A második fejezettel folytatjuk SZENDRŐ SZABOLCS történetét, a közösen írt, először 1997-ben megjelent Fél lábbal a csúcson című könyvet.
Miután elváltam, elmentem egy hónapra az Alpokba egyik munkatársammal, Károlyi Lacival. Magashegyi tapasztalataim azt a pár tátrai túrát leszámítva nem voltak, úgyhogy elég nagy ugrásnak számított. Olvastam Benedek István Csavargás az Alpokban című könyvét, az volt az útikalauzom. Úgy gondoltam, ha ők meg tudták csinálni, amit abban leírt, talán én is képes leszek rá. (a bal oldali kép kb. Szabolcs 25 éves korában készült - a fotós ismeretlen)
Nem ez volt az első könyvélményem a hegymászásról. Korábban karácsonyra kaptam egy könyvet az öcsémtől, az volt a címe, hogy A szörny. Ez az alpokbeli Eiger-csúcs északi falának az egyik megmászásáról szól. Négy hegymászó elindul a falon, rengeteget szenvednek, végül hárman meghalnak, egy túléli. Ez nagyon megragadott. Hogy ezek az emberek mennyivel keményebbek a kajakosoknál. Akkor ugyanis már javában kajakoztam. Én bármilyen versenyt föladhatok, ha úgy jön ki, de a hegymászást nem lehet. Ha elindulsz, végig kell menni, de még ez sem elég, mert vissza is kell tudni jönni. Érdekes, amikor másodszor is elolvastam a történetet, már nem egészen erről szólt, hanem a hegyimentőkről, akik ezeknek a fiúknak az életéért küzdöttek. Az egy rosszul szervezett mászás volt, azért is haltak meg, de végül is a mentők vállalták a kockázatot. A hegyimentőknek maguktól tán eszük ágában sem lett volna oda fölmenni, de nekik ez a hivatásuk.
Mindenesetre ez a könyv nagy tiszteletet ébresztett bennem a hegymászók iránt és még valamit, amit csak később értettem meg igazán. Amíg kajakos vagyok, vagy bármilyen más sportágat űzök, ahhoz, hogy első legyek, a társamat kell legyőznöm, a hegymászásnál viszont a társammal kell összefognom. A kajakban, nemcsak a versenyen, hanem még az edzésen is, el kell játszanom, hogy jobb vagyok a másiknál. Odamosolygok rá, miközben kilóg a nyelvem, hogy nézd, én jobban bírom. A hegymászásnál viszont két vagy több ember közös erőfeszítésére van szükség, hogy feljuthass a csúcsra.
Azt mindenki tudja, hogy az Everestet Hillary és Tenzing mászta meg először. Szerinted hányan tudják, hogy közülük ki lépett először a csúcsra?
Csak ők, bár ebből bonyodalom is lett és odáig éleződött a helyzet, hogy el kellett dönteni... végül is ez olyan butaság... Amikor én fölértem a Cho Oyu-ra - utolsóként -, eszembe sem jutott azon keseregni, hogy a csapatból mások előttem jutottak föl. Az utat közösen kell kiépítenünk, mindenkinek hozzá kell valamit tenni, az majdnem ugyanakkora teljesítmény, mint a legelsőé, aki fölért. Lehet, hogy ez hegymászó sajátosság, de én nem ismerek olyat, akinek rossz érzései lennének ilyen dolgok miatt. Amikor a Kedar Dome-ra mentünk, én úgy utaztam ki, mint egy tégla, akire az alapnál szükség lesz. Arra gondoltam, ha bárki feljut közülünk, győztünk.
Pecséted tehát nem volt, de volt társad, és előttetek az Alpok.
Négy négyezresre készültünk, de csak három lett belőle, azokra is egyedül jutottam föl. Az Ober Gabelhornnak háromszor indultam neki, először a barátommal. Felmentünk a Rothorn turistaházhoz, ott kezdődött egy gleccser. Olvastam már a gleccserekről, de még sosem láttam. Azt tudtam, hogy tele vannak hasadékokkal. Leszúrtam a jégcsákányt, lefotóztam, hogy ez itt egy gleccser, aztán visszamentünk. Megpróbáltam másodszor is, de a barátom rosszul volt, gondoltam, nekivágok egyedül, valahogy csak fölmegyek erre a hegyre. Akkor már nem zavart a gleccser, mert közben feljutottam a Monte Rosára. Ott is gleccseren kellett menni, de nem volt semmi probléma. Úgy látszik, mégse kell feltétlenül beleesni a hasadékba. Szépen átmentem rajta és odaértem egy falhoz, egy letöréshez. Mondom, ezen biztosan nem tudok fölmenni, ezen ember nem jut föl, nyilván eltévedtem.
Ilyen egy gleccserhasadék (a kép, melyen Szabolcs látható, nem akkor, hanem
jóval később készült,
de szintén az Alpokban - Péterváry Gábor felvétele)
Visszamentem, pedig az út kétharmadán már túljutottam. Persze, piszkálta a csőrömet, hogyan lehetne kikerülni azt a falat. Addig mindig Zermattból indultam, de az kegyetlen hosszú út. Tudtam, hogy minden hegymászó megalszik a házban és reggel onnan vág neki. Még előtte bementem, megkérdeztem, mennyibe kerül egy éjszaka. Tíz frankot mondtak. Nem nagy összeg, bár nekem sok, de ezért a hegyért megadnék ennyit. Amikor aztán újból próbálkoztam, bementem, mondom, csókolom, szállás kellene. Húsz frank. Hogyhogy, hát nem tíz? Hegymászóknak tíz, ha lenne igazolványa! Húszat nem adok érte. Nem vártam meg, míg besötétedik, mert ha sötétben indulok el, gyanús leszek, úgy éreztem, esetleg rám szólnak..., nem tudom, vannak bennem ilyen rettegések, jobban félek az emberektől, mint a hegyektől. Ott bóklásztam egy darabig, aztán leültem a ház mellé és vártam a reggelt. Nem voltam túlöltözve, mivel úgy terveztem, a házban alszom, hálózsákot se vittem. Gyönyörű telihold volt, azt hittem, meggebedek a hidegtől. Reggel simán átlépett rajtam két hegymászó, nem hitték el, hogy ott ember lehet. Én meg figyeltem őket, merre mennek, majd elindultam. Láttam, hogy a letörés felé tartanak. Ezen én úgyse tudok fölmenni, gondoltam, és elkezdtem traverzálni egy hómezőn. Úgy 200-300 méteres leszakadás volt alattam. Megpróbáltam valahogy kikerülni a falat. Megtettem vagy háromszáz métert és képtelen voltam továbbmenni, vissza kellett fordulnom. És akkor megint odamentem a falhoz.
Akkorra érlelődött meg bennem, hogy itt föl lehet menni. Később is azt éreztem minden csúcsnál, hogy az az első és utolsó alkalom; nekem az életben nem lesz több lehetőségem, hogy visszamenjek. Fölmentem. Már majdnem feljutottam az előcsúcsra. Közben láttam, hogy az előttem menők visszafordulnak. Emlékeztem rá a Benedek-féle könyvből, hogy a főcsúcs alatt van egy sziklabütyök, arról lelóg egy kötél, és hogy az milyen jó volt nekik, mert anélkül nem jutottak volna föl. Én meg úgy gondoltam, ha hegymászó vagyok, nem nyúlok a kötélhez. És fölmentem anélkül! A csúcson akartam készíteni egy önarcképet, mert éreztem, hogy csupa jég a fejem, el vagyok fagyva, de csak egy kockám volt, a gépen a távolságállító meg végtelenen maradt, úgyhogy persze életlen lett a kép.
A kötélről jut eszembe; volt egyáltalán valami felszerelésed?
Semmi. Manapság, ha szükséged van valamire, csak beugrasz egy szakboltba és megveszed. Ha van pénzed! Akkor alig lehetett valamit kapni. A Váci utcában volt egy sportszerkereskedő, szóltam neki, hogy szükségem volna hágóvasra és jégcsákányra. Megígérte, hogy behozatja, de nem érkezett meg az indulásig. Akkor mentem le az OSC-be, az ottaniak már láttak az Oszolyon. Hilda volt a szertáros, ő zavart el az Oszolyról, amikor először megjelentem. Mondom, mennénk ki az Alpokba, de nincs hágóvasunk. Azt se tudta, hogy hívnak, adott két párat, meg jégcsákányt azzal, hogy vigyázzatok magatokra és hozzátok vissza...
Visszaindultam, fújt a szél, köd volt, a többiek is azért fordultak meg. Tiszta jég volt minden, nem maradtak meg a nyomaim, azt se tudtam, hol vagyok. Egyszer aztán, nem is tudom, hogyan, odaértem a házhoz.
Majdnem ugyanez történt a Monte Rosán. Felmentünk a menedékházig, nagyon rossz volt az idő. Ott találkoztunk egy fiatal német párral, meg egy idősebb emberrel. Kérdezgettem, hová mennek. Magyarázták, hogy nem a főcsúcsra, hanem egy másikra, mert a főcsúcsnál nagyon rosszak a körülmények. Távcsővel nagyjából benéztem az utat, mondom a barátomnak, oda csakugyan nem jutunk fel, de induljunk el, valameddig csak elérünk. Útközben Laci teljesen kikészült, hányt. Kértem, forduljon vissza, később nem engedhetem le egyedül. Aztán elindultam a nyomokon és láttam, hogy kettéválnak. A bal oldali vezetett a főcsúcsra. Megint előjött, hogy először és utoljára vagyok itt. Feljutottam. Még az éjjel visszamentem Zermattba, az oda-vissza 5000 méter szintben. Ilyet még nem csináltam, akkor már elégedett voltam. Pecsétem ugyan nem volt, így én avattam magamat hegymászóvá.
(Megjegyzés: Szabolcs korai korszakából elég kevés fénykép készült, de a későbbiekben lesz fotó is bőven)
Előző rész itt: https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/13/fel_labbal_a_csucson_1_fejezet_naszejszaka_a_hegyekkel
