Fél lábbal a csúcson

1981-ben lett állandó mászópartnerem Jankovics László. Nagypapinak szokott hívni, talán a koromra való tekintet­tel, talán valamiféle megbecsülés is volt benne. Együtt kezdtünk mászni, azon az első tátrai túrán is együtt vol­tunk.

Ebben az évben megint kimentünk a Tátrába. Egyik fiú­val az úgynevezett PP variánst akartuk megmászni. Ez az út a Lomnici-csúcsnak a Kis Tarpataki-völgy felőli oldalán van, de nem visz fel magára a csúcsra. Van egy elég mere­dek része, nem végig klasszikus mászás, hanem modern betétek is vannak benne, például egy négy-ötméteres áthajlás. Ezen a mi időnkben csak hágcsóval (más szóval trepnivel) lehetett közlekedni. Nem számít nagyon nehéz­nek, nagyjából benne volt minden szög, nekünk csak két biztosítást kellett betenni. Kétszer is nekiindultunk, de csak az áthajlásig értünk, nem tudtunk továbbmenni. Az a vágy és bátorság, ami akkor volt bennem, ma már nem len­ne meg. Csak ránézek egy ilyen falra és végem. Pedig mi ak­kor ezt szántuk első útnak.

   Ezt csak modern technikával lehet megmászni?

   Már megmászták klasszikusan is, méghozzá egy ma­gyar, aki Ficsúr (Mózes István) névre hallgatott.  Ő nem használt hágcsót, a szögekbe se fogott bele, csak biztosítás­ra használta.  Ő volt az első igazi magyar sportmászó, ná­lunk évekkel előzte meg a korát. Hetes, nyolcas utakat má­szott, akkoriban még külföldön sem tudtak ennél többet. Aztán a katonaság elől kiment Nyugatra...

  Úgy veszem ki a szavaidból, mintha a klasszikus má­szás magasabb rendű volna a szemedben, mint a modern. Hogyan kezeli ezt a kérdést a hegymászóvilág?

   Hullámzó és nem egyértelmű a megítélésük. Valamikor egy bizonyos nehézséget meg tudtak mászni klasszikusan, aztán jöttek olyan falak, amikre képtelenek voltak felmen­ni. A klasszikus mászás ezzel elérte a csúcsát, ekkor indult be a modern mászás. Ezzel gyakorlatilag mindent meg le­hetett csinálni. Kezdetben még ilyenkor sem használtak olyan fúrt szögeket, mint később. Gondold el, fölvitték a fúrót a falra és ahol nem volt repedés, belefúrtak a sziklá­ba, betettek egy fém tiplit, abba csavarral rögzítettek egy kis fület, amibe bele lehet akasztani a karabinert. Így aztán bármit meg lehet mászni, itt a fejünk fölött a plafonon is si­mán el lehetne sétálni. A cseheknek például volt egy útjuk az Eigerre, amely a vasútállomásról indult. Nem vicc, elő­ször szó szerint az állomás sziklafalát és tetejét mászták meg, csak aztán mentek föl a sziklára. Nekem ilyesmi so­sem tartozott a vágyaim közé.Manapság ott tartanak, hogy a modern utakat is megmászták klasszikusan, a modern utak pedig tovább nehezednek. Megmászhatatlan falakra mennek fel különféle technikai eszközök segítségével.

    A PP variánst tehát kétszer nem sikerült megmászni. Nekiindultam harmadszor is, ezúttal Jankovics Lacival. Kétszer is feljutottunk, egyszer télen, egyszer nyáron. Valahogy úgy jött ki, hogy az áthajlás mind a kétszer Lacinak jutott mint elöl mászónak. Amikor először mentünk fel, a plafon­részre érve elfogyott az összes erőm, onnan már klassziku­san kell kiszállni a falra, de halálosan fáradt voltam. Ha az ember második mászó, kérheti a társát, hogy segítsen be egy kicsit a kötéllel. Inkább azt szoktuk csinálni, hogy keresünk egy helyet a könnyebb részeken, és egy kicsit megpihenünk. Korábban olvastam, hogy a modern mászásnál úgy kell pihenni, hogy beleülök a hágcsóba. Egyik lábamat átteszem a fokon, ráülök a combomra és pihengetek. A második mászásnál igazából nem is voltam nagyon fáradt, gondoltam, mikor próbáljam ki, ha nem most. Beleültem a trepnibe, de amikor kicsit később föl akartam állni, belecsúszott a bal lábam is. Márpedig én a balt az életben nem bírom visszarakni a fokba. Tudniillik a jobb combomon ültem, azzal nem tudtam segíteni, de kiszedni sem. Két kéz­zel nem lehetett felhúzódzkodni, mert a hágcsó alsó végét az egyikkel tartani kell, különben nem tudom kiakasztani a bal lábam. Kínlódtam vagy fél órát, mire sikerült kisza­badulni, úgyhogy a pihenésből szenvedés lett.

   Apropó, szenvedés. Egyre inkább az az érzésem, hogy a hegymászóknak mintha perverzitásuk lenne a szenvedés, hiszen minél nehezebb utakat akarsz megmászni, annál többet kell kínlódni.

   Végül is nem kötelező. Az ember megmaradhat egy szinten, ahol jól érzi magát és egész életén át csak jó érzés­sel mászik.

   Hol van a határ az élvezet és a szenvedés között?

   Tulajdonképpen csak akkor lesz belőle szenvedés, amikor utólag elmeséli az ember. Édesanyám egyszer bele­olvasott valamelyik naplómba, és azt mondta: kisfiam, te mindig azt írod, hogy megfagyok, nem bírok aludni, enni…, hát akkor mi ebben a jó? Ott a hegyen ezt képtelenség el­határolni. Persze, jó lenne, ha kicsit melegebb volna, jó len­ne aludni, de nekem van egy célom, amiért bármit megte­szek, bármit elviselek. Ha például télen sétálok a pesti ut­cán, mindig fázik a kezem, állandóan zsebre dugom. Ha vi­szont a hegyek között vagyok, nem tudom zsebre tenni, mert szükség van a kezemre. Van, amikor kesztyűt hor­dok, de előfordul, hogy nem, mert a sziklán fogni kell. Ak­kor aztán elfagy a kezem, anélkül hogy fázna.

   Mit jelent az, hogy elfagy?

   Nálam azt, hogy elzsibbad a kezem, utána pedig hete­kig hámlik róla a bőr. Úgy istenigazából még sosem fagyott meg, úgy szoktam mondani, megfázott a kezem. Amikor először jártam az Alpokban és este lefeküdtem a sátorban, éreztem, hogy valami furcsa, kispárnaszerű dolog van a fe­jem alatt. De hiszen nem is hoztam kispárnát! Akkor jöt­tem rá, hogy az a valami a fülem, de úgy éreztem, mintha nem is tartozna hozzám. Akkor még büszke voltam ma­gamra, hogy nekem is elfagyott valamim, mint az igazi hegymászóknak szokott. Most már nem zavar, ha semmi bajom sincs.

    Elég durvák is tudnak lenni ezek a fagyások. Van, akinek le kell vágni az ujját vagy csak egy darabját, ameddig elhalt. A hegymászók be vannak állítva arra, hogy minden szenve­dést kibírjanak, elviseljenek. Iszonyú az akaraterejük. So­kat gondolkodtam ezen és magamból kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy voltaképpen gyenge jellemek vagyunk, mert nem tudunk ellenállni a hegyek vonzásá­nak. Olyan ez, mint amikor feléd nyújtanak egy korsó sört és nem tudod megállni, hogy ne vedd el.

Azért egy korsó sört elvenni és éle­tet kockáztatni mégsem ugyanaz. És akkor még nem is be­széltünk a hozzátartozókról...

...hát éppen ez az! Nekem a hegyek között nincsenek gyerekeim, nincs feleségem, csak a cél van! Szégyen, de ilyen helyzetekben ritkán gondolok rájuk. Mindenféle jár az eszemben. Nemcsak az, hogy feljussak, hanem például az is, hogy nem eshetek le. Mindenki leeshet, csak én nem, mert abban a pillanatban az egész magyar hegymászást megbélyegezhetik, hogy hogyan lehet egy ilyen embert a hegyek közé engedni.

   Olvastam egy anekdotát egy hegymászóról, aki a Yosemite Park valamelyik falára készült. Megkérdezték tő­le: hát nem gondol a családjára? Azt válaszolta: olyan ma­gas összegű életbiztosítást kötöttem, hogy abból három évig is megél a család, annyi idő alatt meg majdcsak talál a feleségem egy normális embert, aki segít felnevelni a gyere­keket. Most, hogy tőled ezeket hallottam, kezdem felfogni, hogy mi, földszintiek ezt soha nem fogjuk megérteni. Nyil­ván mindenkinek más jár a fejében odafönn, de érdekelne, miről szoktatok beszélgetni, amikor hosszú napokra, he­tekre össze vagytok zárva a hegyek között.

   Nem is tudom, biztosan a hegyekről. Ha akad egy kis lazítás, akkor persze a családról is. Amikor meg már túl vagyunk rajta és lefelé jövünk, akkor a következő má­szásról.

     Sosem szoktad utálni a hegyeket?

    Dehogynem. Amikor még csak fölfelé megyünk, szinte kívülről figyelem magamat, hogy mit keresek itt egyálta­lán. Nekem a hegyek megközelítése mindig óriási problé­mát jelent. Csak gyalogolunk napokon át gleccseren, moré­nán a dög nehéz hátizsákkal. Amikor aztán túl vagyunk mindenen, leértünk és visszafelé megyünk, kienged az em­ber; na, akkor el szoktam átkozni a hegyeket.

            "Sosem szoktad utálni a hegyeket?" -- "Dehogynem!" (A 2. kép Juhász Árpád felvétele)

   Akkor megint megkérdezem, akárcsak az édesanyád: mi ebben a jó? Az, hogy legyőzitek a hegyet? Vagy az, hogy olyan szépségeket láttok, amilyeneket mi soha?

    Ha jó az idő és nem nagyon nehéz az út, az tényleg él­vezet; kellemes fáradtság, megelégedettség. Nekem arra is állandóan gondolnom kell, hogy miket fogok fotózni, hogy vissza is tudjam adni, meg tudjam osztani másokkal is ezeket az élményeket. Mert ha csak az enyém, akkor nem ér semmit.

   A hegyeket egyébként nem lehet legyőzni. Ilyen elhatározással nem lehet nekiindulni. Mindig csak magunkat kell legyőzni; a fáradtságot, a hideget, a szorongást, a félelmet. Minél inkább eljutunk a teljesítőképességünk határáig, an­nál nagyobb az élmény. Olvastam az alaszkai aranylázról. Ott az emberek minden felszerelés nélkül, teljesen civil módon mentek, cudar körülmények közt. Mindenki, aki onnan visszatért, azt mondta, hogy maga volt a borzalom és mégis egy életen át mesélte. Olyasmi, mint a háború. Aki megjárta és túlélte, még öregkorában is állandóan arról mesélt. A szépségekről sokkal kevesebbet szoktak beszélni.

   És hol van a teljesítőképesség határa?

   Ezt talán senki nem tudja. Számomra mindez hit kér­dése. Ha alkalmasnak tartom magam, mert felkészültem, dolgoztam, bíznak bennem a társaim, akkor megvan a hi­tem. Addig tart az élet, ameddig a hit tart. Amikor a Kedar Dome-on voltunk 6000 méter fölött, jóformán kiskabátban, mínusz huszonötben ültünk végig egy éjszakát. Ha el­hiszem magamról, hogy szélcsendben kibírom a mínusz huszonötöt, akkor tényleg kibírom. Ha azt mondom, hogy szélben is kibírok ennyit, akkor még azt is kibírom. Min­dent elvisel az ember, ha hisz.

   Voltál-e olyan helyzetben, hogy elpárolgott a hited és azt mondtad, nem bírod tovább, nincs oxigén, elfekszel, el­alszol és esetleg a társaidnak kellett életet verni beléd?

   Nem, ilyen nem volt. Olyan előfordult, hogy valamilyen okból nem tudtam tovább mászni és visszafordultam. A Cho Oyu-n 8000 méter körül úgy éreztem, falnak ütköztem, egy lépést se bírok továbbmenni. Addig én mentem elöl, ne­kem kellett a havat taposnom. Akkor egy társam állt előre és őt követve, picit leszakadva fölértem. Félig önkívületi ál­lapotban voltam, csak pillanatokra tudtam magamról.

   Emlékszel olyan esetre, amikor valaki nagyon kibukott idegileg esetleg azt is mondta, hogy itt döglünk meg?

   Ezt az „itt döglünk meg”-et talán kétszer hallottam. Egyszer a Kedar Dome-on azon a bizonyos, mínusz huszonöt fokos éjszakán, amiről még beszélünk. A másik alkalommal pedig a Júliai-Alpokban. Rossz időben, átázva a szabadban kellett töltenünk egy éjszakát. Ott mondta az egyik fiú, hogy itt döglünk meg, pedig csak körülbelül nulla fok volt.

   A nagy hegyeknél az erőnlét szabja meg, hogy például ki menjen előre havat taposni és ki ér fel először a csúcsra. Az ember automatikusan átadja a vezetést a legerősebbnek, és ha úgy áll a dolog, visszafordulok, de csaknem a halál küszöbén.

   Te a lábaddal külön szám vagy. El tudom képzelni, hogy bizonyos esetekben nagyon nagy hátrányt jelent még akkor is, ha fizikummal jobban bírod másoknál.

   A hátrányát azért nem érzékelem, mert nem tudom, mire lennék képes két lábbal. Néha úgy érzem, lelkileg ta­lán jobb is így, mert ha megvolna mind a kettő, most talán azon siránkoznék, hogy miért nem mászhatom meg mind a tizennégy nyolcezrest. Az is lehet, hogy súlyt emelek, az­tán huszonöt éves koromra megrokkanok és soha a köze­lükbe sem megyek a hegyeknek. Nem tudom magam két lá­búként elképzelni. Volt időm hozzászokni. Technikailag biztos, hogy hátrányt jelent, meg persze a hosszú gyaloglá­soknál, amikor a hátizsákot kell cipelni.

                          "Nem tudom magam kétlábúként elképzelni"

   Most visszatérhetünk egy kicsit a szenvedéshez. Felállítottam magamnak egy teóriát, aminek az a lényege, hogy ha valamim fáj és jön egy még erősebb fájdalom, az abban a pillanatban kioltja a másikat. A hegyek között még a leg­egészségesebbeknek is mindig van valami bajuk. Nekem ez százszázalékosan a lábammal kezdődik. Megvan tehát az egyes számú fájdalom, ami esetleg a másiknál azzal jelentkezik, hogy rettenetesen fázik a keze. Mire ez nálam bekö­vetkezne, már annyira fáj a lábam, hogy a kezemet észre se veszem. Ha a szervezet stresszhelyzetbe kerül, valami morfiumhoz hasonló fájdalomcsillapítót termel. Ilyenkor vagy elmúlik minden fájdalmad, vagy meghalsz. Ezt persze nem kell megvárni, mert krízisállapotban nem mászhatod végig a hegyet.

   A lábfájás nálam már az első lépéseknél elkezdődik. A műláb feltöri a csonkot, erre leragasztom. Újból feltöri, új­ból leragasztom. A végén már több rajta a ragtapasz, mint a bőr. Sokszor nehéz, különösen a lejöveteleknél. Belőlem akkorra már olyan sánta ember lesz, hogy az nem igaz! És szégyellem magam, hogy bakancs van rajtam, mert hát hogy néz ki ez az ember, szinte lépni se tud és játssza itt a hegymászót...

   "...hogy néz ki ez az ember, szinte lépni se tud és játssza itt a hegymászót..."

    Afrikában jártam a legcsúnyábbul, pedig ott aztán ideá­lis körülmények között mentünk. Rossz volt a jó térdem, ezért mindent a bal lábammal voltam kénytelen megolda­ni. Addig mindig természetes volt, hogy a jobbal föllépek, a bal meg majd valahogy utána kerül. Na, ez itt nem műkö­dött. A harmadik napra úgy megnyúztam a csonkot, hogy szinte nem volt mire tenni a ragtapaszt. Bekentem kenőcs­csel, ráhúztam a csonkharisnyát, aztán mentem valahogy, de ez már megközelítette egy inkvizíciós túra borzalmait.

És a falon? Ott aztán érezni kellene minden lépést, szükség volna a bokára is.

    Ott mindig a jobb lábra kell kinézni a következő lépést, mert a balban nincs annyi erő, hogy felálljak vele. Azzal legföljebb rásegítek. Mégis, furcsa, de ennek ellenére lábbal mászó vagyok. Az ember lába eleve arra készült, hogy a legnagyobb terheket elviselje; a kéz, akármennyit edzed, erősíted, sosem lesz olyan erős, mint a láb. Ha viszont csak egy kis lépés is van, amibe bele tudok állni ballal és az sta­bil, akármeddig elállok. Másnak már tíz perc után berezonál a lába, én meg vidáman állok a műlábon. Az meg rá­adásul el se fagy. A jobb lábam pedig azért nem, mert annyit dolgozik, hogy nem ér rá elfagyni. Rajtam még csak kétszer volt hegyen szélnadrág, mindig tréningnadrágban vagy sínadrágban mászom, még hosszú alsót sem hordok.

   Egyszer komoly gondot jelentett a műláb. Alaszkában voltunk, a Mount McKinley-ről jöttünk lefelé és egyszer csak érzem, hogy lötyög a lábam. Kiesett a csavar a térdemből, nem bírok menni. Szerencsére a bakancsban megtaláltam a csavart, különben nem tudok lejönni egyedül, az biztos. Vagy mi történik, ha eltörik a műláb, mint még a legelején az Oszolyon… Már gondoltam rá, hogy a nagyobb utakra kellene tartalék lábat vinni magammal, de mindig annyi a cuccom, hogy el se férne, meg nehéz is volna. Pótcsavart általában viszek. Emlékszem, milyen megrökönyödve néztek az emberek, amikor egyszer a Tátrában jégcsákánnyal ver­tük el a csavar végét, hogy újból ki ne essen.

   Tudsz olyan hegymászóról, aki hozzád hasonlóan műlábbal járkál a hegyekbe?

   Korábban nem tudtam ilyenekről, de utólag kiderült, hogy vannak, méghozzá nálamnál sokkal rosszabb állapot­ban levők is. Hallottam például egy külföldi srácról, akinek mind a két lába hiányzik térd alatt. Szenzációsan jó repe­désmászó. Nem olyan hagyományos műlába van, mint nekem, hanem speciális kiképzésű, amit úgy tud beledugni a repedésekbe, mint valami éket. Állítólag még cserélgeti is a lábfejét a repedés méretének megfelelően. Azt nem tudom, hogyan megy sima úton, de a gleccseren nem ugrál, az biz­tos. Láttam egy filmet valakiről, akinek tőből hiányzik az egyik lába és mankóval mászik, már ahol tudja használni. Hallottam egy hölgyről, aki mankóval ment föl a Mount McKinley-re. Úgy tudom, Magyarországon én vagyok az egyetlen...

    Ha már a sziklamászást említetted, mesélj erről is va­lamit. Tudom, hogy nem túlságosan kedveled, de azért ki­próbáltad párszor.

   Először igazából Szász-Svájcban, homokkövön. Telje­sen más a technikája, mint a tátrai utaknak. Ott esetleg beereszkedünk a falba, betesszük a biztosításokat, aztán elkezdünk mászni. A homokkőnél mindent alulról kell kezdeni, szöget sem lehet beverni, mert tönkreteszi a sziklát. Ha beteszek egy szöget és kiveszem, legközelebb már egy nagyobb kellene, aztán még nagyobb, a végén pedig már geren­dát kellene használni. Egy nyolcvan méteres útba beraknak három-négy óriási standszöget, aztán már csak különféle csomókkal és kötélgyűrűkkel lehet biztosítani. Erre vannak a homokórák. Ezek olyan kis alagutak a kőben, amiken át lehet bújtatni egy kötélgyűrűt, abba a karabinert és a kötelet, és máris van egy fix pontunk, ami esetleg megtart. Mivel na­gyon kevés a biztosítás, a homokkövön elég nehéz mászni.

   A homokkő nagyon jól tapad, mert rücskös, viszont ahogy tapad, úgy kopik a kéz. Egy hét után már lyukas az összes ujjam. Amikor Babcsán Gabival kimentem - pedig már nem először jártam ott - és fölnéztem, ezek a tornyok még a bélműködésemre is hatással voltak. A legkönnyebb is megközelítőleg függőleges. Tudom, hogy föl lehet rájuk mászni, le vannak írva az utak, de ránézésre el nem tudtam képzelni, hogy ezekre képes leszek felmenni. Ezért is állnak közel a szívemhez ezek a mászások, mert le tudtam győzni ezt a szorongást és olyanokat másztam, mint a többiek.

                  Babcsán Gábor Szász-Svájcban, a homokkőfalon (Szabolcs felvétele)

                    Szabolcs Szász-Svájcban a homokkőfalon

   Ennek is vége, mert manapság már mindenki nagyon jól mászik, csak én maradtam meg azon a szinten, ahol kezd­tem. Eszembe jut, mennyire szerettem volna hegymászó lenni, de látva a mai teljesítményeket, már nem is tartha­tom magam hegymászónak. Szerintem az igazi hegymá­szás, vagy sziklamászás a hatos szint fölött kezdődik, s ez nekem már sok. Amikor a legjobb voltam, akkor is csak a hatosig jutottam. Szóval úgy érzem, ma már mindenki ma­gasabb szinten mászik, csak nem biztos, hogy olyan he­lyekre eljutnak, ahova én elmegyek.

    Rendben van, el tudok képzelni egy falat, ami talán csak húszméteres és technikailag nehezebb, mint egy nagy hegy, ami esetleg csupa négyes-ötös útból áll. Na de mégis, azért fölmenni hétezer fölé...

  Jó, persze, az másfajta képességeket kíván, de tudod, a nagyságrendek értéke változott meg bennem. Nézem a kerékpárosokat a Tour de France-on, vagy hogy milyen őrületes teljesítményekre képesek a triatlonisták... azok­nak százszor jobb lábuk van, mint nekem... minden kiöre­gedett kajakos, minden bringás jobb lehetne nálam, csak - szerencsére - nem jönnek el oda, ahova én. Ezért van még helyem a hegymászók között.

   Amikor először megláttad a hegymászókat, vagy először olvastál róluk, akkor meg arra gondoltál, mennyi­vel keményebbek ezek a kajakosoknál. Akkor folytathat­nánk ezt a végtelenségig, a vasember-versenyekig és te so­se lennél megelégedve azzal, amit csinálsz.

Így van, nekem manapság tényleg ezek az igazán felfoghatatlan teljesítmények. Másnak meg talán az, hogy én föl­megyek hétezer fölé... ,de én ebben vagyok benne és már nem érzem olyan nagy dolognak.

    Az elején mindenre azt mondod, hogy képtelen vagy megcsinálni, nem érzed rá magad alkalmasnak.

    Ez tényleg így van. Lépcsőkből áll az egész életem. Elő­ször az volt a cél, hogy feljussak az Oszolyra. Aztán az, hogy elöl másszak. Aztán egy igazi alpesi csúcsot meg­mászni, aztán fölmenni ötezer, hétezer fölé, de először mindegyikről azt hittem, alkalmatlan vagyok rá. Emlék­szem például, amikor először készültem egy hétezresre, megkérdeztem egyik társamat, Ozsváth Attilát, hogy én fel tudok-e menni. Ő az egyik legjobb hegymászó, tudom, mi­lyen fantasztikusan erős lábai vannak, hogy maratoni fut, és amikor ő fönn járt, teljesen ki volt bukva, nem tudott enni, halálosan kimerült. Hát akkor én honnan vegyem a bátorságot, hogy nekiinduljak? Azt mondta: fölmész. Ha nekem ennyit mondanak, olyan erőt merítek ebből a bizalomból, hogy kénytelen vagyok fölmenni.

   Előfordult-e olyan eset, amikor azt mondták, Sza­bolcs, jobb lenne, ha nem indulnál neki, ezt te nem tudod megcsinálni?

   Majdnem. A Kedar Dome-on voltunk és mielőtt a csúcstámadásra került volna a sor, Singer Janó kiesett a csapatból. Kellett valaki helyette és én jelentkeztem. Babcsán Gabi barátom, aki engem erre az útra elhívott és végeredményben így kerültem be az utazó csapatba, azt mondta, Szabolcs, ne menj, te már ki vagy bukva. Azt hi­szem, azért mondta, mert féltett. Mégis mentem. Végül is majdnem neki lett igaza...

   Udvariasságból a hegymászók nem szokták biztatni a társukat, ha ennek az ellenkezőjét látják. Azért tanúja vol­tam egy ellenpéldának is. A homokköveken voltunk Szász- Svájcban. Egyik fiú leesett, de akkorát, hogy még a völgy túloldalán is hallottam a feje koppanását a sziklán. Mond­ták neki, te, már csak fél méterre voltál a jó fogástól, biz­tos, hogy meg tudod csinálni. Újból elindult és újból le­esett. Komolyabb baja szerencsére nem történt, de még egyszer nem vágott neki...

   Estél-e valaha akkorát, hogy utána elgondolkodtál: én ide többet vissza nem megyek.

   Nem volt ilyen. Igazán nagyot sosem estem.

    Mekkora az az igazán nagy?

   Mondjuk, tíz méternél kezdődik. Úgy másztam végig ezt a pár évet, hogy sosem sérültem meg komolyan. Pontosab­ban volt egy eset a Tátrában, de nem is a sérülés volt ko­moly, hanem a következményei. Bekerültem abba a csapat­ba, amelyik a Pamírra készült. Óriási lehetőség, feljutni hét­ezer fölé, alig két évvel az után, hogy egyáltalán elkezdtem mászni. Jankovics Lacival kimentünk a Tátrába, hogy mozogjunk kicsit a nagy hegyek előtt. A Sárgafalra indultunk. Lacival mindig meg tudtuk beszélni, melyik szakaszon ki másszon elöl, mert elvileg ezen is össze lehet ám veszni... Kisorsoltuk, és az övé lett az első kötélhossz. Először tehát ő ment elöl, aztán váltottunk és így tovább. Aztán megint ő volt az előmászó. Már én is túljutottam a nehezén, ezért nem vártam meg, hogy fölszedje a kötelet és engem biztosít­son, hanem szinte szaladtam föl a falon. Akkor aztán kisza­kadt egy ötven-hatvan kilós szikla a falból... velem együtt. Repültem. Abban a pillanatban, ahogy esni kezdtem, nem az jutott az eszembe, hogy túl gyors voltam és a kötél még nem feszül, hanem az, hogy egy másodmászó egyszerűen nem repülhet! Megpróbáltam valamit hirtelen megfogni, de mivel nem esésvonalban másztam, azaz a kötél nem volt függőle­ges, nyújtott kézzel nekicsapódtam egy sziklabordának. Ba­romi fájdalmat éreztem az oldalamban. Még fölmentem ugyan Lacihoz, de mondtam neki, hogy képtelen vagyok továbbmenni, mert nem tudom fölemelni a kezemet. Ez volt az első visszafordulás az életemben.

   Kiderült, hogy eltört a bordám. Felpolcolva kellett feküdnöm, még a feleségemnek se mertem bevallani, mi történt valójában. Babcsán Gabinak az volt a szokása, hogy akár­hányszor csak bementem a klubba és találkoztunk, átölelt és jól megszorongatott. Amikor ezek után megláttam Gabit, már menekültem a túlsó sarokba. Persze, ott sem mertem megmondani, hogy eltörött a bordám, mert úgy biztosan nem mehettem volna a Pamírba.