Fél lábbal a csúcson

1986-ban utaztam először a tengerentúlra, az Andokba. Ez a korábbiakkal szemben nem meghirdetett túra volt. Péterváry Gábor szervezte az egyesületen belül. Azt hi­szem, őt ott is inkább az inka kultúra érdekelte, ha nem láthatja a Machu Picchut, talán ki se ment volna. Ehhez a pénz nagyját nekünk magunknak kellett összeszedni. Nekem persze nem volt. Amit a vasútnál kerestem, nagy­jából elment a létfenntartásra, amit meg az egyesületnél dolgoztam, ráment az egyesületi utakra.

  Egyik barátom elhívott dolgozni. A csepeli vasműnél kel­lett ablakokat cserélni és kötélen lógva hegeszteni. Mon­dom, én ehhez nem értek. Földön még csak elhegesztgetek, na de röptömben... Különben sem dolgoztam még pénzért. Abból lehetnek a legnagyobb bajok... ha az ember ráérez a pénz ízére... Több hegymászóról tudok, akinek a pálya­futását a pénzkeresés törte derékba, mert úgy gondolko­dik, ha kimegy mászni, duplán veszít. Nem dolgozik, sőt inkább költ. Végül is elmentem dolgozni, meglett a beugró az Andok­ra, a többit pedig le lehetett dolgozni az egyesületnél.

   Akkor még éldegélt a szocializmus, Moszkván és Kubán át elég olcsón el lehetett repülni Peruba. Én még így is sokall­tam. Mondtam is Gábornak, hogy ennyi pénzből háromszor kimehettünk volna az Alpokba és annyit mászhatunk, hogy elhagyjuk kezünket-lábunkat. Miért kell nekünk egyáltalán az Andokba menni? Azért az egy-két hegyért?

   Maga az utazás, a távoli tájak, hogy nemcsak mászol, hanem látsz, körülnézel egy idegen világban, ez nem von­zott?

    Nem. Igazából a csapat vonzott, Péterváry, Babcsán, Ozsváth Attila, de ugyanilyen szívesen elmentem volna velük az Al­pokba. Ma már másképpen látom. Ott csakugyan föltárult előttem egy másik világ. Egyedül a birkabégetés emlékezte­tett Európára, semmi más. A Pamír se volt éppen közel, de most, ahogy mentünk a repülővel, fizikailag éreztem, hogy távolodunk.

  Már Kuba egészen különleges világ, trópusi környezet, pálmák, iszonyú meleg és pára, mintha pálmaházba lép­tem volna, amikor kiszálltunk a gépből. Limában meg a köd... Ott szinte mindig köd van a hideg tengeráramlás miatt. Augusztusban jártunk ott, a déli félteke telén, és még írtam is a naplómban, hogy ahhoz képest, hogy tél van, egész jó az idő. Na persze, közel az Egyenlítőhöz...

Peru és általában Latin-Amerika nem tartozik a bizton­ságos helyek közé.

     A Fényes Ösvénytől féltettek is bennünket, de hát nem kell ahhoz se városba, se vidékre menni. Alighogy leszáll­tunk, valamelyik európai utasnak ott a repülőtéren rögtön letépték a válltáskáját. A tolvaj után futott, de mire vissza­tért, a bőröndjét is ellopták.

    A magyar kirendeltségről fogadtak bennünket, úri körülmények közt, szállodában laktunk nyolc dollárért. Megnéz­tük az óceánt, ami gyerekkorom óta nagyon vonzott. Azt hittem, azért hívják Csendesnek, mert tényleg csendes, itt viszont akkora hullámok voltak... Máig is emlékszem egy könyvre, A tengerészet lovagkora volt a címe, tele vitorlás­sal. Csak azok érdekeltek, a gőzhajók nem. Nem volt ugyan szép időnk, de nagyon élveztem.

    Limából Huarazba utaztunk, ez a Huascaranra induló csapatok állomása.

   Hogy néz ki egy perui város?

    Az írtam a naplómba, hogy a házak olyanok, mintha nem volnának befejezve. Sehol egy sátortető, amit idehaza megszoktunk, mind lapos, a legtöbbnek a tetején vízmele­gítő tartály van. Meg hát az indiánok, színes ruhákban... Nagyon szeretnék embereket is fotózni, de nem megy. Nem tudok velük kontaktust teremteni, és csak úgy, valakinek a beleegyezése nélkül nem szeretek fényképezni, mert esetleg kellemetlen neki. Az emberek általában nem szeretik, ha ismeretlenek fotózzák őket. Megnyomhatom éppen a gom­bot lesből, mit tud csinálni, le vagy lőve, haver, de nem sze­retem. Nagyon kevés jó fotóm van emberekről, de még vá­rosképem is alig. Kati ekkortájt figyelmeztetett, hogy még mindig barbár vagyok. Tudom, furcsa, hogy egy embert er­re figyelmeztetni kell. Persze, azért vagyunk emberek, hogy tanuljunk. Valakit negyven-ötven éves korában is lehet ne­velni. Megváltoztatni azt nem, de nevelni igen és Kati ne­kem ilyen szempontból is nagyon jó társ. 

(Gondoltam, kisegítem Szabolcsot, hogy ne csak "barbár" képei legyenek, néhány perui fotóval most én is beszállok, bár nem együtt voltunk.)

                                                             Amantani szigete

                                                   Amantani

                                                     Pisac falu piaca

                                             Hogy mire jó még a biztosítótű...

                                  A Machu Picchu

    Megnézte Péterváry Gábor vetítését, megnézte az enyémet, és az enyémen csak hegyek voltak, semmi más. Az út után le is tolt, miért nem mentem el a kultúrprogramra.

    És miért nem?

    Elsősorban biztos azért, mert a hegyek jobban vonzot­tak, de tulajdonképpen azért, mert nem volt száz dollárom erre a szervezett túrára...

     Huarazból a legjobban megközelíthető hegy a Pisco. Ezek a környékbeli hegyek mind nagyon szépek. A növény­zet egészen magasra fölmegy, aztán szinte átmenet nélkül jön a hó. Itt nincsenek olyan hosszú morénalejtők, gleccse­rek, mint mondjuk a Pamírban. Még egy-két kisebb falucs­ka is van elég nagy magasságban. Láttuk például annak a Yungay nevű városkának a helyét, amit egy iszapár temetett el a Nevado del Ruiz-vulkán kitörésekor. Nekem az volt benne a legfurcsább, hogy olyan óriási távolságra van a vul­kán és a falu egymástól. Az ember így is elég kis pontnak érzi magát, de ezekhez a természeti erőkhöz képest még porszemek se vagyunk.

    Huarazban béreltünk egy furgonszerűséget, felfért rá az egész csapat minden felszereléssel együtt. Elég rozoga volt, de zokszó nélkül felvitt bennünket a Llanganuco-völgybe, két tengerszemhez. Csodálatos környezet, trópusi növé­nyek, csak éppen szét akart menni a fejem. Nem olyan na­gyon magas, de elég hirtelen mentünk fel. Veszem, veszem a levegőt, de nem jön. Innen kellett felmennünk az alaptá­borig. Azt írtam a naplómba, hogy a hátizsákom megvan vagy 35 kiló, de ez kizárt, én ennyit nem bírnék el, talán csak annyinak éreztem, mert ez volt életem egyik legnehezebb felmenetele. Az a taktikám, hogy nagyon lassan me­gyek, de folyamatosan, ha lehet, megállás nélkül. Na, itt nem lehetett. A végén már úgy tíz méterenként le kellett ül­nöm pihenni. Nekem is megvan a tűréshatárom. 4800 mé­teren volt az alaptábor. Halmos Peti jött vissza értem, hogy segítsen.

   Mi mindent cipel magával a hegymászó?

   Itt a legnagyobb súlyt biztosan az élelem tette ki. Fel kellett rá készülnünk, hogy akár tíz-tizenöt napot is fenn leszünk. Hogy ne kelljen visszamenni kajáért, mindent ma­gunkkal vittünk. Lejjebb se lehet eldepózni, mert arra még emberek, állatok járnak. Úgyhogy vittem legalább 10-15 ki­ló élelmet, de csak ötöt tudtam megenni, igaz, a tervezett­nél jóval rövidebb ideig voltunk fönn. Se enni, se aludni, de kivételesen még inni se tudtam rendesen. Az akklimatizálódás kezdetétől valami borzasztó kellemetlen íz üli meg az ember száját, mintha be lenne penészedve. Hiába mostunk fogat, nem múlt el.

   Ezen kívül? Sátor, kötél, jégcsákány, hágóvas, bakancs. Az ideális a műanyag bakancs lett volna, de nekem ott még nem volt. Ez ma már a minimális felszerelés közé tartozik. Lényegében egy dupla cipő, aminek a belseje valamilyen hőszigetelő anyag. A táborban pár lépést el lehet benne menni, de gyaloglásra nem alkalmas, a strapát nem bírja. Erre jön egy teljesen merev műanyag borítás, amit nagyon nem szeretek. Szerencsére nem izzadós a lábam, de láttam Alaszkában lejönni egy mászót a hegyről, az műanyag ba­kancsot viselt. Úgy nézett ki a lába, mintha két héten át víz­ben áztatta volna, ronggyá ázott a bőre. A bőrbakancs szel­lőzik, de be is engedi a vizet. Előbb-utóbb minden bőrba­kancs átázik. A talpnak aránylag merevnek kell lennie a hágóvas miatt.

    Kell még vinni főzőt, gázpalackot, legalább egy liter vízre is mindig szükség van. Az Andokban még ilyen magasság­ban is forralni kell a vizet, mert ahol állatok vannak, nagyon veszélyes patakból inni, mint ez majd később ki is derül.

    Nagyon elfáradtam. Az utolsó száz méteren már Peti vit­te a zsákomat. Ez nagyon szép dolog, lehet, hogy picit meg­alázó... nem, nem megalázó, azért ezen már túl vagyok. Örül az ember, ha segítenek neki. Amikor később Juhász Árpi és Péterváry Gábor jöttek fel, mi is lementünk eléjük segíteni.

    Alaptábor 4800-on. Az alaptábor az a hely, ahová a hol­mi nagy részét lerakjuk. Innen még elég sokat kellett men­ni a Pisco csúcsáig, úgyhogy kialakítottunk egy közbülső tábort is, de oda mindig csak a legszükségesebb dolgokat vittük fel. Ez a tábor egy füves réttel szegélyezett kis tó partján volt. Ez a legnagyobb különbség az európai hegyek meg az Andok között; ott már régen jég van, itt pedig még nagy magasságban, majdnem 5000 méteren is elég sok a növényzet. Hideg sem  volt, nyugodtan járkáltam rövidnad­rágban. Egyszer-kétszer esett egy kis hó, olyan szemcsés volt, mint a hungarocell.

   Fölfelé menet láttunk néhány vikunyát, de elő se vettem a fényképezőgépet. Ilyen körülmények között hamar megváltoznak az ember igényei, nekem most az volt a fontos, hogy levegőt kapjak. Voltak, akik első nekifutásra fölmen­tek a Piscóra. Lehet, hogy nekik volt igazuk, mert még a lentről hozott energia lendületből fölvitte őket. Mi egy pár holmit fölvittünk a közbülső táborba, a hegy felhőben volt, nem sürgetett az idő, élelmet is csak egy napra vittünk föl, gondoltuk, kivárjuk a jó időt, akklimatizálódunk és visszasétáltunk az alaptáborba.

    Már akkor, amikor felfelé mentünk, feltűnt, hogy a Piscónak van egy nagyon szép jeges, havas fala, elég mere­deknek tűnt, de úgy látszott, van feljutási lehetőség. Babcsán Gabival együtt már akkor nagyon izgatott ben­nünket.

    Mi voltunk az első magyar hegymászók ezen a vidéken, és erre egy picit rá is fáztunk. Azt mondják, eleve egy hónap­pal később kellett volna jönni, mert akkor ideális az időjá­rás. Most az összes csúcs szinte folyamatosan felhőben volt. Általában minden hegymászóútnak van leírása, hol, merre lehet menni; ezeké hiányos volt. Az a biztos, ha szemmel felmérjük a feljutási lehetőségeket. A gerinc vagy a csúcs majdnem mindig vehtében, hóáthajlásban végző­dik. Nagyon szép, csak nem biztos, hogy fel tudsz menni rajta. Meg kell találni azt az egyetlen lehetőséget, de ha fel­hőben van, lemászhatod az ezer méteredet és fönn derül ki, hogy bevered a fejed, nem lehet feljutni.

   Ezért mindenképpen a normál úton akartuk kezdeni a mászást. A többiek közben lejöttek a csúcsról, ők is a nor­mál úton mentek fel. Másnap Attiláék elindultak, hogy meg­másszák a jégfalat, mert ők is kinézték maguknak. Nem si­került feljutniuk. A hegy alatt végig gleccser húzódik, tele hasadékokkal, amik között elvileg el lehet lavírozni, de a hó minősége... Először térdig, aztán combközépig ér, a végén már derékig. Kétszáz méterrel a fal lábától elakadtak. Azon a reggelen, amikor elindultunk volna, nagyon rossz időre ébredtünk, gondoltuk, visszamegyünk az alaptábor­ba, nem olyan nagy a távolság. Már félig lebontottuk a sát­rat, amikor elkezdett oszlani a felhő. Mondom Gábornak, várjunk, hátha így marad. Megőrültél, ez csak egy pillana­tig tart, aztán megint befelhősödik! Majdnem összevesz­tünk, aztán mégiscsak ott maradtunk. A végén persze Gá­bornak lett igaza, mert újra rossz idő lett.

   A következő alkalommal szép időben, viszont nem a leg­jobb erőben fölmentünk a nyeregig. Iszonyú erősen sütött a nap, és ez a maradék erőnket is méterről méterre fel­emésztette. Több napot tartózkodtunk a táborban, azalatt legyengült a szervezetünk, mert nem tudtunk rendesen en­ni. Baktattunk a gerincen, nem bírom, nem bírom... csak nagyon lassan, nyugodtan, egyszer úgyis felérünk. 20-30 méterenként meg kellett állni pár perces pihenőkre. Ez nem gazdaságos, óriási időkiesés, de másképpen nem ment. Föl is értünk, de már a felhők is, így semmit sem lát­tunk. Péterváry Gábor később felment egyedül, neki van­nak csodálatos felvételei a környékről. Csak amikor ezeket megláttam, jöttem rá, hogy mit mulasztottunk. Többek közt emiatt vágyom vissza nagyon Dél-Amerikába.

   Tehát nem láttam semmit, ráadásul életem egyik legfárasztóbb felmenetele volt. Biztos, hogy a Korzsenyevszkajára menet nem fáradtam el ennyire, pedig az több mint ezer mé­terrel magasabb. Biztosan nem volt jó az akklimatizálódá­som. A lejövet már jólesett, mert nem kellett kapkodni a le­vegőt. A jégfal megmászásának terve viszont bennem volt. Az időjárás is alkalmas lett volna, de Babcsán Gabi lebeszélt, mondván, hogy gyengék vagyunk. Már megint igaza volt.

   Lesétáltunk a tavakhoz, ott is éjszakáztunk, mert vár­tunk egy tévés forgatócsoportot, akik végül is ki se jöttek Peruba. így viszont elmentünk a környéken egy fotósétára. Péterváry Gábor - említettem, hogy ő köztünk az abszolút kultúrember - imádja a köveket; talált valami falmarad­ványt, teljesen odavolt a gyönyörűségtől, de persze maga a táj is csodálatos.

Említettem, hogy felfelé jövet láttunk vikunyákat, de nem volt erőm lefényképezni őket. Amikor ereszkedtünk le a tavakhoz, újból megjelent néhány. Nagyban készülődtem a géppel, megpróbáltam egészen közel kerülni hozzájuk. Babcsán Gabi jóval előttem járt, ő lekattintotta a magáét, én meg négykézláb követtem és elébe is kerültem. Egyszer csak kiáltást hallok a hátam mögül, mire meglódulnak az állatok. A gépem még be se volt állítva. Gábor üvöltött mö­göttem. Mi a franc van? Hát hogy ő futás közben is le akar­ta őket fotózni! Agyon tudtam volna verni... aztán lenyu­godtam. Nincs is közeli képem a vikunyákról.

    Mivel a tévések nem jöttek, visszaindultunk az alaptá­borba. Babcsán Gabival elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmászni a jégfalat, Gábor pedig felmegy egyedül a nor­mál úton. Közben Attiláék elindultak a Huandoyra.

Lenn a tavaknál végre jól aludtam, enni is tudtam, kez­dett visszatérni az erőm. Úgy döntöttünk, egyből az alap­táborból rohamozunk. Úgy mentünk, mint a gyík, elfutot­tunk mindenki mellett, mert közben persze más országbe­li csapatok is a Piscóra tartottak. Elindultunk Attiláék nyomain. Ehhez kell megint a hegymászó szem. Megkeres­ni egy ilyen gleccseren az ideális útvonalat, hol, hogyan ke­rülgessük a hasadékokat. Ezt már előre tudni, érezni kell, különben egy csomó idő kárba vész. Attiláék mindig jó irányban mentek, nekünk csak lépkednünk kellett a nyo­mukban, amit pár nappal korábban hagytak. Elértünk ah­hoz a helyhez, ahol már veséig ér a hó. Körülbelül öt mé­tert haladtunk előre 10-15 perc alatt. Azt mondja Gábor, ez hülyeség, itt képtelenség továbbmenni, Attiláék is visszafordultak. Mondom, már csak kétszáz méter van hátra a falig, azon meg csak nincs akkora hó! Én megpróbálok elmenni a falig egyedül. És akkor lekötöttem magamról a kötelet. Ilyet becsületes hegymászó nem csinál, mert ez már majdnem cserbenhagyás..., hogy ennyire nem veszem figyelembe a társam ítéletét. Mindegy, már bennem volt, hogy akárhogy is, de fölmegyek. Korábban mások azt mondták, ez egy 45 fokos hólejtő, minek mentek oda, nem nagy szám, de én nem hittem el. Ha már kiutaztam, bele­fektettem egy csomó energiát, pénzt, akkor meg kell pró­bálni. Nem igaz, hogy nem tudok elmenni kétszáz métert akármekkora hóban! Gábor, ha meglesznek a nyomok, gyere utánam!

   Mentem vagy húsz percet - újabb öt méter. Minden lépé­sért iszonyúan meg kellett dolgozni, mégse haladok. A vé­gén még Gábornak lesz igaza. Akkor egy picit keményebb lett a hó, fel tudtam feküdni rá. így, hason kúszva értem el a falig. Visszakiabáltam Gábornak, hogy jöhet nyugodtan, de meg kell alázkodni a hegy előtt.

    Ezt most tisztára úgy mondtad, mintha valami sze­mélyről volna szó.

    Ez tényleg benne volt a lelkemben. Itt nem lehet egye­nes derékkal járni, tessék négykézlábra ereszkedni, be kell hódolni, ha másképpen nem enged magához...

   Gábor utánam is jött és elindultunk a falon fölfelé. Az al­ján még elég vastag volt a hó, de alkalmas a felmenetelre. Nem volt lavinaveszély, már eléggé odagyógyult a sziklához. Az elején nem tudtuk egymást biztosítani, igaz, ilyen mély hóban nem is kötelező. Elérkeztünk a kulcshelyhez. Ott már nem volt hó, csak egy 75 fokos tiszta jégfal úgy 90 mé­ter hosszan. Sok helyen át lehetett látni a jégen, olyan vé­konyan takarta a sziklát. Nem volt nálunk elég jégcsavar, de ami volt, abból is csak keveset tudtam betekerni. Túl vékony volt a jég, de lepucolni sem volt érdemes, mert lát­szott, hogy alatta a sziklán sincs fogás. Teljesen sima, mi­nimális tartással.

   Szinte pipiskedve, nagyon óvatosan haladtam előre. Egy­szer még így is kiszakadt a jég a lábam alól, de a jégcsá­kánnyal meg tudtam tartani magam. Végre találtam egy standhelyet, ott betettem egy jégcsavart. A következő kötél­hosszban megint nagyon vékony volt a jég, de itt-ott le le­hetett verni, mert alatta a sziklán volt valamennyi fogás.

    Túljutottunk a nehezén. Újra mélyebb lett a hó, túrtam, tapostam, próbáltam lépéshelyet csinálni, de akármerre léptem, mindenhol lyuk volt a hó alatt. Besötétedett. Mon­dom Gábornak, ezen a hasadékon még átmegyünk, aztán bivakolunk. Éreztük, hogy már nagyon közel lehet a ge­rinc, de egy fejlámpával óriási kockázat lett volna tovább­indulni. Inkább üldögélünk egy éjszakát a hóban. Tényleg, kialakítottunk egy kis katlant, leraktuk a kötelet meg a há­tizsák izolirbetétjét, azon ücsörögtünk. A hőmérséklet va­lamivel nulla alatt lehetett, mégis egészen jól elvoltam, úgy látszik, nagyon megszoktam már a fagyoskodást. Gábor egy idő után azt mondta, megfagy, nem bírja tovább. Ki kell bírni, nem kockáztathatjuk meg, hogy a sötétben egy hasadékba lépjünk.

   Közben feljött a Hold, annak, meg a fejlámpának a fényé­nél már láttunk valamit, úgyhogy elindultunk. Kiderült, hogy csak ötven méterre voltunk a gerinctől, azon ott vol­tak a kitaposott nyomok, amelyekben elég kényelmesen le­hetett haladni. Leértünk a gleccserre, a morénán vártuk ki a reggelt. Odafönn egy percet nem tudtam aludni, itt letet­tem a kesztyűimet és a kamáslit, arra feküdtem és talán egy fél órát sikerült aludnom. Hajnalban lejöttünk, akkor már boldogok voltunk. Gábor, azt hiszem, még nem érezte át igazán, mit is csináltunk, de azt egyikünk sem sejtette, hogy ezen a túrán ez lesz az egyetlen kemény utunk.

                 Úton a Piscóra (Szabolcs felvételei - a képeken - már ahol - Babcsán Gábor)

   Említetted, hogy egyszer a falban kiszakadt alattad a jég, de megtartottad magad a jégcsákánnyal. Ott nem biz­tosítottátok egymást. Meséld el, hogyan is vannak ezek a biztosítások.

    Ha nehéz utat mászunk, mindig biztosítunk. Egy fix pontról, a standról indulunk, ehhez van rögzítve a két má­szó a kötél mindkét végén. Ha én vagyok az elölmászó, a társam a rólam lelógó kötelet rögzíti magához egy biztosí­tó csomón keresztül. Ekkor én megszüntetem a rögzítése­met a fix ponthoz és elindulok fölfelé. A társam, ahogy ha­ladok, engedi utánam a kötelet. Közben én, az út nehézsé­gének megfelelően, elhelyezem a köztes biztosításokat, amelyekbe egy-egy karabineren keresztül vezetem a köte­let. Ha már fogytán a kötelem, kialakítok egy újabb fix pon­tot, biztosítom a társamat és minden kezdődik elölről.

   És mi van akkor, ha az elölmászó repül?

     Nem repülhet! Erre vannak a köztes biztosítások, ami­ket ő maga rak be út közben. Ha egy kijön, a következő még megfog. 3-4 méterenként ajánlatos elhelyezni valamit a falban.

   Na jó, de ha mégis... Előfordulhat-e, hogy az elölmászó akkorát repül, hogy nemcsak a köztes biztosításokat, ha­nem a társát is kitépi a falból?

   Nagyon ritkán. Én egyszer láttam ilyesmit, pontosab­ban ott voltam a közelben. Erdélyben a Királykövön mász­tunk. Egy fiú meg egy lány mászott összekötve egy kémény­ben. Közben eleredt az eső, bebújtunk egy szikla alá, aztán szárazon le is jöttünk a fal alá. Csak ez a páros nem jött még vissza. Hallottuk, hogy fönn mozognak, fel is kiabál­tunk, hogy minden rendben van-e. Azt felelték, nincs baj, tovább másznak. Egyszer csak hallom, hogy valami esik. Egy sisak volt. Nem vicc, de a következő pillanatban már vártam a gazdáját. Lekiabáltak, hogy segítségre van szük­ségük. Körben föl lehetett menni egész könnyen, aztán be lehetett ereszkedni a falba és tudtak nekik segíteni.

   Röviden az történt, hogy a fiú, aki elöl mászott, egy-két helyen nem tudott betenni köztes biztosítást és leesett. A lányt is kitépte a falból, estek is egy darabon, de óriási sze­rencséjükre a kötél fönnakadt egy sziklakiszögelésen, úgy­hogy az egyik oldalán lógott a fiú, a másikon a lány. A lány­nak eltört a lábfeje, az arca is megsérült, ahol az esés letép­te a sisakját, de a saját lábán jött haza.

    Már legalább a tizenötödik órája, hogy be­szélgetünk és egyfolytában próbálom megérteni a hegymá­szók lelkivilágát. Most, hogy elmesélted ezt az esetet és elmondtad, hogy körben is föl lehetett menni mindenféle erőlködés nélkül, kezdem érteni, miért mászik föl valaki őrült kockázatok árán olyan helyekre, ahova föl is lehet sé­tálni. Ha belegondolok, száz métert le lehet futni 9,9 má­sodperc alatt, de végig is lehet sétálni rajta. Az atléta éve­ken át naponta sok órát edz, megszakítja az izmait, szen­ved... Hát nem ezt csináljátok ti is? Csak éppen falon, he­gyen, nem pedig a futópályán. Persze, ezt a civil úgyse ért­heti, hogy hát az istenért, miért másznak...

   Mert hülyék vagyunk. Eleinte én sem értettem. Amikor először voltam az Alpokban és visszajöttem, tényleg úgy jelentkeztem a klubba, hogy hegymászó akarok ugyan lenni, de nekem nagyon jó lenne a magashegyi turizmus is. Az Al­pokban minden hegyre a legkönnyebb, a normál úton men­tem fel és az összes mászót hülyének néztem, hogy miért kell nekik azokra az őrületes falakra fölmenni. Pedig az enyémek se voltak éppen könnyű utak. Hazajöttem úgy, hogy egy darab karabinert se vettem, pedig tudtam, hogy ez a hegymászás egyik alapvető kelléke. Miért kellene nekem megfeszülni, amikor a normál utak is éppen elég nehezek! Amikor a mászóiskolán előre kellett másznom, akkora él­mény volt, amit máshol nem tudok megszerezni. Ezt aztán lehet fokozni, embere válogatja, ki milyen szinten akad el...

  Ezután lementünk Huarazba, de semmit sem tudtunk Attiláékról, akik még mindig a Huandoyon voltak. Le tud­nak-e jönni? Már itt kellene lenniük. Gáborral ismét föl­mentünk a tavakhoz, hogy ott várjuk be őket.

   A Pamírban, amint említetted, rádiókapcsolatot kellett tartanotok az alaptáborral. Itt az Andokban tudott rólatok valaki, merre jártok, mit csináltok?

   Nem, itt egymásról kellett tudni. Huarazba viszont elju­tott a híre, hogy mit csináltunk Gáborral, mert amikor leér­tünk, többen - más országbeli hegymászók - megállítottak bennünket és gratuláltak. Velem ilyesmi még az életben nem történt, eddig legföljebb egymásnak gratuláltunk. Gon­dold el, ha egy focista valami jót csinál a pályán, üvölt a nép, ha rosszat, elküldi a francba, de a hegymászónak nem tap­sol senki. Teszed a dolgodat a világ végén. Ez volt az első eset, hogy észrevették, hogy csináltunk valamit. Más spor­tolóknak állandó kontaktusuk van valamilyen közönséggel, azokkal, akikért csinálják. De én is az emberekért teszem... a társaimért, a klubomért, a családomért, az otthoni bará­taimért..., csak éppen emberek jelenléte nélkül.

   Amikor hazajöttök egy-egy expedícióról, a szűkebb hegymászóközösségen kívül tudja egyáltalán valaki, hogy mit értetek el? Előfordult már olyan, hogy magyar hegymá­szó valamiféle díjat, hivatalos elismerést kapott egy teljesítményéért?

  Volt ilyen elismerés. Az első nyolcezres megmászása után azok, akik ott voltak, Sport érdemérmet kaptak. Én kaptam egy Téry Ödőn-érmet a Kedar Dome megmászásá­ért, aztán egy tortát az egyesületemtől, „Szép volt, Szabolcs” felirattal. Kaptunk egy-egy kupát a Cho Oyu megmászásá­ért és amire talán a legbüszkébb lehetek: tiszteletbeli tagja vagyok a Magyar Hegymászó Klubnak. Tagja akárki lehet, de tiszteletbeli csak négy van. Bucsek Henrik bácsi, aki már nagyon idős, de a lelke mindig a hegyek között jár, Sir Edmund Hillary, aztán a lengyel Jerzy Kukuczka, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmászta, a négyes számú tagsá­gi igazolvány pedig az enyém. Kukuczka egyébként pár éve meghalt a Himalájában. Tóth Csabival az alaszkai mászásunk után megkaptuk az Év hegymászója kitüntetést, igaz csak papíron. Megje­lent a hír a Turista Magazinban, hogy mi lettünk az Év hegymászói, levelet is kaptunk, hogy ekkor és ekkor lesz a díjátadás, ami viszont a mai napig nem történt meg. Ezt ta­lán nem is érdemeltük volna meg, inkább valami másfajta elismerést a kitartásunkért, mert mindketten akkor tér­tünk vissza a hegyek közé a balesetünk után. Van azután a hagyományos Év sportolója Díj, amire vagy száz újságíró szavaz. Nagyon boldog voltam, mert én is kaptam egyetlen szavazatot, egy harmadik helyet, ugyan­úgy, mint Fa Nándi a Föld körülhajózásáért. Kopár Istvánt meg sem említették, pedig ő is egy vídiakeménységű hajós.

   Megjegyzem, biztosan több kutyaütő futballista jóval előttetek végzett. Egyébként ismered Fa Nándort?

   Igen, tudtunk egymásról. Nekem, ha úgy tetszik, ő az is­ten. Én is dédelgettem valamikor tengerészálmokat és ő ezt véghez vitte. Nagyon jól tudom, micsoda igénybevétel, mi­csoda teljesítmény, hozzá képest én labdába se rúghatok.

   A Megszállottak Klubjának tagjai (ilyen is van) Göncz Árpáddal. A hátsó sorban Szabolcs mellett Fa Nándor (1998)

   Azt nem fogom megkérdezni, hogy szerinted ki a leg­jobb magyar hegymászó, mert nyilván nem akarnál senkit megbántani, meg aztán az, hogy legjobb, a ti sportágatok­ban nemigen mérhető. Azt viszont megkérdezem, hogy ki a legeredményesebb.

   A legjobbat tényleg nagyon nehéz lenne megnevezni, mert van - nagyjából - három kategória: a sportmászó, az alpinista és az expedíciós. Nem lehet a hármat összehason­lítani. Eredményesség alapján mindenképpen Ozsváth At­tilát tartom a legjobbnak. Járt 8000 fölött, volt két első megmászása a Himalájában, amellett ha sziklafalat kell mászni, hetesen, nyolcason elmegy. Babcsán Gábor is na­gyon jó, sportmászásban jobb Attilánál, és a nagy hegyeken sem rossz. Ott van aztán Dékány Péter... és még néhányan, de tényleg nem akarok senkit megsérteni. Péter és Attila például nagyon jó szervezők is, pedig az az igazi nehézség. Én egy börzsönyi túrát se tudnék tisztességesen megszer­vezni, nemhogy egy expedíciót.

   Van még egy másik kérdés, amit igazából nem is nekem kellene feltenni, de ez nagyon mélyen dolgozik bennem... hogy nem degradáló-e nekik, hogy én fenn voltam például a Cho Oyu-n, vagy a Kedar Dome-on...

   Arra gondolsz, hogy teljesítmény-e az, amit egy féllábú ember is meg tud csinálni?

    Pontosan. Tisztában vagyok vele, hogy sokan szeretnek és nem tudom, megfordul-e ilyesmi a fejükben. Vagy milyen ezt megélni azoknak, akik még idáig se jutottak, mint én...

    A következőt egészen biztosan nem akartam megkér­dezni, de hogy ezt elmondtad, már kötelező: hol helyezed el magad a hegymászók között? Kell, hogy legyen benned egészséges öntudat, önértékelés, persze, tudom, átlagon felül szerény vagy.

    Én tényleg szerény vagyok, de abban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, már nem vagyok az. Mindig abból in­dulok ki, hogy nem vagyok jó hegymászó, nem vagyok jó fo­tós, de azt nem mondhatom, hogy rossz hegymászó, rossz fotós vagyok, mert ezzel mások teljesítményét értékelném le. Ezért el kell helyeznem magam a többiek között, akár tetszik, akár nem. Hegymászónak azt nevezem, aki hatos fölött mászik. Én nem mászom hatos fölött. Azt lehet mon­dani, hogy eredményes vagyok, de ehhez az is kell, hogy meglegyenek azok az indítóokok, amik bennem megvan­nak. Áldozok rá fizikailag, anyagilag, más meg esetleg azt mondja, a franc se fog százezret fizetni azért, hogy elmen­jen két hónapra fagyoskodni, hátizsákot cipelni. Mondha­tom, hogy azért is vagyok eredményes, mert smucig vagyok. Annyira smucig, hogy ha már annyi pénzt áldoztam rá, föl­megyek arra a hegyre. Ez is lehet indíték, nem...?

   Ott voltunk a tavaknál és a lejövőktől megtudtuk, hogy Attiláék megmászták a Huandoyt, megvannak a magyarok. Estére tényleg le is értek, szétégett fejjel. Ilyet még az élet­ben nem láttam. A nyakukon vastag varok voltak, úgy összeégtek. Újból lementünk Huarazba. A csapat egy része el­ment a kultúrtúrára Cuzcóba, a Machu Picchuhoz, nekünk meg nem volt rá száz dollárunk, de igazából fel akartunk menni a Yerupajára. Egy darabig buszoztunk, aztán elér­tünk valami isten háta mögötti kis faluba. Fakunyhókban laktak, de mindegyiken ott volt a Cola meg a Fanta felirat. Sikerült egy teherautó platóján helyet kapnunk, tovább­mentünk. Odaértünk egy leereszkedéshez, vagy ezer mé­terrel alattunk volt egy falu. Teraszosan művelt földek, fan­tasztikus látvány, fotón visszaadhatatlan. Előtte Huarazban is volt egy hasonló élményem. Ott álltunk a város közepén, körös-körül csodálatos hegyek, fantasztikus megvilágítás, indiánok jöttek-mentek színes ruhákban, olyan volt, mint­ha egy szuper szélesvásznú filmet néznénk, csak éppen benne voltunk a filmben. Ezt nem lehet lefényképezni. Sokszor szemmel kell exponálni.

    Leereszkedtünk a faluba, a szélén sátrat vertünk. Reggel egy folyóvölgyben haladtunk tovább. Útközben eléggé lesza­kadtam a többiektől, egyre fáradtabb lettem, az egész szer­vezetem kimerült. Még inni sem bírtam, pedig ott zúgott el mellettünk a patak. Nem ihatok, mert fertőzött, arra pedig nincs idő, hogy beletegyem a vízbe a neomagnolt és kivár­jam a két órát, amit kell. Végül utolértem őket egy faluban, szinte nem ismeretek rám. Azt mondták, a fejem egy sógömb volt. Amit kiizzadtam, nem pótoltam. Nem bírtam megállni, nem bírtam letenni a hátizsákot. Ha megállók, el­ájulok. Szinte a zsák tartott állva. No, ezek megláttak, utol­só kenet..., aztán bejelentették, hogy holnap ezer méteres szinttel kezdünk, de nekem valami öszvért fogadnak, mert képtelen leszek végigmenni.

                         Hegynek föl, völgynek le...

    Reggelre aztán félig-meddig kihevertem, úgyhogy öszvér­re nem volt szükség. Tudtam, hogy végig kell menni, nincs visszaút. 50 kilométert kell mennünk a hegyig, aztán vagy visszajövünk ugyanide, vagy újabb 50 kilométerrel tovább. Nincs olyan, hogy fölszállunk egy buszra vagy fogunk vala­mi teherautót. Itt csak ösvények vannak. Még csodálkoz­tam is, ki a fene megy erre motorkerékpárral, mert láttam az ösvényen a nyomokat, de olyan furcsán szaggatottak voltak. Aztán rájöttem, hogy az indiánok hordanak autó- ­vagy motorgumi-külsőt a lábukon cipő helyett.

    Megtettük az ezerméteres ugratót, de a továbbiakban is így ment: föl. le, ahogy a völgyeket kereszteztük. A lejöveteleket bírtam kevésbé. Ezzel a rövid csonkkal kell kivédeni az egész terhelést. Baromi sokat szenvedtem. Pár nap múl­va elérkeztünk a Yerupaja-alaptábor hoz. Előzőleg Attila ivott egy tóból, s bár beletette a vízbe a neomagnolt, nem várta ki az időt és kikészült. Végre valaki hozzám romlott.

    Egy szép kis tó partján vertünk sátrat, illetve csak akar­tunk. Egy indián pecázott ott, de úgy, hogy bedobta a hor­got, kihúzott egy halat, bedobta, kihúzott még egyet. Mint­ha halból lett volna az egész tó. Ö figyelmeztetett bennün­ket, hogy menjünk följebb 10-20 méterrel, mert a tó fölöt­ti függőgleccserről időnként jégtömbök válnak le és a tó szintje úgy megemelkedhet, hogy vízben ébredünk. Egyet láttunk is lezuhanni, de nem érte el a tavat. Vártuk a jó időt, meg hogy Attila meggyógyuljon, de az idő nem javult, ráadásul Babcsán Gabi gyomra is gyengélkedett. Szorított az idő is, úgy döntöttünk, elindulunk lefelé a tengerpartra, majd vissza Limába. Az első 50 kilométert persze gyalog. Gábor átvett tőlem pár kiló holmit. Kezdődött elölről a föl-­le. 4000 alá nem is nagyon jutottunk. Jöttek az átkozódások... Négy napig mentünk szebbnél szebb helyeken, ami egy darabig enyhítette a fáradtságot és a fájdalmakat. Út­közben két alkalommal ittunk meg egy-egy sört. Elmúlt minden fáradtságom, lazán, lebegve mentem. Úgy látszik, így kellett volna az egész utat végigcsinálni, sörtől sörig.

    Az idő elég tűrhető volt, csak kétszer esett a hó. A többi­ek beöltöztek, én mentem tovább rövidnadrágban. Nekem ilyenkor jó a hűtésem. Egy-két kóbor emberrel találkoz­tunk, néha nyomorúságos kis falukat láttunk. Találkoz­tunk egy amerikai csapattal, tizennyolcan jöttek vagy har­minc öszvérrel. így is meg lehet ezt oldani, ha van miből. Nekik tisztán jött az élmény.

    Útközben megláttunk egy szép kis csúcsot, a Diablo Mudót. Megkísértett bennünket, különösen Babcsán Gabi hajtotta, mert hát eljöttünk és csak egy Piscónk van... ci­peltünk egy csomó kötelet, vasat, szaladjunk el megmász­ni! 5223 méter! Fel is mentünk. Az utolsó hágónál még ezer méter szint volt előttünk. Féltünk tőle, de ijedtünkben elég könnyen felmentünk. Fönn találtunk egy kis családot, nagyszülőkkel, unokákkal, ott éldegélnek majdnem 5000 méter magasan.

   Ez a túra nagyjából azt jelentette, mintha valaki mond­juk Gyöngyösről tízszer fölment volna a Mátra-gerincre, meg vissza, azzal a különbséggel, hogy ti eleve négyezerről kezdtétek.

   ...és a kaját is végig magunkkal kellett vinni. Beértünk Cajatambóba, bementünk egy étkezdébe - pont akkor kez­dett rá a jégeső -, óriási adagokat hoztak ki, persze nagyon ki voltunk már éhezve valami emberi ételre. Négyen megit­tunk hat üveg literes kólát, de amikor elértünk a szállá­sunkhoz, olyan száraznak éreztük magunkat, mint a tapló. Gabikám, szaladj már vissza, hozzál még négy üveggel! Az lett a vége, hogy éjszaka egy szemet sem aludtam. Igazából eszembe se jutott, hogy van benne egy kis ébresztő anyag.

    Hajnalban kellett kelnünk, mert senki se tudta megmon­dani, mikor indul a busz. Aztán előkerült egy emberke és elkezdett kereket cserélni. Fölrakott egyet, de abból már buggyant ki a belseje. Úgy látszik, az volt a jobbik kereke. És ezzel a busszal kellett 130 kilométert mennünk. Időn­ként kiszálltunk - a kecskékkel, meg a birkákkal együtt - és megtoltuk. Néha szerelni is kellett, ami abból állt, hogy elővették a csákányt. Az volt az egyetlen műszerük, de min­dent megoldottak vele.

    Olyan szép tájon mentünk, mint a mesében. Leértünk egy kanyonba, de olyan mély volt, hogy nem láttuk a tete­jét. Megint csak bosszantott, hogy nem tudtam lefényké­pezni. Ezzel is úgy voltam, mint az Everesttel - lennék, csak völgy formájában. Leértünk a tengerpartra, ott bók­lásztunk egy-két napig. Jól éreztük magunkat, csak azt saj­nálom, hogy nem tudtam fürödni, mert ahhoz nekem segít­ség kellene, hogy elérjek a vízig fél lábon. Óriási hullámok jöttek, a gyerekek szörfdeszka nélkül csak úgy ráfeküdtek a vízre és repültek kifelé.

     A lelkemben ott volt a „tengerész múlt”, napokig el tud­nám nézni a hullámokat...

BÓNUSZ! Az előző részből (Mi hajtja a hegymászót?) technikai okokból (mert nem tudtam,hova mentettem le) kimaradt néhány kép a kaukázusi Uzsba megmászásáról. Ezt most itt pótolom. Szabolcs felvételei, a képeken - már amelyiken - Babcsán Gábor.