszantott is, miért nem nyugatnémeteket tudtam kifogni...

  Megtanultál valamennyire németül?

  Nem, nem, semmilyen nyelven nem beszélek, borzasz­tóan szégyellem magam. Érdekes, velük tökéletesen meg­értettük egymást, majdhogynem még politizálni is tudtunk, de például ha egymás közt beszéltek valamit, egy kukkot sem értettem. Valaha azt mondtam, megtanulnék angolul, ha ez volna a feltétele annak, hogy egy csapatba kerülve el­jussak az Everestre, de lehet, hogy most már akkor sem. Soha nem tudtam egy-két évnél tovább tervezni, merthogy nekem úgyis végem. Nem hittem abban, hogy még hosszú éveket fogok eltölteni a hegyek között. Ez nem vicc. A má­sodik feleségemnek, Katinak van egy levele tőlem még 1981-ből, amiben azt írom, hogy még két évem van, úgyse tudok többet a hegyek közé menni, elkopok, vagy tu­dom is én... Aztán mindig letelik az az egy-két év és jön a következő. Persze, ha tudom, hogy ilyen sokáig húzom, le­het, hogy egy kicsit megtanulok németül vagy angolul.

  Idáig szinte csak egyedül túráztál. Mikor volt az első al­kalom, amikor igazi csapattal mentél?

  Csak akkor, amikor hegymászó lettem.

  Mitől lesz valaki hegymászó? Van ugye a tu­rista, aki járja a hegyeket, élvezi, hogy milyen szépek és egyszer csak hegymászó lesz belőle? Hol a választó­vonal?

  Úgy 78-ban elhatároztam magam és elmentem az FTSK-ba - ma is a tagja vagyok -, mert egy kajakos lány­tól, Gizustól, aki velük járt síelni, hallottam róluk. Be vol­tak zárva, senkit sem találtam ott, ezzel aztán - egy időre - vége is lett a hegymászó pályafutásomnak.

  Először magamnak kellet bebizonyítanom, hogy alkal­mas vagyok rá. Megpróbálkoztam máshol is. Egy hirde­tésből megtudtam, hogy hegymászó tanfolyam indul és a Bajcsy-Zsilinszky úton a hegymászó szövetségnél lehet je­lentkezni. Odamentem és bejelentettem, hogy szeretnék hegymászó lenni, de van egy problémám... Azt mondták, maga nem lehet hegymászó. De én nem is akarok igazi hegymászó lenni, csak magashegyi turista, nem akarok fa­lakra menni, csak szeretnék a hegyek között mászkálni. Elmennék egy tanfolyamra, hogy megtanuljam, mik a ve­szélyek, mit hogyan lehet megoldani... Nem, nem tudjuk fölvenni. Ezzel el volt intézve.

  Később, amikor készültem a Matterhornra, akkor men­tem ki először az Oszolyra. Ez egy sziklafal a Pilisben, lát­tam a térképen, az volt kiírva mellé, hogy hegymászó isko­la. Én addig igazi hegymászót nem is láttam. Persze, már tudom, hogy akik ott voltak, igazából sziklamászók, de ak­kor nekem a kettő még ugyanazt jelentette. Gondoltam, ki­megyek, mindent megfigyelek és lekoppintok. Akkor láttam először, hogyan mozognak az emberek a falon. Úgy néztem föl rájuk, mint az istenekre. Odaálltam a fal alá, lestem, gyönyörködtem, és arra gondoltam, ha ezen egy­szer föl tudnék menni, én lennék a világ legboldogabb em­bere.

  Tulajdonképpen azért mentem oda, mert úgy éreztem, erre szükségem van a Matterhorn előtt. A cseheknél már korábban megvettem a kötelet. Láttam, hogy a mászókon van mellbekötő, én is csináltam magamnak egyet, autós hevederből. Azt csak össze kell kattintani elöl, de ha hoz­zányúlok, már old is. Meglátja ezt az egyik lány, mondja, ember, mit akarsz itt ezzel, tűnj el, de gyorsan! Úgyhogy a következő alkalomra, amikor megjelentem, átfúrtam a csa­tot, beletettem egy drótot és mutattam Hildának - már tud­tam a nevét -, nézd meg, ez nem nyílik ki. Akkor már nem zavart el, látta, hogy ez megszállottabb az átlagosnál, ebből akár még hegymászó is lehet.

   A lényeg az, hogy már másnap fenn voltam a fal tetején. Nem előmászóként, tehát nem kellett a falba betennem semmiféle biztosítószerkezetet. Felülről biztosítottak, úgy­hogy nem tudtam volna leesni, de bele sem lógtam a kö­télbe.

   Akkor már úgy éreztem, kezdek hasonlítani az igazi hegymászókhoz, de hivatalosan még nem voltam az. Vala­mi egyesülethez kellene tartoznom, mert akkor bepecséte­lik, hogy az vagyok. Valójában nem a papír miatt kellett, hanem azért, hogy tovább tudjak lépni. Tudtam, hogy én egyedül sosem fogok eljutni sem az Alpokba, sem a Kauká­zusba. Túrázni persze lehet egyedül is, de ahhoz, hogy egy mászóutat végig tudjak csinálni, társra van szükségem.

(AZ ÚJ OLVASÓKNAK JELZEM, HOGY A KÖVETKEZŐ FEJEZETEKET SZERDÁNKÉNT, DÉLUTÁN 5-6 ÓRA KÖRÜL TESZEM FEL. HA NEM AKARSZ LEMARADNI RÓLA, KEDVELD A BLOGOT - N.G.)