Fél lábbal a csúcson

Folytatjuk Szendrő Szabolcs történetét, melyből megtudjuk, hogy...

Máriabesnyőn szület­tem, vagy ha úgy jobban hangzik, Gödöllőn. Befejeztem az általánost, tovább kellene tanulni, de mit? Ott volt a közel­ben a gimnázium, de attól féltem; nem vagyok egy észkombájn, mit csinálok azután, szakma nélkül... Érdekelt a sport, legszívesebben talán tornatanár lettem volna. Akkor aztán édesapám valamilyen protekcióval elintézte, hogy fel­vegyenek Pestre, a Vasútgépészeti Technikumba. Istenigazá­ból nem érdekelt a vasútgépészet, a sport sokkal inkább. Mindegy, elvégeztem, leérettségiztem, lehettem volna moz­donyvezető vagy akármi. Pont akkortájt meghalt az édes­apám. Hová menjek dolgozni? Beadtam a kérelmemet a MÁV-anyagvizsgálóba. Jártam ott korábban gyakorlaton, tetszett, ahogy szaggatták a vasat, még ez volt a legszimpa­tikusabb hely. Megjött a papír, hogy helyhiány miatt nem tudnak alkalmazni. Akkor bementem a suliba, ajánljanak valamit, hová mehetnék. Nem volt benn más, csak a gond­noknő, ő megígérte, hogy segít. Tényleg, szólt valakinek, az egy más valakinek, lényeg, hogy jött egy papír az akkori miniszterhelyettes aláírásával, hogy szeretnék, ha Szabolcsot fölvennék a MÁV Landler Jenő Villamos Vonal Fel­ügyelőséghez. Odamentem mint ifjú technikus, mondták, Szabolcs, egyelőre itt fogsz dolgozni a műhelyben, csak né­zegesd, mi hogyan van, aztán majd lépsz tovább elektrikusnak. Ülőmunka, neked való, aztán elmész főelektrikusnak, ott még többet ülhetsz. A lényeg, hogy úgy gondol­ták, nekem mindenképpen ülnöm kell. Teltek a hónapok, és nekem nagyon tetszett a műhelyben a fizikai munka. Igen ám, de egyszer jöttek a minisztériumból, kérdik, hogy­hogy a Szabolcs még mindig a műhelyben van munkásru­hában. Mondom, nekem tetszik itt, maradnék. Öt év után a főnököm azt mondta, most már tényleg el kell döntenem, hogyan legyen tovább, lássam be, hogy ez nem nekem való hely, lépjek följebb. Végig karbantartóként dolgoztam, azt gondoltam, onnan is fogok nyugdíjba menni, csak azt nem hittem, hogy tizenöt évvel korábban, mint kellett volna…

              Máriabesnyő - kegytemplom (a fotós ismeretlen)

   Mindig szerettem volna valamit sportolni, de Máriabesnyőn semmi lehetőségem nem volt. Már nagyon vágytam felső tagozatba, mert ott legalább volt focipálya. Igaz, fociz­ni sosem szerettem, de ott lehetett futni, magasugrani, a torna is nagyon vonzott. Nem tudom, miért, a labdajáté­kok soha. Akkoriban igazán csak az érdekelt, amit én ma­gam meg tudok csinálni. Egy futballcsapatban lehet lazsál­ni, ami a társaimnak rossz, de azt se szeretem, ha más lóg, miközben én dolgozom. A súlyemelés, az nagyon tetszett volna. Hogy erős legyek. Nem azért, hogy úgy nézzek ki. Volt otthon egy harminchét és fél kilós sín és egy harminc­kilós vasmozsár, azokat nyomogattam. Számon tartottam, hányszor tudom kinyomni, aztán később már fél kézzel is ment. Csináltam a fekvőtámaszokat, megtanultam kézen járni, a második emeletről lazán le tudtam jönni. Eközben jártam a technikumba.

    Eltelt két év, jött a nyár és a szüleim mondták, ha már annyira akarok, járjak el súlyt emelni. Gödöllőn a Ganz Árammérő Gyárnak volt egy szakosztálya, oda mentem. Amikor először fogtam a kezembe igazi súlyt, nyolcvan ki­lót tudtam kinyomni és nyolcvankét és felet lökni. Többet föl se bírtam emelni, nem volt semmiféle technikám, azt se tudtam, hogyan kell rendesen megfogni a súlyt. Kiderült, hogy baromi erő van bennem, teljesen begőzöltem. Nyo­másban ez az eredmény akkor alig volt gyengébb a korosz­tályos országos csúcsnál az én súlycsoportomban. Attól kezdve csak ez volt előttem, jártam az edzésekre. Közben nyári termelési gyakorlatunk volt. Amint a munkát délután befejeztem, gyorsan megfürödtem és rohantam a vonathoz, hogy mehessek az edzésre Gödöllőre.

   Egyik alkalommal kicsit elhúzódott a munka, szaladtam a vonathoz. A Keleti pályaudvar fűtőházánál volt a gyakor­lat, onnan kellett beérnem a Keletibe. Már útközben lát­tam, hogy jön kifelé a vonat. Akkoriban kezdtek járni a vil­lanymozdonyok. A gőzös elég lassan indul el, a villany ha­mar fölgyorsul. Húzott ki a vonat, bennem meg csak az volt, hogy el kell mennem az edzésre. Amikor találkoztunk, már nagyon gyorsan jött. Felugrottam, elkaptam a kapasz­kodót, de nem tudtam magam megtartani. Leestem.

   Nem veszítettem el az eszméletemet. A kerék a sarkamat kapta el, egy darabot kiszakított belőle. Nem vérzett na­gyon, de elszorítottam a lábam a combomnál. Iszonyúan fájt az egész lábam. Azt már csak a leletekből tudtam meg, hogy eltört a sípcsontom. Persze észrevették, mindent lát­tak, a vonat megállt. Nekem csak az volt fontos, hogy le­gyen ott valaki Besnyőről, akivel haza tudok üzenni édesanyámnak, ne várjon, mert egy kis beleset ért. Jött a mentő, bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Az első kérdésem az volt a mentőorvoshoz, tudok-e majd ilyen láb­bal súlyt emelni. Azt mondta, bestoppolják a sarkamat, az­tán minden rendben lesz. Meg is nyugodtam.

Két órát feküdtem a folyosón, volt benn előttem egy nyomdász, kiborult az ólom, telement a bakancsa, úgyhogy valami két kiló ólmot kellett leszedni róla. Aztán én is sor­ra kerültem. Befoltozták a sarkamat, bekötöztek, jöttek a látogatók, hozták a fagyit. Mindig szerettem kórházban len­ni, mert akkor sok fagylaltot kaptam.

Semmi rossz érzésem nem volt. A szüleimmel szemben igen, de önmagammal szemben nem. Hülyeséget csináltam, de tudtam, miért. El akartam érni az edzést, nem sikerült. Ezzel elintéztem. Nem vigéckedni akartam, hogy fel tudok-e ugrani a rohanó vonatra. Meg hát nem is volt nagy baj.

   Két vagy három nappal később szóltak, hogy újból meg kell műteni. Bevittek, elaltattak, úgy éjfél körül tértem ma­gamhoz. Ott ült az ágyam szélén a nővérke és pityergett. Kérdem, miért sír. Akkor mondta meg, hogy le kellett vág­ni a lábamat.

Én nem tudtam, miért visznek újból a műtőbe, a szüle­immel persze előtte aláírattak egy papírt. Semmi fájdalom nem volt a lelkemben, ami döbbenetes, mert hát a mai eszemmel gondolkozva azt mondom, mit számít egy láb…, de akkor, tizenhat évesen...

     Végül is miért kellett levágni?

    Azért, mert a lábfejben nem indult meg a vérkeringés. Elhalt volna, fennállt a vérmérgezés veszélye, le kellett vág­ni térd alatt.

   Egy normális emberben ilyenkor összedől a világ. Itt állok fél lábon, kész vége. Nem?

    Persze. De ha hiszed, ha nem, én már a kórházi ágyon azon gondolkodtam, hogy mit tudok sportolni. A súlyeme­lésnek vége, ez nyilvánvaló. A sakk biztos nem lenne az erősségem, esetleg tán a kajakozás.

   És az orvosok mit mondtak? Én valahogy úgy képze­lem, hogy ilyen helyzetben az embernek szüksége van vala­miféle pszichés felkészítésre, hogy hogyan tovább. Mert ugye előfordulhatott volna az is, hogy te olyan alkat vagy, hogy összeomlasz és kiugrasz az ablakon.

   Az orvosok? Semmi különöset nem mondtak. A viziten megkérdezték, van-e panaszom. Nem volt. Látták, hogy nem vagyok összetörve, mosolyogtam.

    Sok évvel ezelőtt a Grand Canyon peremén találkoztam egy szép német lánnyal. Ott ült egyedül egy padon és nézte a panorámát. Sortot viselt, láttam, hogy az egyik lába tőből hiányzik. Sokszor eszembe jut azóta is. Lehet-e valaki ma­radéktalanul boldog így, teljesnek érezheti-e az életét? Ne­ked nem járt ilyesmi az eszedben, ha nem is rögtön, hanem valamivel később?

    Nem, soha. Két és fél hét után kijöttem a kórházból, megkaptam a mankóimat. Amikor hazaértem, az volt az el­ső, hogy kipróbáltam, tudok-e kézen állni. Mivel megvál­toztak az egyensúlyi viszonyok, persze, hogy nem tudtam, akkorát estem, mint egy ház. Még a baleset előtt elkezdtem otthon egy nyújtót fabrikálni. No, hazamentem, gondoltam, felhúzódzkodom és megpróbálok átfordulni. Nem sike­rült. Leestem. Még nem volt bennem, hogy hiányzik a lá­bam és rázuhantam a friss csonkra. Összepisiltem magam a fájdalomtól.

   Van előttem néhány példa, ami engem igazol. Az egyik Zemlényi Zoltán, a Hoppárézimi szerzője, aki azt írta, hogy ami vele történt, az nem baleset, hanem jobbeset volt, mert pozitív irányban változtatta meg az életét. A másik egy lány, aki autóbalesetben olyan sérülést szenvedett a gerincén, hogy megbénult. Róla egy rádióműsorban hallottam. Egy pillanatig sem bánkódott, a család rendszeresen vitte ma­gával kirándulni. Később saját családja, gyereke lett, bol­dog volt. Én elhiszem, hogy boldog.

   Azért ilyesmiken én is gondolkodtam. Például azon, mi­nek kellene hiányozni ahhoz, hogy boldogtalan legyek. Mondjuk a vakság, talán az a legszörnyűbb. Megjelent egy könyv, Rithnovszky János írta, vele már előbb személyes kapcsolatba kerültem. Katona volt, felrobbant a kezében egy akna, a fél karját levitte, mindkét szemére megvakult. Egy ideig ő volt a vakvezető kutyakiképző főnöke. Mi segítettünk neki - szocialista brigád a munkahelyemen -, vittük a kutyá­kat egyik városból a másikba. Nagyon kemény ember volt. Én mindig boldognak, kiegyensúlyozottnak láttam. Akkor kezdte el építeni az új kutyakiképzőt. Vakon, fél kézzel ásogatta a gödröket a facsemetéknek. Aztán amikor mindent befejezett, közölték vele, hogy egy vak ember alkalmatlan a vezetésére. Hát akkor biztos, hogy nem volt boldog.

Találkoztam egy emberrel a művégtaggyárban, ő mond­ta, hogy sosem volt a kezében mankó. Hogyan, kérdeztem, ugráltál? Nem, felelte, otthon feküdtem és vártam, hogy meglegyen a műlábam, engem senki ne nézzen nyomorék­nak. Ő tehát azzal elintézte, hogy hosszú nadrágban járt, nem látszott, hogy hiányzik a lába, és akkor ettől már nem nyomorék. Mert neki az a nyomorék, aki mankóval jár. Er­ről azt gondolom, hogy a testi rokkantság látványos ugyan, de a lelkit veszélyesebbnek tartom.

   Korábban, a baleset előtt hogyan néztél a mozgássérül­tekre, a vakokra, az úgynevezett nyomorékokra?

   Még gyerek voltam, lakott az utcánkban egy ember, aki­nek hiányzott az egyik lába. Egyszer a lánya azt mondja, gyere, megmutatom apu lábát. Az apu éppen aludt, lehúzta róla a takarót... Elég szörnyű látvány volt. Ha látom magam filmen vagy fotón, az is elég furcsa. Volt egy különös szoká­som. Amikor tornatermi edzésre jártam a kajakosokkal, minden teremnek megrúgtam a plafonját, úgy be tudtam lendülni a gyűrűvel. Egyik alkalommal is megpróbáltam, műláb nélkül. Meglátta ezt egy hegymászó lány, aki évek óta ismert. Később hallottam a többiektől, hogy Irén teljesen ki­akadt, amikor így meglátott. Műlábbal elfogadtak, de ha már látszik, hogy hiányzik valami, az nem ugyanaz. A gyerekeim már 2-3 évesek voltak, amikor először lát­tak műláb nélkül. Megdöbbentek, hogy apu, neked hiány­zik a lábad?

    És a feleséged?

    Ő már úgy ismert meg, mint féllábú kajakost. A vélet­lenen múlik minden; össze kell találkozni valamivel vagy valakivel, a balesettel vagy a feleségemmel, ami legalább akkora baleset, vagy tán még súlyosabb, hiszen a válás miatt nem tudtam úgy nevelni a fiaimat, ahogyan szerettem volna. Ez sokkal nagyobb baj egy ember életében, mint hogy hiányzik az egyik lába. Na látod, az ilyen dolgok Job­ban meg tudnak viselni...

   A Landlerben dolgoztam, és ahogy a kajakedzésre mentem, mindig a bőrgyár előtt vezetett az utam. Egyszer kinézett az ablakon egy csinos lány, legközelebb megint ki­nézett és észrevette, hogy mindig ugyanabban az idő­ben járok el arra. Mit tudta ő, hogy ennek a fekete hajú fiúnak megvan-e a lába vagy nincs. Én egy mukkot nem szóltam hozzá fél éven át, mindig féltem a lányoktól, il­letve inkább hagytam, hogy ők kezdeményezzenek. Nem bírom elviselni, ha kikosaraznak, legyen szó akármiről. Én nem megyek oda senkihez azzal, hogy milyen klassz fotóim vannak. Majd megtudja valahonnan és ő jön hoz­zám. Vagy nem. Minden kajakos szezon végére lebetegedtem. Az utolsó versenyig végig föl voltam spannolva, aztán amikor vége lett, hirtelen leengedett a szervezetem. Két hét betegállo­mány. A lány látta, hogy a fekete fiú nem mászkál arrafelé egy ideje, aztán amikor legközelebb észrevett, kiszólt az ab­lakon, hogy mi volt velem. Gyere le, majd megmondom. így jöttünk össze. Rómeó és Júlia erkély nélkül.

   Megismerkedtünk, udvarolgattam neki, de már akkor rájöttem, hogy nem lesz jó feleség. Nem úgy beszélt, visel­kedett az édesanyjával, ahogy szerintem kellett volna. Volt is köztünk egy év szünet, nem tudtam róla semmit, aztán újból összejöttünk. Házasság lett a vége. Kár volt. Hét évig éltünk együtt.

  A kórházi ágyon már gondolatban új sportágat keres­tél magadnak. Miért pont a kajakot választottad?

Tudtam egy lányról, akinek szintén hiányzott az egyik lá­ba, de kajakozott, sőt válogatott kerettag is volt. Amikor el­végeztem a technikumot, jelentkeztem kajakozni. Megint csak protekcióval. Rokonságban állunk Hammeri László édesapjával és a szüleim kérték, nézzen nekem valamit. Így kerültem a BKV Előréhez. Addig csak messziről láttam ka­jakot, a Dunán. Tetszett. Tizenkilenc éves voltam, erős, jó kö­tésű, de kezdőnek már túl öreg. Mondta is az edzőm, Molnár Laja bácsi, hogy csináljam csak, de nagy dolgokról ne álmo­dozzak. Kihagytam a serdülő, az ifi, és a junior korszakot is, a többiek már legalább öt-tíz éve javában versenyeztek.

  Mit szóltak a klubtársaid, amikor először megjelentél közöttük?

  Elfogadtak. Mindig, akárhová mentem, egyből elfogad­tak. Lehet, persze, hogy csak én nem veszem észre, ha va­lahonnan kinéznek, de úgy éreztem, mindenhol befogadtak.

                      Kajakos évek (1968 - a fotós ismeretlen)

   Elsőre betettek egy széles teknőbe, megmozgatták a hajót, hogy elég stabil-e. Aztán persze amikor elengedték, már egy­ből nem volt olyan stabil. Az első húzásnál egyszerűen átsza­ladt a lapát a vízen. Mi ez, mitől olyan erősek ezek a kajako­sok, ha ez ilyen könnyű? Nem volt semmiféle technikám, túl egyszerűnek tűnt. Hova kell ide az erő? Azzal is küszköd­tem, hogy milyen széles a hajó és mégis billeg. Tulajdon­képpen egy túrakajak volt, gondolom, nem akartak mindjárt az elején megfürdetni. Harmadik alkalommal aztán fel is bo­rultam. Mondták, lassan már valami keskenyebb hajó kelle­ne. Pár nap után azzal is felborultam, aztán megkaptam a versenykajakot. Egyre jobban éreztem a technikát, látták, hogy nem vagyok nagyon ügyetlen. Már az első szezonban versenyeztem. Harmadosztályú voltam, annál gyengébb nem is létezik. Mindegy, hogy kezdő vagyok, vagy csak rossz kajakos, az mind harmadik osztály. Persze, mindenki meg­vert, általában már a selejtezőkben kiestem. Az már siker­nek számított, ha egy-két embert le tudtam győzni.

   Megvolt a téli alapozás, Jártam a tanmedencébe edzeni, megerősödtem, pontosabban hozzáerősödtem a kajakhoz, mert ez egészen másfajta erőt kíván, mint mondjuk a súlyemelés. A következő évben már sikerük versenyt is nyernem.

   Milyen volt először győzni?

   Nem emlékszem. Komolyan. Azzal, hogy a harmad­osztályban nyerek, még nem vagyok király, nekem az volt fontos, hogy továbbléphessek. A következő évben már má­sodosztályú lettem, rá egy évre pedig első osztályú, persze, annak még a legalján. Álmaim lehettek volna, de azt reáli­san fel tudtam mérni, hogy edzhetek, erősíthetek akár­mennyit, válogatott szintű kajakos sosem lesz belőlem. Ta­lán alkatilag sem voltam rá alkalmas. Ezt a szintet még há­rom-négy évig tartottam, nagyon sok barátot szereztem, jól éreztem magamat közöttük.

   Aztán megszületett Szilveszter fiam és úgy gondoltam, jó apuka leszek. Egy jó apukának pedig nincs ideje kajakoz­ni járni, foglalkozni kell a gyerekkel, segíteni a feleségnek. Ő egyébként egy szóval se mondta, hogy hagyjam abba. Én döntöttem így, 27 éves koromban.

Korábbi fejezetek:

https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/13/fel_labbal_a_csucson_1_fejezet_naszejszaka_a_hegyekkel

https://utasesvilag.blog.hu/2021/01/20/fel_labbal_a_csucson_2_fejezet_hegymaszova_avatom_magam